Reggel úgy beszéltük meg, hogy találkozunk egy holland lánnyal itt a közelben 9 órakor. Sajnos ez nem jött össze, mert ő nem tudott odaérni időben, mi meg túristaként nem nagyon állhatunk egy helyben 15 percnél tovább, mert a túraszervezők meg a különböző utcai árusok úgy ellepnek minket mint a musclicák a két napig a konyhaasztalon kintfelejtett őszibarackot.
Ígyhát sajnos "menekülnünk" kellett, Lilla bement valami helyre, aztán kijött és mondtuk hogy 'jajj odabent várnak minket' aztán bementünk és megvártuk még elmennek. Ilyen esetekre vannak egyszerűbb megoldások is, de ezeket csak az ezután következő nap során sikerült elsajátítani. A szemkontaktus abszolut elkerülése már Isztambulban is kötelező skill volt, itt úgy érzem, hogy lassan elérjük a supernova szintet, nagyon kevesen jutnak át a rostán.
Mikor visszaértünk, hogy írjunk a lánynak, megláttuk, hogy kaptunk egy emailt egy amanda nevű hölgytől, hogy szívesen találkozna velünk (ő volt az, aki figyelmeztetett minket hogy semmi esetre se couchsurf-öljünk nepáliaknál). Ez baromi jó ötletnek tűnt, szóval gyorsan kerestünk egy telefonálós helyet, ahol 5 rúpia/perc áron felhívtuk Amandát. A telefonban nagyon kedvesnek tűnt, és meg is beszéltük rögtön, hogy az "aum" nepalese kitchen nevű helyen reggelizünk együtt.
A hely kb 3 perc séta tőlünk, szóval simán jó volt. A helyre mi érkeztünk hamarabb és kértünk is egy Nepáli Massala Chait, amit már egy ideje ki szerettem volna próbálni. Ezt vízzel és tejjel főzik fel, és cukorral isszák (legalábbis én úgy iszom az tuti), és hihetetlenül jó íze van. Mire bekebeleztünk vagy 3-3 csészével megérkezett Amanda, aki egy 60 év körüli amerikai hölgy, és december óta él Nepálban. Így utólag úgy gondolom, hogy Amandánál jobb segítséget nem találhattunk volna az egész városban. Egy kicsit olyan, mintha ő lenne itt mindenkinek az anyukája. Hiperkedves, és remek tanácsokat ad a külföldieknek, és a nepáliaknak is az egymással való interakciókkal kapcsolatban. Egy könyvet ír külföldieknek a kathmandui életről, amiben rengeteg hasznos információ van (legalábbis gondolom, met Amanda nagyon sok mindent vág).
Reggeli után úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy helyre, aminek Assam Chowk a neve (ahogy én kivettem a Chowk valami tér szerűség lehet, ilyen kis központok a városban). A mi környékünk a Thamel a fő turistarész és itt valamivel drágábbak a dolgok, mivel szinte egyáltalán nem nepáli lakosok számára vannak a boltok. Az assam chowk környékén a boltokban és az éttemekben nepáli emberek voltak, és bár az esetek nagyrészében brutálisan magas árat mondtak (mondjuk 5ezer forintnyi rúpiát egy ruháért) Amanda kegyetlenül lebaszta őket, hogy hogy képzelik, és le is léptünk azonnal, még akkor is, ha elkezdett visszaszámolni a boltos. Szerinte nagyon fontos, hogy a kezdőár jó legyen, mert ha az magas, akkor esélyed sincsen a normál árra lealkudni semmit.
Egy ruhát szerettünk volna varratni Lillának, amit azt hiszem, hogy szárinak hívnak. Ehhez kerestünk anyagot, és kb minden alkalommal, amikor bementünk Amanda elmondta, hogy mit szeretnénk, milyen legyen és mennyiért, aztán persze amikor felmentünk az emeletre és levettünk az 50 sor fűzőből álló túrabakkancsot, elmondták, hogy hát ez 3ezer rúpia. Nagyon tetszett a diszkréció, ahogy Amanda kezelte ezeket a szituációkat: kb földhözvágta az anyagok, és elküldte őket a faszba, majd szedtük a cókmókunkat, és leléptünk.
Ez ment egy jó ideig, majd amikor már azt mondtam neki, hogy mi lenne ha nem mennénk fel az emeletre, végül mégiscsak felmentünk és megtaláltuk A helyet. Két fiatal srác volt fent, és miután Amanda elmondta, hogy mit szeretnénk, megkérdezte az egyik, hogy milyen árkategóriában keresünk, mi meg mondtuk, hogy 1000 rúpia alatt. Erre előszedett egy adag anyagot, és mondta, hogy ezek 900-ba kerülnek. Ez azt hiszem hogy 4 adag cucc, egy a gatyához, egy a felsőhöz, egy a sálhoz, és egy az aláöltözőhöz, vagy valami ilyesmi.
Sikerült egy nagyon jó anyagot találni, olyannyira, hogy Amanda is vett magának egy adaggal. Szépen levették a méreteket, és ezután adtak egy névjegykártyát (ami itt mindenkinek van) és egy igazolást, hogy eltették a cuccunkat, és majd 4 nap múlva megyünk értünk, mire megvarrja a szabó (ami még plusz 250 rúpiába fog kerülni). Közben megjött két helyi jány és ők is próbálgatták a ruhákat, bár ők a már elkészült ruhák közül válogattak. Végül Lilla is felpróbált egy felsőruhát, és bár a cimkéjén 850 rúpia volt a srác azt mondta, hogy odaadja 750ért, ami már tényleg nagyon jó árnak számít. Cipő fel, vissza a bazárba, újabb szaramodás, aminek az eredménye egy tradícionális nepáli sapka lett (kivételesen nekem :P).
A "soppingolás" után betértünk ebédelni egy ottani étteremben. Az árak itt elég brutálisak voltak (főleg nepáliak ettek itt) egy tea például 10 rúpia, egy leves kb 20-30 egy főétel 40-80 rúpiába került. Én egy sült tésztát ettem 40 rúpiáért, azaz kb 100 forintért, ami fantasztikusan finom volt, és korrekt adag is.
Mint az mostanra már valószínűleg kezd nyilvánvalóvá válni, nem vittünk fényképezőgépet (aztán amikor később elvittük le volt merülve) úgyhogy sajnos a mostani post képek nélkül marad. Ezt majd igyekszem bepótolni, azokat a helyeket, amiket ma láttunk, még tuti, hogy meg szeretnénk többször látogatni.
Estére még sikerült kialkudni magamnak egy jókis vászoninget 300 rúpiáért, ami annyira jó ár volt, hogy a hostel tulajdonosa azt mondta, amikor megkérdeztem, hogy ezért mennyi lenne a normális, hogy 700 az egy jó árnak számítana ezért. Felvettem a jókis nepáli sakómat, és az ingemet, és Lilla felvette a ruháját, aminek hatására már elég egy intés, és hagynak minket az árusok, mert jobban úgy nézünk ki, mint azok a külföldiek, akik régebbóta vannak ott. Bármennyire is szeretem a szépkis szürke kalapom, egy öngyilkos merénylet kb felvenni, túrabakkanccsal olyan mintha mézet kennék magamra és beugranék a medvék közé egy állatkertben (mert ugye beugrani a medvék közé már alapból nem túl fasza, szóval akkor már ha nem muszáj ne tetézzük).
Sikerült sim-kártyát is venni. A hivatalos NCELL boltban egy igazolványkép és egy útlevél-fénymásolat ellenében 100 rúpiáért kaptunk egy simet, ami 130 rúpiával van feltöltve. Ezt persze meglehet vásárolni bármelyik kis bazárban fénykép meg minden ilyen ügyintézés nélkül is 400-1000 rúpia között.
Vacsorázni szintén Amandával vacsoráztunk, de ezúttal a Thamelben, ismét a kitchenben , ahol találkoztunk a holland lánnyak Jorieke-el, és a barátnőjével Lisával. A kaja ismét brutálisan finom volt, bár most sok fogás meg innivaló meg tea meg desszert meg minden volt, szóval mi Lillával 700 rúpiát fizettünk. Mire megvacsoráztunk megjelent egy kínai lány Lina, aki mostanában érkezett (Lisához hasonlóan), és később még találkozunk egy török sráccal is, és vele meg Linával elmentünk egy reggae bárba, ahol pipáztunk egyet.
Lassan kezdtem érezni, hogy jön, aminek jönnie kell, akármennyire is akajuk elkerülni, kb halálbiztos. Elköszöntem a társaságtól kb fél órára, és beköltöztem egy másik szobába elmélkedni azon, hogy vajon mennyi csiliszósz a +ev egy sülttésztához.
Körülbelül 15-20 perccel a visszatérésem után, miután a török srác (akinek kb 2 perc alatt elfelejtem a nevét akárhányszor próbálom újra memorizálni) telefonszámát akartam elkérni jöttem rá, hogy az övtáskám - ami kb az egyetlen dolog a fejemen kívül, amit nem kéne elhagyni - ottmaradt a wc-ben. Faszaság! Persze a hostelkulcs is benne volt és a telefon is az új simemmel :( Visszarohantam mezitláb - mert ilyen párnás törökülős mezitlábas témázás van - és persze semmi. Nem tudom mit vártam. Szerencsés szoktam lenni ilyen szitukban, de sajnos az már tényleg a sorssal szembeni pofátlanság lett volna, ha ezt is bemákolom. Főleg nepálban, ahol az ezerötszáz rúpiából, ami benne volt kb megél egy ember egy hónapban. Hülye lenne leadni.
leadta...
Nemtudom, hogy ki, de rohadt hálás vagyok érte, nagyon rossz lett volna, hogyha elhagyom a kulcsot a tárcámat, meg a telefonomat a második napon. Már a tárcámban mindig csak az aktuális napra elegendő pénz van, és minden iratomat és kátyámat kivettem, a kulccsal meg a telefonnal trében lettünk volna.
Egy fél óra múlva kb jött az éjfél, ami itt a zárórát jelenti kb mindenhol. Ezt a fütyülő gépfegyveres katonák elég olajozottá teszik. Elindultunk haza, szerencsére kb 100 méterre lakunk. Az utcák este elég "furák" de állítólag nem kell parázni, nem bántanak. A helyünk azonban nem volt meg. Néztük néztük de sehol nem volt a kis kapu ahol be kell menni az udvarra. Aztán megtaláltuk. Zárva. De nem csak olyan van-csengő-és-van-egy-kapu-ahol-átmászhatsz-és-bekopoghasz zárva, hanem roló lehúz, ugyanúgy mint a boltoknál. Namondom faszaság van.
A tábla még azért kint volt, amin volt egy szám, amit végül sikerült felvíni, szóval valami srác kijött kinyitni, de mondta, hogy 11kor zárnak, és ez azért így annyira nem zsír. Hm... Hostelváltás szagot érzek... Nameg dohos szagot is, de már a szobában vagyunk.
Azért mindent egybevéve egy fantasztikus nap volt, rengeteget tanultunk, sok mindenre rájöttünk, és megismerkedtünk egy csomó emberrel, ami nagyon jól jött. A jelen állás szerint van arra esély, hogy maradunk Kathmanduban egy kicsit még.
Legközelebb megpróbálok képeket is feltenni, már feltöltött a fényképező :) Addig is minden jót mindenkinek ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése