Lago de Atitlán

hihetetlen, de még lehet tovább fokozni

Reggel 30 percet késett csak a busz, ami gyakorlatilag a hajszál pontosan érkezés Mexikóban. A Guatemalai határig minden simán ment, ott kifizettük a kifizetendőt - amit hívhatunk akárhogy: kilépési díj, sarc, szükséges rossz - átcuccoltunk egy másik buszba, és már repültünk is Lago de Atitlán felé. Ez egy tó dél Guatemalában, ami városokkal van körbevéve. Kvázi a helyi Balaton.

Guatemala már sokkal szegényebb országnak tűnik kívülről is. Nekem egy kicsit harmadik világ beütése volt az utcáknak, a kisboltoknak és úgy az egész miliőnek, mint Nepálban vagy Kambodzsában. Meglepetésünkre amikor viszont megálltunk egy benzinkútnál, kb 2ezer forintnyi helyi pénzt fizettünk két zacskó chipsért és két aloe verás italért. Ez szinte biztos, hogy drágább, mint Mexikóban. A benzint itt már gallonra adják, a járművek férőhelyszáma pedig legalább annyira flexibilis, mint amennyire azt az ember egy ilyen környéken elvárná. 

A gyakorlatilag már mindenki által beleszámolt 25% késéssel érkeztünk, ami 12 órássá tette az utazást. Én most viszonylag jól viseltem, mert középen ültem a buszban, és beszélgettem az engem körülvevő emberekkel. Lilla így utólag úgy néz ki, hogy annyira nem, egy kicsit most le van gyengülve az immunrendszere. Emiatt is úgy terveztük, hogy Panajachelben - az legnagyobb városban a tó körül -  több napot fogunk eltölteni, hogy egy kicsit kipihenjük magunkat, és fel tudjunk készülni az ezt követő szintén hosszú útra. 

Panajachel - becenevén Pana - egy tipikus hátizsákos-utazó központ. Pont olyan 'tranzitváros', mint amilyennek látatlanban San Cristobalt is gondoltam volna. A fő motiváció egy ilyen helyen - nyilván azért, mert az emberek muszájból maradnak pár napot, és úgysem mennek vissza - minden esetben a pénz lesz, maga a szolgáltatás élménye, vagy az, hogy valami értékelhetőt hozzak létre teljesen háttérbe szorul. Ilyenkor gyakran úgy érzi az ember, hogy akármennyibe is kerüljön akármi, mindig át van verve. A jelen esetben a majdnem kétszeres ugrás árakban erre az érzésre csak rásegített. Nem akaródzik az embernek 400 forintot fizetni egy üveg tisztított vízért egy szakadt, ajtó nélküli kisboltan. 

Kár is lenne tagadni, hogy csalódottan aludtunk el. Másnap szinte el sem akartam hagyni az ágyat. Mire kikászálódtunk Csabiék már bejárták a fél várost, és tájékoztattak minket, hogy a helyzet válságos, de nem reménytelen. Van a turistarész mellett egy helyi rész, ahol valami ünnepség van, és hajók is indulnak más, tó körüli falvakba, és azok állítólag jobbak. 

A tóparton egymást érik az éttermek, és emiatt nem is lehet látni a természetből semmit. Olyan volt, mintha uborkaszezon lenne, mert mindegyik üres volt, és minket próbáltak becsábítgatni az ugyanazt a középszerű szemetet ugyanannyiért áruló - bár meg kell hagyni pazar kilátással rendelkező - helyekre. 

Itt reggel valami oknál fogva Csabiék azt mondták, hogy átmennek egy építkezésen, ahol semmi nincs, és majd arra lesz a jóság. Hát tényleg arra volt. Bár rejtély, hogy honnan jött az ötlet. 

Itt mindenki aranyos volt, és csak mi voltunk fehérek. 

és már nem takarták el az éttermek a kilátást

megvettük életünk első zacskó makadámdióját

aztán rájöttünk, hogy nem tudjuk hogy felnyitni őket

viszonylag gyorsan egyértelművé vált, hogy Guatemala még Mexikónál is veszélyesebb

Itt már jól éreztük magunkat, és kicsit megnyugatót volt látni, hogy Pana nem csak negatívumokból áll. Van azonban egy szabály. Végül is nem is annyira szabály, inkább csak egy gondolat. Ha egy helyen azt próbálod elkerülni, ami arra a leginkább jellemző, akkor rossz helyen vagy. Egyértelmű volt, hogy nem fogunk itt maradni. 

Hazafelé a kikötő felé sétáltunk és körbekérdezősködtünk, hogy ki és hova vinne el minket. Szinte pont szemben a 3000 méter magas San Pedro vulkán lábánál van San Pedro la Laguna. Oda fogunk menni. 

 Szuvenírkirály alkudozik egy totálisan használható szőnyegre. Az árus ábrázatából ítélve ő maga sem gondolta volna, hogy lesz, akit komolyan érdekel.

Összeszedtük a cuccainkat, beültünk egy hajóba, és már úton is voltunk. 

San Pedroba még meg sem kellett érkeznünk, már tudtuk, hogy jól döntöttünk.

A kikötőben ránk váró szállásügynökök fura módon, Panához hasonlóan jobb árakat adtak nekünk, mint ha mi mentünk volna be a helyekre. Ezen lehet az is segített, hogy velünk volt egy Argentin pár, akiket még a buszúton ismertünk meg. Nekem csak annyi kitételem volt, hogy legyen panorámás. Erre azt mondta a srác, hogy az viszont sajnos 40 quetzalba kerül. Ez kb annyi, mint egy reggeli az előző helyen. Magyar forintban 1600 Ft per fő per éj. Egy biztos: San Pedro olcsóbb lesz, mint Panajachel. Na nézzük azt a szobát!

A kilátás nagyjából rendben van, bár ennyi pénzért szerintem elvárható.

Hogy is fogalmazzak...

hm...

Szóval jobb, na.

A hely elég hippis. A felhők szerintem marihuána füstből vannak, és a tequila alapján (két felest kapsz annyiért, mint Panában egy üveg vizet)  az ára sem lehet annyira borsos. 

Nem füvezek Mama, nehogy ájuldozz itt nekem, csak írom, hogy nem lehet drága. 

És mint azt már a leghűségesebb olvasók biztosan tudják, ha van olcsó fű, és olcsó szállás, akkor megjelenik egy egyébként teljesen ismeretlen utazóközösség: az izraeliek. Mindenhol lehet humuszt kapni, van színes kipa az árusoknál és nagyjából minden ki van írva héberül is. 

A megérkezésünket azért méltóan megünnepeltük. A szórakozóhelyeken olyan társaság gyűlik össze, hogy úgy fog tűnni, mintha az egészet csak kitalálnám. Igazából ilyet szerintem ki sem tudnék találni. Voltak szarvasos pólos penderített bajszos ausztrál hipszterek, a tűz körül ült egy pakisztáni utazó, aki egyébként Torontóban él, és swinger klub függő a barátnőjével. Mondta, hogy az elején kicsit hozzá kell szokni, hogy a barátnődet dugják melletted, de aztán egész jó. 

Volt két idősebb hosszú hajú helyi tradicionális ruhában, akik annyira készen voltak, hogy az egyik kivett egy élő skorpiót a zsebéből (tudom hogy hihetetlen, fura is leírni), a kezében tartva kicsit megpörkölte a tűz felett (szerintem megégett a keze, de őt ez nem érdekelte), és aztán megette. Ezek után odafordult hozzám, és a két tenyerét összetéve azt mondta nekem, hogy 'Sorry'. Nos, jobbat nem tudtam erre reagálni, mint hogy 'no problem'.

Volt egy srác Guatemala Cityből, aki saját bevallása szerint tolmács, vagy asztalos. Ez a történet függvényében változott. Kérdezte, hogy szívunk-e hasist, és mikor mondtuk hogy nem, azt mondta, hogy szívhatjuk akkor a mi füvünket is. Nagyjából így néz ki a helyzet: ha nem szívsz hasist, akkor biztos van füved, mert akkor füvet szívsz. Végül is ez San Pedro, valamit mindenki szív. 

A vele történő beszélgetésem elég egyoldalú volt. Én inkább csak hallgattam. Kiderült, hogy üveg hasispipákat akar gyártani, és árulni az egész világnak, ami hatalmas üzlet (hiszen a gondolatmenete alapján minden ember aki nem szív füvet hasist kell, hogy szívjon) és majd tanítani fogja az embereknek, hogy hogyan kell ezt csinálni. Egy idő után már csak az oktatásból fog élni. Az is kiderült, hogy felfedezte Atlantiszt a tó közepén egyszer beszívva. Bement egy hajóval, és érezte, hogy Atlantisz vibrál a tó alól. Később kiderült, hogy tényleg ott van Atlantisz (ezt a részt nem tudom garantálni hogy igaz).

Volt egy csapat izraeli srác, akik amíg én a srác történeteit hallgattam, odaültek Lilláékhoz és elkezdtek spanolni velük: 'hogy mondod ezt magyarul', 'hogy mondod azt magyarul' bla-bla. Ott nevetgéltek, majd amikor odaültem, és észrevették, hogy a lányok nem szinglik egy hümmentéssel (Mhm) felálltak, és szó nélkül elmentek. Hát sajnálom, hogy miattam az idejüket kellett, hogy vesztegessék.

Még mindig itt vagyunk, majd innen fogom folytatni. Bírjátok még a telet?