Érkezés Zanzibárba

első benyomások

Ez az első alkalom, hogy a "valódi" afrikába utazunk. Még Málna születése előtt volt tervben, de aztán a terhesség ezt megvétózta. 

Idén már úgy éreztük, hogy ez belefér, és egyébként is kiváncsi voltam arra, hogy mennyit számít, ha nincs időeltolódás. Vajon az-e a felelős az utazókómáért, vagy ez egy olyan dolog, ami elkerülhetetlen.

Nos, a repülőút mindenesetre még azelőtt véget ért, hogy megtudtam volna, hogy mi történt pókemberrel. Az biztos, hogy számít, hogy nem 24, hanem 14 óra. 

A repülőtér és az út a szállásig olyan volt, mintha egy ázsiai út lett volna egy szegényebb országban, csak a rádióból más zene szólt, és az emberek másképp néztek ki. Az épületek meg a vörös föld meg az egész hangulat totálisan megegyezett ezt leszámítva. A bicikliző emberek biciklije és ruhára, a piacon kirakott ilyen valamik, amiről az ember nem tudja elképzeni azt sem, hogy ők tudják, micsoda. A minden összeporozó földút, a fém és festett beton bodék és benne a vitrines üveg, amiben azok a beazonosíthatatlan gombócok meg állatok különböző formái vannak. Az emberek, amint valamit válogatnak a földön, vagy szitálnak, vagy szőnek, vagy kopasztanak vagy pucolnak, miközben midenki valami bizarr sárga dolgot harapdál, ami látszólag egy műanyag zacskóba van beburkolva. A boltok, amik közül némelyik olyan, mintha popup storet hoztam volna létre egy akácfa utcai lomtalanítás során szigorúan a 38 és 42-es számok közötti zsákmányra korlátozva magam. Az érzés, hogy valójában mégis minden megjavítható. Hogy semmi sem használhatatlan. És persze a szag. Ó a szag.

Ez egy kicsit meglepett minket. De meg is nyugtatott. Ezt ismerjük. És szeretjük. 

Azt azért már elengedtük, hogy az autóból videózzunk, hogy aztán később kitöröljük. Majd hozzászokunk kicsit, és akkor jönnek a jók. 

Az emberek kedvesnek és barátkozósnak tűnnek. Látszólag mindenki a turizmusból él. De azért nem törik magukat össze. 

Ami rögtön az elején elkapott, az az érzés, hogy egy kicsit zártabb ez a világ. Nagyobb a távolság a vendégek és a helyiek között. Szerintem még nagyobb a különbség a turistaárak és a normál árak között. Emiatt talán kevesebb a hátizsákos turista. Kevesebből szeretnének többet keresni. Ez az, amit Görögországban is kritizáltam, és amit abszolut gazdaságellenesnek érzek. Ez persze néptelenné és kényelmessé és lassúvá tesz mindent, ami viszont nagyon jó. 

A tengerpart ahol vagyunk annyira fehér, hogy alig lehet látni, mert úgy vakít, mint a hó. Európai ember számára megrendítően kihasználatlan az egész. Pár bodé meg napernyő van egy olyan szakaszon, ahol 1 fifillió euró lenne egy négyzetméter, ha Európában lenne. Majd összejön az út végéig, hogy átadjam ezt fotón. Addig is próbálkozok. 

A homok jobban hasonlít fehérjeporra, mint homokra. Szürreális és krém szerű. A Maya öbölnél Thaiföldön úgy éreztem, hogy megtaláltam a föld leginkább lisztre hasonlító parti homokját. És ez most megdőlt. 

A sziget északkeleti részére jöttünk, ami elvileg a legcsendesebb. Itt az a pár darab maszájnak öltözött helyi, és a kendőárus lánykák próbálnak a hat turistán osztozni, akik jelen vannak. Aztán meg elengedik a dolgot és leülnek egymással beszélgetni. Annyira nem erőltetik a dolgot, nem nyaggatnak. Persze ha akarod, akkor a nagyanyjának a titkos receptje alapján készített fülbevaló azonnal a tiéd lehet belegondolni sem merek mennyiért. Szóval ide foglaltunk három éjszakára, és ezalatt az idő alatt eldöntjük, hogy mi jöjjön utána. 

Nagyon szeretnénk egy ilyen Indiana Jonesos repülővel elrepülni valahova és életben maradni, és szeretnénk Tanzánia belső részét is megnézni. De nem bolondulunk bele, ha ez nem jön össze. Vagy nem pont úgy, ahogy azt mi magunkban elképzeltük. Most azt fogjuk megpróbálni, hogy hogyan lehet ezt emberi áron megoldani.