Szóval ott hagytam abba, hogy megláttuk ezt a kis ablakot, ahova ki volt írva, hogy itt lakik Patan kumarija, aki kb a második legnagyobb szám jelenleg az országban (az első a royal kumari, aki kathmandui, és aki az azóta már beazonosított Indra Jatra fesztiválon (ex-kumari fesztivál :) ) volt látható).
Amanda azonnal lehidalt, hogy úristen, de én úgy voltam vele, hogy jó kb valószínűleg ő is napi kétszer jelenik meg kb mint a royal kumari, amiből az egyik reggel fél ötkor van, a másikról meg fogalmam sincs (lehet meg sem jelenik többször). Aztán kinézett az egyik fiatalos nevelőnője...
... Amanda meg megkérdezte, hogy tényleg itt lakik-e, ő meg mondta hogy "ho" (ja). Aztán persze megkérdezte, hogy láthatjuk-e (én kb meg sem kérdeztem volna, mert annyira biztos volt hogy nyilván nem) és ő erre is azt mondta hogy ho.
Na innentől kezdve érdekessé vált a dolog. Mi néztük az ablakot, de az ablakban nem jelent meg senki. Aztán mondom nyilván félreértettük, nyilván ez nem állatkert, hogy nézegetni meg fényképezgetni lehet. Aztán amikor mentünk kifelé a kijáratnál ülők kérdezték hogy "na mi van?" mi meg hogy "hát látni szerettük volna a kumárit" ők meg erre "hát akkor miért nem mentek fel hozzá?" mi meg "miért ilyet lehet?" ők meg "hát meg kell kérdezni". Egy arc felállt, és bement a lukon alul, majd visszajött és mondta hogy ja fel lehet menni. Mi Lillával annyira nem rajongtunk az ötletért, én speciel bevallom őszintén úgy éreztem, hogy talán ez illetlenség meg tolakodás lenne, főleg hogy nem gyakoroljuk a vallásukat (annak ellenére, hogy ők annyira nem tesznek ezek között különbséget: ha megkérdezed miben hisznek általában azt mondják hogy ebben is meg abban is).
Úgyhogy felment Amanda, mi meg gondoltuk lent megvárjuk, aztán lejött az egyik nevelőhölgy, és mondta, hogy menjünk fel mi is, úgyhogy levettük a cipőnket és felmentünk.
A Kumari lakása elég szerény volt, viszont az érzés, ami elfogott minket egészen különleges volt. Nem vagyok annyira ezekben benne, de ezt a vibrálást ami itt volt a legföldhözragadtabb ateista sem tudta volna megcáfolni. Én konkrétan beleszédültem, és a többieket is teljesen letaglózta. Aztán mondta a hölgy, hogy a Kumari készen áll a fogadásunkra, úgyhogy bementünk a szentélyébe.
Na ez még rátett egy lapáttal, én még sosem éreztem ilyet. Amandának és Lillának adott ilyen narancssárga jelet a fejére.
Én egy képet el merten lőni vakuval, de többet már nem, mert szerintem illetlenség lett volna.
Aztán megköszöntük, hogy fogadtak minket, adtunk egy pici adományt, és elindultunk. Ami történt azt számomra elég nehéz helyesen értelmezni. Az első gondolatom akkor, amikor kimentem, az az, hogy ezt mi nem biztos hogy megérdemeljük, hiszen egy ennyire vallásos országban, ahol mindenki aktívan gyakorolja a vallást egy ilyen megtiszteltetés elég ritka, és hogy pont mi kapjuk meg... Szóval ez kb olyan lefordítva egy keresztény kultúra nyelváre, mintha jézus nálunk lakna, és háom külföldi embert áldana meg, akik még csak meg sincsenek keresztelkedve. Ez a szintű elfogadás és feltétel nélküli vendégszeretet nagyon megható volt, és brutális megtiszteltetés, amiért tényleg le a kalappal az egész vallás előtt. (Tanulhatna tőlük a kereszténység, ahol kb nem ad össze a pap, ha nem jártok el előtte a vallási kurzusaira )
Ezután kicsit elszállva elindultunk a főtér felé, miközben mindhárman próbáltuk helyretenni, hogy mi is történt velünk.
A patani Durbar tér szép, de ahhoz, hogy véigsétáljunk rajta fizettetni akartak velünk (200R turistáknak 50R nepáliaknak és környékbelieknek) meg mondták hogy akkor már fizessünk is be egyből arra, hogy majd ők körbevezetnek minket, mi meg monduk hogy "jó akkor mi lenne, ha nem" és inkább továbbmentünk, mert még tervezük, hogy elmegyünk az állatkertbe is. Lehet hogy én vagyok cink, de nem vagyok hozzászokva, hogy fizessek azért, hogy egy téren gyalogoljak... vagy ücsörögjek (ők nyilván fizettek, ez tök egyértelmű)
Na akkor irány az állatkert, de hogy? Taxi? Ok ha 100-ért elvisz. 200? Jó, akkor nem.
Tuk-tuk 10 rúpiáért?
"Kihagyható" kategória. Vagy gyalog? Végülis szép idő van meg még úgy sem láttuk a várost annyira, egyébként is 15 percre van az állatkert.
Aztán persze azonnal kegyetlenül eleredt az eső, úgyhogy ettünk előtte egyet, ami annyira jó volt, hogy elhatároztam, hogy elkezdek fényképeket gyűjteni kajákról, és egyszer majd csinálok egy gasztro bejegyzést :)
Végül csak elbotorkáltunk az állatkertbe, ahol a belépőjegynél az átlagosnak mondható módon oszlottak meg az árak
Nepáli: 50 npr
Nepáli gyerek: 30 npr
Nepáli tanuló: 30 npr
Külföldi: 250 npr
Elefánt Nepáliaknak: 50 npr
Elefánt Külföldieknek: 200 npr
Dehát ehhez sajnos hozzá kell szokni. Nyilván megvettük mindenből a legdurvábbat :P Juhéééé elefánt!
Ez kb azt jelentette, hogy egy 72 éves haldokló elefánt végigbaktatott egy úton, majd visszafordult, és visszabaktatott. Ennek ellenére én -ev nek éreztem volna nem bevállalni :)
Az állatkert maga azért is érdekes, mert valahogy így nézhettek ki a kommunista állatkertek a 70es években keleteurópában. Az állatoknak nagyon kicsi helyük van, és kb borzalmas körülmények között élnek, és legtöbbször tök egyedül, de szerencsére ez az egyetlen állatkert nepálban.
Az állatok általában őshonosak nepálban egyébként, szóval lehet jobban jár az ember egy safarival, mint ezzel (csak az dollárban 250 per fő nem rúpiában)
Na ennyi fért a mai bejegyzésbe, már tervezzük a következő utazást, esélyes, hogy el fogunk költözni Kathmanduból az elkövetkezendő 4 napban. Amikor kiderül, hogy mit fogunk csinálni majd írok.
Addig is minden jót nektek :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése