Majdnem egy hónapja úton

mi zajlik a felszín alatt?

Már lassan egy hónapja vagyunk úton, és már így is többet sikerült tapasztalni, mint egy átlagos évben. Örülök, hogy sokan - többen, mint azt az elején gondoltam volna - követik az eseményeket, és a kommentek között sokszor hasznos tanácsokat és érdekes gondolatokat találni. Nagyon sokban járultak hozzá ahhoz a változáshoz, amin keresztülmegyük, szóval köszönöm az őszinteséget mindannyiótoknak. 

Még annó, amikor Angliában meg Íroszágban laktam, szokásommá vált bizonyos időközönként leírni a fejemben összegyűlt gondolatokat, és ez most sem lesz másként.

A háromnapos túrázás nagyon jó alkalom volt arra, hogy kicsit elgondolkodjak azokon a dolgokon, amiken eddig nem sikerült. Úgy érzem sok mindent átértékeltünk Lillával, és a jövőben valószínűleg változni fog a helyzet a jelenlegihez képest. Talán mostanra tudtuk átvenni az érzést, érzem magamon a változást, és mostanra ért el Lilla is oda, hogy ma fejezte be az összes (eddig 4) festményét, amiket holnap majd feltöltök mer sötétben nem engede őket lefényképezni :P 

Bulgária

Amikor Burgaszba megérkeztünk furcsa érzés volt bennem. Talán az elvárások miatt, amik szinte kivétel nélkül mindig csak problémákhoz, és csalódáshoz vezetnek. Persze jó dolog, ha az ember megteheti, hogy nekivág a világnak, de miért? Mi a terv? Maga a tervnélküliség? Annak a bebizonyítása magunk számára, hogy bármit megtehetünk? Vagy hogy bárhol? Talán az elveszett értékeket próbáljuk megtalálni valahol, valami másban, valaki másban... vagy talán saját magunkban? 

Érdekes dolog ezeket a kérdéseket feltenni, de sajnos az adott pillanatban megadni rá a helyes választ szinte lehetetlen. Persze, valami van a fejünkben, valami elképzelés, ami úgy nagyjából megállja a helyét (fürdeni a tengerben, megismerni egy másik kultúrát, olcsóbban bebaszni, megvilágosodni stb.) de egy ilyen jellegű utazásnál meglepődnék, ha bárki bármikor is azt kapta volna, amiért valójában kiment. Sok később jövünk rá, hogy valójában mennyivel többet kaptunk ettől az egésztől, és mennyire más jellegű az, amit kaptunk. Legalábbis nekem ez volt a tapasztalatom. És ezért nem is nagyon akartam meghatározni, hogy miért is megyek. Hiszen úgysem tudtam volna megadni a helyes választ a kérdésre. 

Bulgáriában aztán az első benyomásom az volt, hogy rohadtul semmi értelme nincs ennek az egésznek. Borszasztóan semmitmondó, unalmas város, unalmas emberekkel, és unalmas utcákkal. Egy árva lélek nem beszél angolul, nem is nagyon érdekli őket, hiszen abszolut hidegen hagyja őket az, hogy új embereket ismerjenek meg, új elképzeléseket, vagy gondolatokat halljanak. Van egy tengerpartjuk, ha akarsz lehet fürdeni benne, de a vízőrtől kezdve a pincéren keresztül a recepciósig senkit egy fikarcnyit sem érdekel, hogy ki a pöcs vagy, és hogy mi a faszt keresel az országukban. 

Ez volt legalábbis az én benyomásom. Nem vagyok benne biztos, hogy valóban így van, de azért érdekes elgondolkodni rajta, hogy miért éreztem így. Talán azt gondoltam, hogy egy random bolgár városban majd piros szőnyeget gördítenek a buszunk elé, és sikítoznak az emberek örömükben, hogy látnak? A fene tudja, talán egy kicsit azt. Mi Magyarok annyira szeretjük a külföldieket valamiért, hogy sokkal szívesebben beszélgetünk velük, mint egy random magyar emberrel. Vagy ezt csak én érzem így? Olyan sokszor beleesik az ember abba a hibába, hogy azt várja másoktól, mint amit ő hasonló helyzetben tenne. 

De akkor most új kultúrákat akarunk megismerni, vagy saját magunkkal szeretnénk lepacsizni egy tükrön keresztül? Vagy nemtudom, hogy akkor miért lepődök meg azon, hogy egy másik orszában nem mindenki olyan, mint én. 

Egyszer egy szolnoki étteremben találkoztam az egyik általános iskolás haverommal aki pincér volt. Mosolyogva kérdeztem tőle, hogy "nahát te itt dolgozol?" ő meg mondta irónikusan, hogy "hát ja... az ember mindig jobbat vár". 

És ha belegondolok igen. Jobbat várok. Vagy akkor ha nem jobb mindenhol máshol, akkor miért vagyunk ilyen elképesztően pesszimista ország? Bezzeg nyaralni azt tudunk. A bolgár tengerparton koktélozó magyarok, na meg alapból a nyaraló magyarok... Na nem mondom, lehet hogy mindenki ilyen, sajnos más nyelveknél nincs meg az az lehetőséged, hogy úgy halld őket beszélni, hogy nem tudják hogy érted amit mondanak. 

Erre nagyon könnyen rá lehet vágni, hogy az igazi értékeket keresve hagyjuk el az országunkat. Azért, hogy ne ilyen emberek vegyenek minket körül. Nem mintha Magyarország csak ezekből az emberekből állna, de legalább van egy pont, amibe bele lehet kapaszkodni. Ugyan hamis, de legalább egy pillanatra értelmet nyernek az ember cselekedetei. 

De ne is áltassuk magunkat ezzel. Fogalmam sincs, hogy mit és hogy hol. Abban viszont egy nap alatt meg tudtam egyezni magammal, hogy nem ezt, és nem itt. Szóval irány törökország. A törökök jó arcok, mosolyognak, meg finom kajákat főznek. Legalábbis Pesten ez jött le...

Törökország

És ez így is van. Ha valami, hát Törökország nem csalódás. Persze a bazárban megy az eladás keményen, meg az éttermekbe is próbálnak becsábítani, de az átlagemberek jókedvűek, random odahívnak maguk mellé beszélgetni, meghívnak teára, körbevezetnek a környéken, és cserébe... Cserébe semmi... nincs cserébe. Nem adás-vétel történik. Vagyis nem a szó modern értelmében. Találkoztam olyan sráccal, aki munkanélküli, és nincs hol laknia, egy kis fogadóban van egy ágya, amit bérel. És elmentünk teázni, meg pipázni vele, és az egész számlát ő fizette, és nem volt hajlandó elfogadni pénzt. Mert mi vagyunk a külföldiek, és ő a házigazda. 

Az emberek elsétálnak veled az úton, a csávó otthagyja a randiját a szökőkút mellett, hogy segítsen neked megtalálni egy utcát, a fogadós elmegy veled az étterembe, és lefordítja az egész menüt, csak azért, hogy segítsen. És semmi másért. Semmi másért... 

A törökök a barátaink. Ha valahol fantasztikusan érezheti magát az ember, mint külföldi, akkor az Törökország. És ha még megtudják, hogy magyar vagy, akkor még ennél sokkal kedvesebbek lesznek, mert testvérként kezelik a magyarokat. Úgy köszöntünk el az egész guest housetól, mintha hónapok óta ott laknánk. Mondták hogy jöjjünk vissza, és ugorjunk be hozzájuk ha itt leszünk, ha más nem, akkor egy teára. 

Összességében nagyon jól éreztük magunkat ez alatt a szűk egy hét alatt mind a ketten Törökországban, de már annyira Nepál járt a fejünkben, hogy így utólag úgy érzem, nem tudtuk annyira értékelni Isztambult, mint amennyit valójában ért.

Nepál

Nagyon pozitívan álltam az egész dologhoz. Száz százalékosan biztos voltam abban, hogy meg fogom találni azt, amit keresek - annak ellenére, hogy még mindig nem fogalmazódott meg bennem kristálytisztán, hogy mi az. 

Csak nem kéne elkövetni újra és újra ugyanazt a hibát, és azon erőlködni, hogy az ember olyan dolgokat magyarázzon meg, amikről még fogalma sincsen. Azt gondoltam, hogy az erkölcsi tisztaságot fogom megtalálni itt, de ehelyett egyre inkább úgy tűnik, hogy az utam valódi értelme ennek a fogalomnak a letiztázása lesz. Kicsit úgy érzem magam, mint a Shrekben a szamár, amikor shrek elküldte, hogy keressen egy kék virágot piros tüskével, ő meg keresés közben azt mondta, hogy "mennyivel könnyebb lenne, ha nem lennék színvak".

Szóval mik ezek az értékek? Ugyanis ha én sem tudom, akkor hogy akarom keresni? Egy kicsit olyan, mint amikor az ember "élete párját" keresi. Hogyan? Úgysem fogod tudni, hogy milyen, amég meg nem találod, akkor meg hogy akarod keresni? Mi alapján szelektálsz? Alapvetően a keresést, mint folyamatot kell egy kicsit mentálisan helyretenni. Ezekben az esetekben a "keresni" talán annyit tesz, mint semmit nem csinálni az égvilágon, csupán nyitottnak lenni valamire. Aztán az ember azon kapja magát, hogy ül egy széken, idegességében dobol a karfán, és azon agyal, hogy vajon hogy tudná meggyorsítani a folyamatot. Ez pedig körülbelül annyira van a segítségére, mintha elkezdene rúgkapálni a futóhomok kellős közepén. 

Hogy mit vártam Nepáltól? Azt tudom, hogy mit kellett volna várnom Nepáltól: semmit. Akkor rengeteg bosszúságot meg tudtam volna spórolni az biztos. Bárhova megyek úgy érzem elkéstem. 

Elkéstünk, elkéstünk, régen jobb volt, máshol jobb, másmikor jobb, mások jobbak... Az egésznek semmi értelme nincsen. Vagy a világgal nincsen valami rendjén vagy velem.

Egyszercsak azon kaptam magam, hogy állatinagyot csalódtam, és emiatt annyira elkezdett idegesíteni, hogy át akarnak verni, hogy mindenkitől az árakat kérdeztem, meg hogy mit hol meg hogy meg mennyiért, nehogy újra átverjenek. Nem akarom, hogy átverjenek. Mert utálom. magam...

Mert ők nem azért vernek minket át, mert a kultúrájukban ez így szokás (nem akarok példát mondani, de szerintem ti is ismertek ilyen népcsoportot), hanem azért, mert egészen egyszerűen nincs más választásuk. És az, hogy ez így van, az a mi hibánk. Szóval magamat baszom át. És ez a legszarabb...

Mert hagyjuk, hogy ez megtörténjen. Hogy egy ország ennyire szegény legyen, miközben egy másik ország ennyire gazdag. Olyan embereket tanítunk aggresszióra, és hazugságra, akiknek fogalmuk sincsen, hogy hogy ezek mik. Lövésünk sincs a pénzről, fizikai képtelenség konfrontálódni velük, nem tudják, hogy hogy kell egy üzletet vezetni, nem tudják, hogy hogy kéne eladniuk valamit, csak azt tudják, hogy amikor kinyílik egy zseb, akkor annyit vegyenek ki belőle, amennyit tudnak, mert egyébként nem lesz mit az asztalra tenni este. Legyen az akárkinek a zsebe. 

Te egy zseb vagy számukra. Nem is leszel más soha. Egy tehén, aminek a tőgyét ha kicsit megszorongatják kaja jön ki belőle. Nem vagy a barátjuk...

Nepál egy borzasztóan kétségbeesett ország. Semmit nem tudnak csinálni. Nincsenek útjaik, nincsenek jó termőföldjeik, nincsenek mezők, csak hegyek. Semmi másuk nincsen, csak egy rahedli rohadtmagas hegyük. Egy hegyet nem lehet eladni. Semmit nem tudnak exportálni, amit meg az országban termelnek, az nem elég nekik. Az egyetlen lehetőség egy nepáli életében arra, hogy kiemelkedjen a nyomorból te vagy. És emiatt én borzasztóan érzem magam. 

És amiatt is borzasztóan érzem magam, hogy nem tudok úgy élni mint ők. Én rá szeretek ülni a wcre, evőeszközzel szeretek enni, wc-papírt és zsebkendőt használok, szükségem van áramra, hogy jól érezzem magam és néhanapján igényli a szervezetem a húst. 

És aztán egyik pillanatról a másikra azon kapom magam, hogy csak olyan szállást vagyok hajlandó kivenni, ahol van wifi, meg esténként sörözni meg vizipipázni járunk annyiért, amennyiből egy nepáli ember két hétig él, és jól érzem magam.

De akkor mi az istent keresek Nepálban? Azt mondják, ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak. Miért utazunk, ha mindenhol az európai életünkhez megfelelő körülmények megteremtésén fáradozunk? Az egyetlen dolog, ami ebben az esetben változni fog, az a háttér, az ikonok ugyanazok maradnak. Kurvanagy változatosság. 

Szóval végül úgy döntöttünk, hogy átértékeljük a terveinket. Arra jutottunk, hogy bárhova megy az ember, azokat a dolgokat kell előnyben részesítenie, amire itt jobban van lehetősége. Nem torrentezni, vagy mákosgubát készíteni kell Nepálba jönni, hanem túrázni, és filozófiát tanulni. Ezért az elkövetkezendő két hónapban valószínűleg egy-egy hónapot fog kapni ez a két dolog. Az októberi terv valószínűleg a 21 napos Annapurna Circuit túra lesz, november 10-től pedig szeretnénk beköltözni a Kopan kolostorba egy hónapra.