Most egy kicsit kevésbé filózó bejegyzés jön.
Pokharát úgy jellemeztem az elején, hogy körülbelül úgy viszonyul Kathmanduhoz, mint Budapest a Balatonhoz. Ez valamilyen szinten meg is állja a helyét, a mindennapok itt még a fővárosinál is lassabbak és könnyedebbek egy uzató számára, a kényelmes és nyugodt környezet remek lehetőséget kínál a kikapcsolódásra, bár jelenleg úgy érzem, hogy itt élni az ország és maga az utazás adta lehetőségekhez képest elég semmitmondó és nem igazán érdekes.
Belváros
Avatar 8D-ben. Az ilyen elírásokkal brutális, hogy mennyire nem törődik senki :)
Külváros
A szállásunk
A kert az erkélyről
Felajánlotta az itteni srác, hogy kimossa a ruháinkat mosógéppel, mi meg megköszöntük és elfogadtuk, ő meg egy nadrággal kevesebbet adott vissza. Kellemetlen szituáció. Amikor kérdeztük hogy mi van vele, azt mondta hogy nem tudja. Aztán monduk hogy akkor most mi lesz, amire ő mondta hogy hát sajnálja. Újabb lecke. Két lehetőséged van ugyanazzal a végkimenetellel: felbaszod magad vagy nem baszod fel magad.
Alapvetően egy olyan ember számára, aki pörgős élethez van szokva Pokhara egy elég éles váltás, ami idegesítően megnyugtató tud lenni. A város által nyújtott "izgalomdeficit" egy idő után akarva akaratlanul is arra ösztönzi az embert, hogy valami aktivitás után nézzen. Azt hiszem már említettem, hogy egy új-zélandi házaspárral összeismerkedtünk a régi helyünkon, és amikor átköltöztünk ide kiderült, hogy ők is pont ide költöztek át, és a szobájuk a mienk mellett van. Meg is beszéltük, hogy akkor felsétálunk az egyik környező csúcsra, ami 1100on van (mi 800on vagyunk) a World Peace Stupahoz. Reggel 8 kor reggeli után indultunk el, de már így is lekéstünk a kellemes időről, a nap már ilyen korán is elég intenzíven sütött, de ennél korábban nehéz lett volna elindulni.
Yogázó srác a parton
Úgy terveztük, hogy a Lakeside fellőli oldalról csónakkal megyünk át a stupához vezető út aljához, és onnan majd a Damside felé vezető úton megyünk le, ahol megnézünk egy barlangot és egy vízesést, majd busszal megyünk haza.
A tavon egy nepáli bácsi vitt át négyünket, aki kb 100 éves létére jobb erőben volt mint mi ketten Lillával összeadva.
40 percig evezett a túloldalra, mi pedig ezért bőséggel adtunk neki cigirevalót, aminek annyira örült hogy nagyot kurjantott örömében :)
A tavon meg van tiltva a motoros forgalom, szóval minden csónak kézievezős. Ezért viszont egész kis flotta található az átkelőpontoknál.
A stupához felmenni már egyszerűbbnek tűnt, mint annó a túrázáskor ugyanennyit megtenni. Kevesebbszer kellett megállnunk én úgy éreztem. Bár minden lehetséges csapnál megfürödtem, mert olyan meleg volt hogy ömlött rólam a víz.
A stupa nagyon szép helyen van, egy kis kerttel körülvéve (nameg vagy 50-60 turistával). Leültünk a tövébe pihenni egy kicsit, aztán elindultunk Damside felé.
Ekkor már délután volt, és a nap éppen a legizmosabb fázisban sütött,
így amikor találtunk egy kis patakot, nem volt kérdés, hogy mit kell tennünk.
Damsidera 4 körül érkeztünk meg, és egy gyors ebéd után meg is néztük a barlangot, aminek a nagyrésze le volt zárva az esős évszak miatt, szóval csak 40 méter volt és nem lehetett képeket csinálni. Egy pici templom volt a mélyén.
A vízesés a nevét egy Mrs Devi nevű hölgyről kapta, akit egy patakban fürdés során sodort el egy váratlan hullám, és ledobta a szakadékba. Ez is inkább egy turistalátványosság korlátokkal meg rengeteg látogatóval. Továbbra is nagyon meg tud lepni, amikor velünk akarnak fényképezkedni a környékbeli emberek. Egy indiai iskoláscsoportnak szerintem mi érdekesebbek voltunk mint maga a vízesés.
ne szemetelj... vagy valami ilyesmi
Ezután haza szerettünk volna buszozni, de a nepáli szokás, hogy mindenre szinte kötelezőjelleggel igent mondanak, eléggé megtréfált minket. Ennek ellenére az arány jó volt, mert csak egyszer mentünk rossz irányba, és kétszer jó irányba, de ennek a végén sajnos szinte ugyanott kötöttünk ki, mint ahonnan indultunk, szóval ha már visszamentünk vettünk még gránátalmát meg papayát meg banánt a piacon vacsorára, és végül taxival mentünk haza.
Még pont hazaértünk a nagy eső előtt. Erről még sikerült két képet készíteni.
A bal oldalon lehet látni a Wold Peace Stupát
A tó eső előtt
És most egykét olyan gondolat, amiért meg fogtok kövezni. A hosszú séták és a lenyűgöző környezet akármennyire is kikapcsol, valahogy mélyen mégis az elcsépeltség és az üresség érzését kelti bennem. Azt gondolom, hogy ha nagyjából végigjártuk a környező hegyeket és egyszer végigsétáltunk a városban, már nem nagyon marad semmi, amiért érdemes lenne maradnunk. Illetve de, de a többi programlehetőség mind kifejezetten a túristák számára van kitalálva, és általában borzasztóan drága (rafting, siklóernyőzés, vitorlásrepülőzés ponlytrekking, elephant trekking, jungle safari bla bla bla). Ezeket én nem így szeretném kirpróbálni. Ez lehet hülyén veszi ki magát, de talán egy kicsit beleuntam ezekbe a mű dolgokba, és valami eredetibbre vágyom.
Tényleg akárcsak a Balaton. Jó ott lenni, de egy eljön az a pillanat, amikor az ember úgy érzi, hogy az adott szituációban már nem vinné semerre, ha tovább maradna.
A nagy dilemma tehát az, hogy merre lenne érdemes továbbindulni. A kolostoros tervünk úgy néz ki, hogy a napokban meg fog oldódni, és mostmár 90% esélyt adok rá körülbelül, hogy össze fog jönni vagy itt, vagy ott. A túrázáson is folyamatosan morfondírozunk, de mivel még az előbbi ügyben válaszra várunk, nem tudjuk, hogy hogy tervezzünk (legfőképpen amiatt, mert a nagyobb túrák akár 15-20 napig is eltartanak).
Ha lesz ezzel kapcsolatban, vagy a túrával kapcsolatban új infónk, akkor mindenképpen írni fogok.
Addig minden jót nektek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése