Reggel hétre mentünk ki a buszhoz a Kantipat nevű városrészbe. A busz nem olyan volt, mint ahogy azt mi elképzeltük, de ez már gyakorlatilag annyira mindennapos jelenség, hogy fel sem tűnt. A Pokharába vezető út kb 200 kilóméter hosszú, aminek a megtételéhez a jókis nepáli buszunknak alaphangon 8 órára van szüksége. Na akkor még mi azt hittük, hogy ez mennyire sok, és hogy mennyire nem így lesz, mert azért ennél csak hamarabb oda fogunk érni.
Na ez sem így volt, ugyanis az első 3 óra alatt szerintem kb 10 kilómétert sem tudtunk megtenni, mivel nepálban nincsenek utak csak szerpentinek, és azok is egysávosak, és minden kamion meg böhöm batár tákolmány ezen akar minden irányba menni egyszerre. Na ennek kb az a vége, hogy 1 kilóméterenként frontálisan ötközik két kamion vagy ha esetleg nem ütközik, akkor a biztonság kedvéért lerobban. Ilyenkor bukkannak elő a rendőrök (hogy honna, azt nem tudom) vagy az instant forgalomirányítók, akiknek szent meggyőződésük, hogy az egyik irányból fél órát kell engedni, a másik irányból meg két autót, és ha lehet, akkor mindig úgy, hogy a lehető legtöbben szentségeljenek emiatt (tehát a kimenő forgalom kap két autónyi áthaladási jogot per kör).
Na ez brutálisan idegesítő volt, Lilla narkolepsziát is kapott az agyába beáramló rengeteg abszurd és értelmetlen dolokgtól, én pedig inszomniát, csakhogy kihozzuk a dolgokat nullába, szóval sikerült végignéznem az egész kálváriát. Sorban előzni az alap, kamion kamiont gyakorlatilag csak kanyarban előzhet, és az előzéshez index helyett a dudát kell benyomni, hogy a szembejövő tudja, hogy ha ezt hallja, akkor még időben becsatolhassa az övet.
Volt egy megálló délben reggeli címszó alatt, ahol kipróbáltuk a nepáli reggelit, ami a gyomorra gyakorolt hatását illetően olyan szinten röhögi képen az angol barátját, hogy azt öröm nézni. Csípős krumplicurry és naan (ilyen kemencés lepény szerűség) meg valami gyömbéres reszelt sült zöldség. Pont ami egy reggeli pocinak kell. Még tej helyett leöblítem egy kis zöldcsiliszósszal, és helyben is vagyunk.
A második kajaszünet próbálta kompenzálni a késői reggeliszünet miatti bioritmusbeli egyensúlyvesztést, és ezért két órával a reggeli szünet után volt. Ennek az eredménye az volt, hogy nem ebédeltünk. De legalább az embereink tudtak kereket cserélni, ugyanis a busz nem állt messze a széteséstől.
Olyannyira nem, hogy olyan egy órával ezután szét is esett. Ami végülis elfogadható volt, mert legalább kinyújtoztattuk a lábainkat egy kicsit mivel nem esett az eső. Addig. Ugyanis teljesen természetes módon ahogy a srácok nekiláttak a szerelésnek azonnal elkezdett zuhogni az eső, én meg még jól be is vertem a fejem miközben kapaszkodtam vissza a buszra. Mondjuk ez is tök természetes, hiszen szerintem semmi értelme nem lenne egy túristák számára készített dolog esetében - mint például egy hostel szobájának ajtaja, vagy egy turistabusz ajtaja - nem a 15. századi ősnepáli méretekkel dolgozni. Elvégre mi itt a vadnyugaton mind 150 vagy annál kevesebb centiméterek vagyunk, ha pedig nem, akkor meg tök mindegy, hiszen folyton bebaszni a fejed egyáltalán nem idegesítő... az első 50 alkalommal legalábbis még nem. Utána már úgy előkerülnek a széttörésre ítélt dolgok, és a kollektív tudattalanból előhúzott harci mozdulatok, amik sajnos elég hatástalannak - sőt fájdalmasnak - bizonyulnak a különböző ajtókeretek elleni harcban.
De nempara, mert legalább nincs fülledt meleg a buszon, mert van légkondi, és nem esik be a csukott ablak ellenére is az eső gyakorlatilag olyan intenzitással, mintha ott sem lenne az ablak. Nem a faszt nem...
Azért végül csak megérkeztünk Pokharába, persze kicsit többen, mert felszedtünk pár embert a többi lerobbant túristabuszból (mert egy kiadós lerobbanás nélkül nem is buszút a buszút). A turistabuszállomáson elég aggro ügynökön voltak, akiket ennek ellenére meglepően könnyen le lehetett rázni a voltam már itt, már jön a taxim és már kifizettem a szállást taktikával. Mondjuk ez a szállás kifizetését kivéve igaz is volt, szóval annyira nem is kellett előrántani a jó öreg pókerarcot. A taxis akit küldtek szerencsére más volt mint a többi taxis, és nem akart lehúzni, már csak azért sem, mert a guest house küldte, ahol majd lakni fogunk... Hah... Nem a faszt nem. Végül a két hét tapasztalatomat felhasználva alkudozási teknikák terén sikerült egy közepesen korrekt árat kialkudni, és el is indultunk a helyre, ami bár magasan volt, de szerencsére nem akadt el a szakadó esőben a sárban a taxi és nem kellett az utolsó útszakaszt szandálban megtenni a sárban miközben szarráázott a cuccunk. Jajj az milyen rossz is lett volna ha ez történik, még szerencse hogy a suzuki marutik elég izmosak ha terepen kell dombra felmenni.
Na persze... egyszerű is lett volna. De legalább még a fejem is bevertem mégegyszer mikor kivettem a táskámat a csomagtartóból.
A guest house viszont szerencsére gyönyörű, és ez most kivételesen tényleg így van, és sikerült offseason árat kialkudni a csúcsszezon ár helyett, viszont a hátránya az az, hogy külön fizetni kell a netért ami viszont sajnos nagyon lassú. Emiatt nem lesznek képek ebben a postban, a következő alkalomra megpróbálok intézni majd valamit. A túrát holnapután kezdjük, tegnap lebeszéltük Bibi egyik túravezető barátjával, hogy eljön Pokharába és elvisz minket egy öt napos túrára. Az eső jó lenne ha szünetelne arra az időszakra, ami sanszos hogy legalább egy napra nem így lesz, mert még ilyen monszun afterparty van ezeken az alacsonyabban elhelyezkedő területeken. Na de elég a hülyeségből, majd írok ha valami értelmes dolok is történik.
Ja és a fejem annyira púpos, hogy mostmár kb masszírozni tudnék vele... :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése