Serengeti day2

A végtelen síkság. Második nap.

A fene sem gondolta volna, hogy azonnal hasznosítani fogjuk az állathang ismereteinket. Nem sokkal lefekvés után – másnapi közös rekonstrukció alapján – a következő történt. Egy oroszlánfalka vadászatának a kellős közepére csöppentünk. A falka szétvált még a tábor előtt, az egyik fele a konyhák felől, a másik fele pedig a mi sátraink felől próabált becserkészni egy bölényt. Végül a bölény megneszelte a bajt, és időben elszaladt. Ez a „itt valami bűzlik” röffentés és menekülés kb 2 méterre zajlott a sátrunktól - érzésre. Az oroszlánok pedig szerencsére ezután elmentek.

Nem tudtuk, hogy ez ilyen lesz. Azt hittük ez ilyen nagyon ritka dolog, ami egyszer megtörtént, és ezzel riogatják az embereket. A tábori szakácsunk végighorkolta az egész akciót. Ez nekik teljesen jelentéktelen. Szavanna. Zajlik az élet. Nem mondom, hogy mi nem feküdtünk kigúvadt szemmel lélegzet visszafojtva, mert de. Amikor már egyre távolabbról hallottuk az oroszlánok hörgését, végül el tudtunk aludni. Ez volt kb 10-11 órakor.

Hajnal 1-2 kor hiénák tévedtek a tábor köré, és rettenetesen ijesztő hangon üvöltöttek. Vagy nevettek, nem tudom, hogy érdemes mondani. Ekkor kínunkban elkezdtük felsorolni a barátainkat és családtagjainkat és tippelgettünk, hogy ki mit reagálna erre. Ezen tudtunk egy kicsit nevetni, amitől újra elaludtunk. Később elefántok jöttek a konyha felől. Nem tapostak el. Mi erre fel sem ébredtünk, engem egy – talán – pávián üvöltése riasztott fel. Ezt nem tanultuk vacsoraidőben, szóval mi vadkutyának gondoltuk, ami elég para. Gondoltuk. Nem tudtuk mennyire para. Végül egy ilyen kényszernihilben aludtunk el utoljára, és utána már reggel volt.

Nem voltunk totálisan kipihenve. A rangerek kinevettek, hogy nekünk ez az este durva volt, mert ez „átlag alattinak” számított. „Tényleg féltetek? De hát ezek csak oroszlánok”. Na jólvan. Ahonnan mi jövünk ott azért, ha egy vadon élő oroszlán megy el a sátrad mellett, akkor az egy sztori.   

Én valami fura gyomorproblémával keltem, és végül, miután bevetettem a teljes arzenálunkat a pálinkával meg a kólával az élen, sikerült az emésztetlen ételnek a gyomromból kijutni. (Most este hat körül már egészen jól vagyok, még lehet, hogy vacsorára eszek is valami egyszerűt)

A mai nap egy teljes napot töltöttünk a Serengetiben és volt szerencsénk sok nagyon közeli találkozáshoz, valamit az egyik koronaékszert, a leopárdot is sikerült egy fán fekve megpillantanunk. A felszerelésem sajnos nem ezekhez a képekhez való, de azért nagyon élveztem a természetfotózást. 

A nap végén izgalommal és némi félelemmel várjuk az estét. Egyrészt jó lenne aludni egy kicsit többet, de hogyan. Mármint nagyon jó a helyiek „nem jött még el az időm” meg „ha meghalok, hát meghalok” meg „ez csak egy oroszlánfalka” hozzáállása a dologhoz, de azért, ha választhatok, a mai beavatást kihagynám.

Szerintük egyébként csak kiváncsiak, és ha be akarnak jutni a sátorba csak rájuk kell kiáltani. „Ők jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük”.

Hát, attól függ, kit értünk a „mi” alatt.

Holnap délután kettőkor hagyjuk majd el Serengetit. Hát nem volt semmi élmény, az biztos. És még nincs vége. A ma estét azért skippelném legszívesebben. Megpróbálom tényleg valami lelki gyakorlatként felfogni, ahol eggyé válsz a vadállatok által felfalt turistával, és ez egyensúlyt teremt az erőben.