Az előző bejegyzésben említett reggeli séta után délután egy órakor indultunk busszal Isztambulba. Lilla mondta, hogy ő kinézte neten, pontosan 206 kilóméter a távolság, szóval 3-4 óra alatt ott kéne lennünk.
A határon ott voltunk másfél óra múlva. A határátkelés sokkal kevésbé zajlott zökkenőmentesen, mint ahogy azt mi magunkban előre elképzeltük. Az első meghökkentő dolog az volt, amikor a "földiutaskísérő" lány a saját útlevelébe belecsúsztatott egy százlevást. Először még nem akartuk elhinni, de aztán egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a határőr minden mozdulatáért kvázi fizetni kell. Egy zacskó cucc azért hogy méltóztasson elvenni a százlavását, egy zsák kaja meg pia azért hogy megmozdítsa azt a buzeráns seggét, és még egy harmadik szatyor cucc azért hogy vissza is adja az útleveleket. Na mondom ez aztán borzalmasan durva, és akkor még nem is tudtam, hogy mennyire. Ezután ugyanis megérkeztünk a törökökhöz. Nem, nem írtam el. Az előbb leírt határőr a honfitársaival viselkedik így. Az állainkat keresgéltük éppen a székek alatt, mikor szóltak hogykiszállás, a török határőrök átvizsgálják a buszt, mi addig átnyomatjuk a holmijainkat valami átvilágítón. Én már annyira nem tudtam, hogy mit higgyek, hogy amikor rájöttem, hogy az övtáskámat a buszban felejtettem lélekszakadva rohantam vissza, és pakoltam össze, közben integettek hogy menjek lefelé. Annyira bennevoltam a háborús fílingben, hogy az elejtett mp3lejátszómat mikor elejtettem, fel sem vettem, csak leszaladtam a buszról. Amikor Lilla megkérdezte, hogy ezt miért, nem tudtam válaszolni. Szerintem olyan szinten sokkot kaptam a Bolgár határőr viselkedésétől, hogy azt sem tudtam, hol vagyok.
Na mindegy, végül megvolt minden, a buszjegy árában meg gondolom benne volt a kötelező megvesztegetés költsége. Törökországba Magyarként 20$ a vízum, ez 180 nap tartózkodást engedélyez a következő évben, ebből egy alkalommal maximum 90 napot lehet eltölteni az országban.
Nemsokára "elsuhantunk" egy tábla mellett, amire ki volt írva, hogy Istanbul 200. Mondom ez meglepő, mert az elmúlt két és fél óra utazás során érezhetően többet haladtunk 6 kilóméternél. Lilla azt mondta elírták biztos, de aztán később volt egy Istanbul 180 tábla, amikor már autópályán voltunk. Ekkor már Lillának is be kellett ismernie, hogy lehet nem a tábla téved.
Végül csak megérkeztünk Isztambulba, aminek nagyon örültünk. Ez volt 5:30kor. A város azonban finoman szólva is baszottnagy. Olyannyira, hogy amikor megérkeztünk a buszállomásra, már elmúlt fél 9, és onnan még egy másik busz vitt kb 30-40 percet minket (volt olyan hogy 10 sávos úton mentünk. elképesztő) a belvárosig.
- sajnos képek ma még nem lesznek, mert képtelen lennék felmenni a fényképezőgépért, holnap majd bepótolom -
A belváros egyhén szólva kaotikus. A faterom még otthon azt mondta a törököknél a duda használata más szerepet tölt be mint nálunk. Ez valóban így van. Mivel a városban is 6-8 sávokkal operálnak, és mindenki összevissza megy, a duda ilyen "ittjövök" jelzés körülbelül. Amikor mentünk a buszon láttam hogy egy ember rózsákat próbál eladni egy autóban ülő arcnak, és adná be az ablakon meg mutatja bele a lámpába, hogy milyen szép, de nem sikerült. Na mondom ilyen nálunk is van. Tévedtem, mert amikor a lámpa zöldre váltott az emberünk elkezdett sprintelni az autó mellett, és a következő pirosnál mégegyszer megpróbálta, aztán mégegyszer, aztán jött egy körforgalom, és a rózsás ember ott rohant az autó mellett 4 sávnyi autó között úgy, hogy szemrebbenés nélkül futott be és állt meg a busz előtt, amikor elfáradt.
Mások mint mi
Végül őrületes szarakodás után megtaláltuk a hostelt amit kerestünk, és 6€/fő/nap-ért beköltöztünk egy 9 ágyas (3 darab 3 emeletes ágy van kb 10 négyzetméteren) szobába. Végülis az ágy mindegy, ha becsukom a szemem, az orrom és a fülem, akkor szinte ugyanolyan, mint otthon. A közös fürdő tűrhető, plusz van két ilyen öltözőszekrény szerűségünk, amihez kaptunk 1-1 lakatot 2-2€-ért.
A segítőkészség az olyan szinten van, hogyha bulgáiát hozzáadnánk és elosztanánk kettővel, még akkor is nagyon kedves jönne ki. Az első ember akitől megkérdeztük hogy a hostel merre van, bár fogalma nem volt, otthagyta a barátnőjét a szökőkútnál, és elindult velünk kérdezgetni az embereket addig, amég el nem tudott minket igazítani. Mondom ez nem semmi. De aztán jött a hostel tulajdonosa aki ezt még tudta űberelni. Beszélgettünk miután lezuhanyoztunk és átöltöztünk hogy hova mennénk mit csinálnánk, mondom ennénk valamit esetleg néznénk valahol egy vizipipát, azt mondja jó, gyerünk. Gyakorlatilag eljött velünk és mutatott pipázós helyet és elvitt helyekre, ahol kajálni tudtunk, elkérte a menüt, lefordította, hogy mi van rajta, elmondta miből van, és hogy milyen az íze, és ajánlott közülük. Akkor köszönt csak el, amikor mondtuk hogy biztosan itt szeretnénk enni, nem kell már másik helyeket megmutatnia.
Sétálgattunk még egy kicsit, de valami ünnep van, és őrültsok ember van az utcákon, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy majd holnap fogunk csak jobban körülnézni. Hülyén hangzik de 9 óra utazásba - annak ellenére, hogy gyakorlatilag végig ültünk - bele lehet fáradni keményen.
Szóval akkor holnap jönnek majd a képek és az első teljes napunk Isztambulban. Ezek után kiváncsian várom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése