Pokhara

gigapost :P

Na vééégre sikerült netközelbe kerülni. :P Egyenlőre még kb egy órája üzemeltem be újra a gépemet, és töltöm fel a rengeteg képet, amiket csináltunk a fényképezőgépről a laptopra. Remélem jók lettek. Bár ha olyanok lettek, amire gondolok, akkor megint vagy három négy órán keresztül fogom nyüstölni a nepáli netet, hogy feltöltsem őket a blogra. Ha szarok lettek, mondjuk akkor is lessz vagy 3 óra megírni azt a sok szart, ami történt velünk. 

Bár bevallom őszintén most olvastam a Thaiföld blogot ami eléggé lehozott abból a szempontból, hogy az olvasása után a mi történeteink elég kispályásnak tűntek. De azért már csak leírom ha már itt vagyok. 

Mivel egy jó ideig nem tudtam olyan helyzetbe kerülni, hogy írjak, így most több bejegyzés lesz egyszerre, ezeket pedig megpróbálom valahogy különválasztani.

Utazás pokharába

Ez a bejegyzés már "megjelent", de még lógok egykét képpel :P

Sajnos Nepálban gyakorlatilag csak szerpentinek vannak, és ezeken nyomatják a kamionok is egy sávban. A hindu kamionok pedig ilyen imaszalagokkal vannak egytől egyik kidíszítve, hogy az istenek megvédjék őket a balesetektől (amik nagyon gyakoriak)

A nepáli reggelivel (nem vagyok kopasz, csak a fény esik furán a fejemre :P)

a többi annyira nem lett jó, hogy megérje rá várni 5 percet, amég feltöltődik :)

Szerda - avagy az első igazi nap Pokharában

Tehát ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Pokharába, és elfoglaltuk a szállásunkat. Másnap már szerencsére sütött a nap, így sikerült eltölteni az első igazi napot Nepál második legnagyobb városában (ami úgy tudom hogy kisebb, mint egy ötöde Kathmandunak).

Az alvással nem spóroltunk, aludtunk vagy délig, persze a leszervezett túravezető srác felhívott minket 6:30-kor, hogy a buszon ül meg aztán még párszor valami engedély miatt, amit nem nagyon értettem, egyrészt azért, mert a srác nem igazán tud beszélni angolul (ami telefonon keresztül fokozottan kijön), másrészt meg azért, mert álmomból felkeltve képtelen vagyok ilyen dolgokra odafigyeni. 

Miután felkeltünk én próbáltam lefényképezni sokféle állatot meg növényt, ami a Hidden Paradise guest house kertjében van, Lilla pedig végre valahára nyugodt körülmények között, háborítatlanul neki tudott látni festeni. 

A guest house 

Építgetem a természetfotós karrieremet a guest house kertjében :)

Lilla banánvadászaton (még mindig a guest house kertjében) 

Gyík úr sütkérezik a teraszon

Remélem bekerülök a National Geographic válogatásba :)

A brutálisan nagy pók tanítja a gyerekét - aki már így is kb akkoa, hogy Magyarországon simán beszarsz tőle - vadászni. 

Papajafa - mert minden blogbejegyzés jobb, ha van benne papajafa ;-)

A srác közben továbbra sem adta fel, beszámolt róla, hogy megérkezett, és kérdezte, hogy mi a neve a hotelünknek, meg hogy hol vagyunk, de én továbbra is tartottam magam ahhoz az elképzeléshez, hogy majd 4 körül találkozunk a városban valahol, addig meg találjon magának valami elfoglaltságot, és hagyjon engem papajafát fényképezni. 

Aztán Bibi is felhívott, hogy a srác azért hív, hogy intézzük el a belépési engedélyt, meg a TIMS kártyát, merthogy azt csak délután négyig lehet. Én erre kérdeztem, hogy mi a bél az a TIMS kártya, meg milyen belépési engedélyről beszéltek, meg hogy erről már megint miért nem szólt senki, ő meg ere azt mondta, hogy hát ő nem vágja, meg egyébként neki ehhez amúgy sincs semmi köze. 

Jólvan, mondom, akkor kiderítem, hogy ez már megint mi a fasz és megkérdeztem a guest house-os srácot erről, ő pedig felvilágosított, hogy nekünk mindenféle dokumentumra meg fényképre meg minden szarra szükségünk van az öt napos túránkhoz és hogy ez összesen hétezer (7000!!!) rúpiába kerül kettőnknek. Ez meglepett (kb így néz ki a cenzúrázott változata annak, amit éreztem).

Mivan? Fizetni kell azért is, hogy gyalogolok? Na jó akkor mi lenne ha mindenki bekapná, de nagyon gyorsan, 7000 rúpia több, mint egy havi lakbér itt, nem gondolhatják komolyan hogy ezt elkérik azért, mert beton helyett füvön gyalogolunk. És már nem azért a húszfillérért, de ne mondja már meg nekem valaki, hogy ezt Kathmanduban miért nem tudta az egyik kibaszott túraguru sem az orrunkra kötni, amikor kérdeztük, hogy mennyivel számoljunk. Aszongya a túravezetőn felül kb 3000 rúpiára lesz szükségünk (ja meg még hét de azt ráérünk akkor megtudni, ha már odaértünk). 

Ez borzasztóan idegesítő tud ám lenni, és már nem azért, de mondhat bárki bármit, hogy Nepál így meg úgy, itt ugyanolyan gecik tudnak lenni az emberek, akár kétszáz templom van négyzetméterenként, meg buddha szeme néz rád mindegyiknek a tetejéről, akár nem. 

Na úgyhogy úgy döntöttünk, hogy akkor bemegyünk a városba, és szépen megkeressük a guide-ot, és ezt jól megbeszéljük vele. A városig kb 40 perc az út gyalog a mi helyünkről, szóval kisebbfajta túra volt bejutni. A város a Fewa Tó (Phewa Tal) körül helyezkedik el, és egy teljesen már világ, mitn a főváros. 

A Fewa Tó körüli rizsültetvényben gyerekek pancsolnak.

A tó körüli rész teljesen más, mint egy ilyen jellegű környéken Európában. Nincsenek drága éttermek, vagy szállodák, hanem gyakorlatilag majdhogynem érintetlenül van hagyva az egész a maga valójában. 

Végül sikerült megtalálni a guideot, és mondtam neki, hogy erről minket nem tájékoztatott, amikor Kathmanduban kérdeztük tőle, szóval innentől kezdve az ő feladata lesz úgy kalauzolni minket hogy ne kérjenek tőlink semmi ilyesmi, mert nem fogjuk megvenni ezt a sok szart. Erre végül rábólintott. 

Miután ettünk valami nagyonszar kaját úgy döntöttünk, hogy kivételesen engedünk az egyik ilyen vendégbegyűjtő srácnak, és eszünk egy fagyikelyhet valami helyen, ahonnan a kilátás a tóra valóban olyan, amilyennek a tábla ígérte :) Három féle fagyikehely volt, ebből választottunk egyet, az viszont pont nem volt sajnos, úgyhogy a másik kettőből kértünk egyet-egyet. A fagyikelyhek elkészítése egy órán keresztül tartott, ami egy kicsit gyanús volt, de legalább sikerült a tóról egykét jó képet készíteni.  

Mire a fagyit kihozták lement a nap. És ez most komoly. Megjelent a srác egy borospohára, és egy sültkrumplistányérral. A borospohárban volt két gombóc csokifagyi megszórva ilyen chocapic jellegű Lidl-ös kornflakeses, de olyan öreggel, hogy olyat már tényleg csak akkor töltesz a műzlistáladba reggel ha nagyon nagy a baj, mert már egyáltalán nem ropog, inkább ilyen szivacs állaga van. Na ez volt a Chocolate Sundae. A Lilla banán szplitje pedig háromgombóc fagyi volt egy fél banánnal (amiért szerintem vagy 20 percet rohangált a városban az egyik pincér) és egy kis chocapickel.

 Én tényleg nem akarok mostmár szar arcnak tűnni, aki mindig reklamál, de erre már lilla is azt mondta, hogy "most nem haragszom meg, ha kivered a balhét". Odahívtam a srácot, és mondtam neki, hogy tényleg félreértés ne essék, nem az a baj, hogy nincs tejszínhab meg karamelszósz meg ostya meg mogyoródarabkák ami oda van írva a menüben, hanem az, hogy azt mondjátok hogy van. Miért nem lehet azt mondani valamire ami a menün van, hogy nincs? Nem fogunk haragudni. De ez... Hát ez valami borzasztó. Miért kell ez a faszság?  És mindenhol ugyanez van. Azt gondolja, hogy jobban örülök neki, ha négy órát kell várnom egy csirkecurryre (ne gondoljátok, hogy túlzok, volt olyan hogy ebédet rendeltünk és vacsorát kaptunk), mert ő még elszalad egy másik faluba és levágja a csirkét, ahelyett, hogy azt mondaná, hogy bocsánat de ma nincs csirke. Nem értem ezt, kicsit olyan, mintha tök gyagyásnak nézne minket mindenki. 

Aztán hazamentünk, leültem a guest houseos srác mellé a teraszon és kiöntöttem a lelkem, hogy ez nem állapot, ahogy itt kezelik a külföldieket. Mondta hogy hát ja (bár azért ő is hiénataxist küldött elénk a buszállomásra) és hát van ilyen, de leinkább csak idiótán mosolygott, bármit mondtam. Aztán mondtam, hogy azért örülök, hogy ez a hely szép és kedvesek az emberek, meg családias a hangulat. "hát ja-ja köszi-köszi".

Másnap. mikor indultunk túrázni, persze ő is átbaszott minket ahol tudott a fizetésnél, de én már annyira csalódott voltam és fáradt az ilyenektől, hogy már nem volt erőm ismét vitába szállni. (talán ez lehet a helyzet velünk, Magyarokkal, nem?)

Mindegy, hogy hova mész... Tök mindegy. A szeretet és a tisztesség nem egy bokor alatt rejtőzik, nem fog a szádba repülni, mint valami sült galamb. Keresheted akárhol, elutazhatsz a világ végére is, így nem fogod megtalálni. Ha önmagadban képes vagy meglelni feltételek nélkül, akkor eljön hozzád, akárhol is legyél. 

Egy magasabb szintű felismerést úgy ír le a Véda, hogy 'ez ugyanaz, mint az' és hogy 'ez vagy te'. A végén igazából mindig ugyanoda lyukadunk ki. 

Csütörtök - avagy minden kezdet nehéz 

Reggel nyolckor találkoztunk a sráccal a városban. Vagyis találkoztunk volna, ha Lilla nem tartja meg azt a jó szokását, hogy egy órával későbbre húzza az órát. Nála ugyanis a fél hét az angol stílusban 7:30. De végülis ez annyira nem nagy para, hiszen a túravezetőnk azért van, hogy alkalmazkodjon a mi hülyeségeinkhez. 

Egy rövid reggeli után taxival mentünk a helyi buszállomásra, ahonnan egy busz vitt minket a túránk kiindulópontjára. A buszon még Jeevan, a túravezetőnk előadta, hogy ő most vett magának a buszállomáson egy szemüveget, szóval annak ellenére, hogy úgy beszéltük meg, hogy most 2ezret adunk neki, a túra végén meg a maradék hármat, neki kellene az összes pénz. Ez elég fura volt, de már hozzászoktunk a nepáliak nem túl egyenes stílusához, szóval szó nélkül teljesítettük a kérését. Mi mást tehettünk volna...

A túrázás fasza dolog alapvetően, de azzal nem számoltunk, hogy a hegyre a lábunkkal kell felmenni, és ehhez izmokra van szükség. Ezeket sajnos nem tudtuk megvenni a Pokharai kisboltban, úgyhogy az első száz méter emelkedés után olyan szinten meghaltunk, hogy én azt hittem, hogy helikopterrel kell levinni a buszmegállóig. 

Aztán persze összeszedtük magunkat, és sikerült elindulni rendesen.

A következő pihenőig. Aztán ez így ment tovább egészen a 2000 méteres dombtetőig. Ez Pokharától számítva 1200 méter függőlegesen, ami gyakorlatilag végig ilyen lépcsőszerű sziklák megmászását jelentette. Na ezt az utat mi olyan 3-4 óra alatt tettük meg és olyan 15-20 szor álltunk meg pihenni. 

Azt mondta a guide, hogy ezt őgy így egyben lenyomják, de ezt nem hiszem el neki, mert voltak normális pihenők útközben és a mellettünk elhaladó iskolásgyerekek (akik a hegytetőn lévő iskolába igyekeztek) is meg-meg pihentek ezeken a helyeken. Bár ők tangapapucsban "túráztak".

Itt a Dampus nevű falucskában (vagy lehet a hegycsúcsnak a neve, bár a nepáli srácunk azt mondta, hogy itt 4000 méter alatt nem is nevezik őket hegyeknek) ettünk egy jókis dhal bhatot, ami szerintem így utólag a legjobb dhal bhat volt az egész túra alatt. Jeevan ráíratta az övét a mi számlánkra, ami szintén ellenkezett az előzetes megállapodásunkkal, úgyhogy az ezirányú próbálkozásait azt kaja után rögtön rövidre is zártuk (mivel a hegyen nincs bankautómata, nekünk meg nem volt arra elég pénzünk ahhoz, hogy ezt megtehessük, mivel az elején még a buszon odaadtuk neki a készpénzük harmadát)

Dampus után egy (nemtudom, hogy jól vettem-e ki a szavaiból) Ostilien Camp nevű helytető felé vettük az utat. Kaja után már valamivel jobban bírtuk, és a sok-sok lépcsőzés után végre elég magasan voltunk ahhoz, hogy szebbnél szebb dolgokat lássunk. 

Aztán egyszer valami helyi nőkkel beszélt Jeevan, és mondta, hogy most le kell térnünk az ösvényről a tábor felé, és egy ideig az erdőben kell mennünk. Ahogy az első lépést megtettük azonnal eleredt az eső és jött a köd, meg a régi barátaink, a piócák is, ahogy az az erdőben lenni szokott. Az erdőt elég sokáig szeltük keresztül, mire a szállásra értünk olyan fél öt körül járhatott.

A szállásunkból nem láttunk sokat a köd miatt, úgyhogy körbenézni nem nagyon tudtunk (bár nagyon nem is akartunk), úgyhogy ettünk valami levest, aztán bevetettük magunkat az ágyba, mert annyira fáradtak voltunk, hogy meg sem tudtunk már mozdulni, olvastunk egy pár oldalt és olyan 8 körül már aludtunk is.

Péntek - monszun

Másnap reggel fél ötkor keltett minket Jeevan, hogy elmentek a felhők, és nézzük meg a kilátást. Az eddigi legszebb látvány tárult elénk, viszont akármennyire is hívogató volt a túrázás, úgy döntöttünk, hogy még azért visszafekszünk hétig.

Szerencsére hétkor sem jöttek még vissza a csúnya ködfelhők, úgyhogy még mindig szép volt a kilátás, és az eső sem esett, úgyhogy egy bögre tea, és egy műzliszelet után készen is álltunk a második napra. Ekkora hegyeket nem lehet látni európában, a baloldali az Annapurna South 7212m, a mellette lévő "kicsi" a Hiunchuli 6441 a jobb oldali pedig a Macchapuchhre 6993m. 

A második napon már csak koradélelőtt volt jóidő, és általában köd borított mindent. A lábunkban érződött az előző nap, és egy kicsit a vállaink is fájtak, de a túrázás így is érezhetően jobban ment, mint előző nap.

Az útszakaszunk szinte végig erdős részen ment, úgyhogy a nedves időjárás miatt előjövő piócák ismét megnehezítették a dolgunkat. Érdekes ilyen ködszerű felhőben túrázni, olyan egy kicsit a táj, mint valami horrorfilmforgatás, így folyik le mindenhonnan a "füst" és mindig csak annyit lehet látni, amennyire éppen "szükség van".

Kecskék verekednek az asszonyért, aki a kecskepásztorral egyetemben jól elszórakozik a dolgon. 

A százkilós zsákot cipelő néni épp elhagyja a forgatás helyszínét

Végül az első értelmes falu, ahova érkeztünk nem volt annyira hívogató, és életem legborzasztóbb dhal bhatját ettem talán eddig a legdrágábban, ráadásul a házinéni azt mondta, hogy legalább négy óra még a Panchasee csúcs, ahova tartottunk. Na ez így fél kettőkor borzasztóan hangzott, szóval miután elindultunk és belebotlottunk egy kis hegyi guesthouseba a maradás 2:1 re győzött a továbbmenéssel szemben.

A hely szinte teljesen ködben állt, és annyira benne volt már az időjárásban az újabb eső, hogy szerintem nagyon rossz ötlet lett volna elindulni. Ha elkap minket a zivatar valami csúszós piócás részen. Ehh... Inkább a jó meleg leves meg a pihi a tornácon. Ruhánk sem nagyon volt már, szóval így legalább volt esélye megszáradni másnapig a mosás után.

Szombat - piócaáradat 

Az este végre elmondta nekünk Jeevan, hogy jahát még itt ilyenkor is monszun van, és bár Kathmanduban már nincs sok csapadék, itt ez még rossz időpont a túrázásra, mert általában minden nap esik és nem lehet látni a hegyeket. Ez már tényleg szinte meg sem érintett minket, hiszen annyira jellemző, hogy azt szinte ki sem lehet felyezni. Mikor máskor mondanák meg nekünk, hogy ez nem a jó időpont a túrázásra, mint a második nap este, egy olyan szinten őrült zivatar közben, hogy full áramszünet volt még másnap is (ja és még valami repülő is lezuhant, de erről nem tudok valami sokat).

Mindegy, attól mi még érezhetjük jól magunkat. A napi tervünk a Panchasee csúcs megmászása volt, és aztán ebéd után ugyanide visszajönni, hogy a negyedik nap közelebb legyen Sarangkot, a másnapi célállomás. Már kezdtünk kifogyni a pénzből, szóval nagyon oda kellett figyelnünk, hogy mit vegyünk, de a srácunk megnyugtatott, hogy majd másnap bankautómata mellett fogunk elmenni, szóval nyugodtan együnk amit akarunk. 

A harmadik nap szépsége abban rejlett, hogy mivel a kiindulási pont és az érkezési pont ugyanaz volt, nem kellett vinnünk a hátizsákokat, így sokkal könnyebb volt túrázni...

Vagyis lett volna, ugyanis reggel annyira szakadt az eső, hogy nem tudtunk elindulni. Még Jeevan is azt mondta, hogy rossz ötlet lenne, pedig őszerinte általában minden pillanat megfelelő túrázáshoz. Végül olyan tíz körül tudtunk elindulni, amikor alábbhagyott az eső, és kicsit nyugisabb lett az idő.

Jeevannak természetesen fogalma nem volt, hogy merre kell mennünk, mivel Kathmanduból jött, és nem nagyon ismeri a környéket (igen... tudjuk), szóval a házibácsi eljött velünk egy darabig (természetesen tangapapucsban, hogy megszégyenítsen minket), és megmutatta, hogy majd hol merre kell menni. Aztán egy nagy kereszteződésnél levállt rólunk, és leült valami tehenészfiúval beszélgetni, én pedig világbajnok képet csináltam róluk :)

Olyan három óra túrázás után azt mondta az guideunk, hogy szerinte ne menjünk tovább, mert a szakadó eső miatt visszafelé még hosszabb lesz az út, és a hegycsúcson sem lesz már a köd miatt ennél jobb a kilátás. Szomorúan egy kicsit, de belementünk, mert igaza volt, csakhát az egész túrázásunknak a Panchasee lett volna a célja. Na mindegy, ez van. 

Visszafelé nagyon parás volt a csúszós köveken végigmenni, egy-kétszer estünk elég nagyokat, én el is rontottam valahogy a srác túrabotját. Út közben szite végig esett valamennyire az eső, és a piócák a szokásosnál is sokkal durvábbak voltak. Láttunk egy bölényt az úton, aminek még a szemei is tele voltak piócákkal, és ömlött belőle a vér mindenhonnan.  Megálltunk, hogy segítsünk neki a leszedni őket, és ő lehajtotta a fejét, és megvárta, amég letépkedjük róla a piócákat. Az egyik szeméből is ki tudtuk őket piszkálni, de a másikban három volt, és azok túl mélyen voltak, és gondolom fájtak is, szóval azokat már nem hagyta. Erről nem csináltam képet.

Végül szinte közvetlenül a visszaérkezésünk után kezdett rá irgalmatlanul az eső. Leszedtem a hat piócát a lábaimról, és rendeltünk gyorsan valami kaját, amiből az lett, hogy a kaja megrendelése után másfél órával indult el az emberünk csirkéért a curryhez (ezt a sztorit már említettem régebben) és másfél órával ezután tért vissza. Szóval így lett a késői ebédünkből késői vacsora. Még érkezett négy izraeli srác a nap folyamát a guest houseba, akiktől megtudtuk, hogy Izraelben a férfiaknak 3, a nőknek pedig 2 év katonaság kötelező (tudom, hogy nem nagyon passzol a sztoriba, de én például ezen meglepődtem).

Vasárnap (azaz ma) - a rövidrezárt túra

De akár írhatnám azt is, hogy a hosszúra nyúlt blogírás, mert már lassan a napnak nagyobb hányada telt blogírással, mint az összes többi dologgal :) Ha idáig eljutottál akkor minden elismerésem, mert tényleg rohadtul hosszú a bejegyzés :P

Ma a tervünk a Sarankgot nevű hely elérése volt. Ez viszonylag hosszú túra lett volna, körülbelül 6-7 órás nappal számoltunk. Az eső ma nem esett végig, voltak napos időszakok, viszont a sok esőzés hatását észre lehetett venni. Ez a folyó például eddig nem volt itt. Kellemetlen, mert az utunk erre vinne tovább. 

Az átkelésnél természetesen én voltam a legbátrabb, egyáltalán nem féltem, hogy beleesek a szakadékba... Ja igen, az nem is látszik, így nézett ki az a rész, ahol átkeltünk. Vagy ez csak szerintem para? Na mindegy, életben maradtunk.

Aztán végül megérkeztünk egy újabb faluba, ahol a bankautómata volt. se...

Természetesen nem volt ATM, amire Jeevan azt tudta mondani, hogy hát ja, akkor mégsincsen. Ez sajnos rövidrezárta a túrnánkat, mert már nem volt elég pénzünk arra, hogy továbbmenjünk. Vagyhát nemtudom, lehet ki tudtunk volna húzni, de nekem eldurrant az agyam, és mondtam, hogy akkor ha a következő buszra, ami elmegy mellettünk felszállunk, és visszamegyünk Pokharába, mert nekem elegem van ebből a komédiából. 

Az öröm az ürömben, hogy mivel városon kívül voltunk, és lerobbant az buszunk, a következő busznak felülhettünk a tetejére, ami Noah szerint kihagyhatatlan élmény. Valóban az volt, buddhista szerzetesekkel utaztunk együtt a tetőn, akik végigénekelték az utat a kolostorukig (sajnos a videót ezzel a nettel esélytelen feltöltenem). Aztán már csak hárman ültünk fent egészen Pokharáig. 

Egyszer tényleg érdemes kipróbálni mindenkinek, aki Nepálba utazik.

Pokharában aztán valahogy próbáltunk pontot tenni az utazásunk végére, amire Jeevan annyit mondott, hogy hát mi már kifizettük őt öt napra (de miért?), úgyhogy ez innentől a mi bajunk (?!). Még az elromlott túrabotot meg a buszjegyét kifizettette velünk természetesen ezen felül, amiért kapott tőlem egy jó egyórás üvöltést (ami annyira nem szokásom), aminek semmi értelme nem volt, mert a nepáliak képtelenek bármilyen konfrontációra. Ezt az bizonyította leginkább, amikor ezek után megkérdezte tőlem, hogy boldog vagyok-e a túra miatt, és mondta, hogy majd fussunk össze Kathmanduban, hogyha újra túrázni akarunk. Mondtam, hogy igen persze, jólvan, és hogy viszlát. Borzasztó...

De végülis fölösleges ezen tovább idegeskedni, egy újabb tanúlság, egy újabb lecke, amit végülis viszonylag olcsón sikerült megúszni. A 21 napos Annapurna Circuit túrán jobban beszophattuk volna Jeevannal (a zsivánnyal :P)

Pokharában kicsit letörten bandukoltunk vissza a lehúzó szállásunkhoz, ahol a szoba árához, és az internet árához (amiért egyedülálló és röhejes módon fizetnünk kell) is hozzácsapják a jó öreg 10%os service charget, nameg itt ott a kajákért többet számolnak fel alapból, mint ami a menüben le van írva. Miért is ne... Útközben azonban támadt egy ötletem, és bekukkantottam az út közben lévő szállásokra (nagyon fontos, hogy ebben az esetben le kell venni a táskát, és táska nélkül egyedül kell bemenni, mert sokkal könnyebb alkudozni, ha azt látják, hogy nem annyira fontos, hogy találjunk szállást) és végül az utolsó helyen egy iszonyatosan jó szobát ajánlott fel 500 rúpiáért a srác. Ez alapból 700 lett volna, de mondtam, hogy jelenleg 500 ért lakunk és épp költöznénk, de csak akkor, ha van ennél olcsóbb, úgyhogy mondta, hogy hát nincs olcsóbb, de van egy elég jó 500ért. 

A hely neve Green Peace resort, és melegen ajánlom mindenkinek, aki Pokharába utazik. Fantasztikus a szoba felszereltsége, nagyon tiszte, csodálatos kert, rengetegféle olcsó és finom kaja és ingyen internet. Holnap teszek fel képeket szerintem róla, de mára mostmár ennyi, mert már lassan hét órája írok. 

minden jót nektek