Tanzánia Epilógus

Záró gondolatok és képek Afrikából

Arushába érve tudtuk meg, hogy a járatunkat délután háromról este 10-re tették át. Felhívtam a légitársaságot és mondták, hogy "hát igen". Ilyenkor mi van? – kérdeztem. Semmi. Át tudom akkor tetetni máskorra? Van még reggel 7. Akkor lehet az? Ok.

Ok?

Ok.

Akkor megvan?

Igen.

Emailt vagy valamit kapok?

Nem.

Akkor?

Akkor mi?

Csak menjek oda hétre?

Igen.

Ok.

Odamentünk, és fel is engedtek a gépre. „Pola pola”, ahogy itt mondják. Lassan, lassan. „Hakuna matata” – nyugi. A dolgok valahogy megoldódnak, ha pedig nem oldódnak meg, akkor meg az sem kifejezetten nagy gond.

Nem fogod megfejteni, hogy hogyan lehet egy kávét 45 percen keresztül csinálni. Meg hogy hogyan lehet 2 adag kajának az elkészítése két óra. Hogy mitől csúszik egy 40 perces helyi járat 5 órát. Bár, ha már rendeltél pesten a wasabiból, akkor van elképzelésed, hogy milyen érzés dolgokra indokolatlanul sokat várni. 

De nem baj, nem azért jöttünk ide, hogy a perceket számoljuk, meg hogy effektívek legyünk. Próbálok én is lassítani, és próbálok kisebb jelentőséget adni ezeknek. Párszor már megy. 

Az időnk hátralévő részét Zanzibáron töltjük a sziget délkeleti részében egy eléggé eldugott helyen, ahol a tulajdonos egy helyi rasta és az európai felesége. Először északra akartunk menni, de eléggé el voltunk kötelezve a medence iránt a hőmérséklet miatt. Gondoltuk Málnával nagyon sokat fogunk a szálláson tölteni úgyis. Végül a jobb szállás unalmasabb környék nyert az unalmas szállás jó környékkel szemben.

Ez a szállás egyébként nagyon szuper. Az értékelések alapján a nagy hiányossága, hogy nincs légkondi a kunyhókban, de mi azt amúgy sem használjuk.

Ez a kunyhónk. 

Az utolsó napokra már csak egy kitérőt tettük, ezt leszámítva nem csináltunk semmit. Én befejeztem a blogokat, kiválogattam a képeket, és elolvastam a könyvet, amit már rég el akartam.

Idén az volt a terv, hogy nem otthon karácsonyozunk. Az egyetemek miatt csak iylenkor tudtuk megoldani, és a cégnél is ilyenkor van az üres időszak.

Itt is volt program, nagy kajálás, meg táncolás, és még a télapó is jött.

Szóval Afrika.

Első blikkre szegényebbnek tűnik Ázsia jelentős részénél, mégis minden elég költséges a külföldiek számára. A jól megszokott „neked ennyi, nekem meg annyi” viszont itt egy picit komplexebb. Az embereknek ugyanis a munkához való hozzáállása is eléggé „pole pole”, amit korrupcióval kompenzálnak, vagy pedig látszólag indokolatlanul szegények. Szinte bármi, amit csinálsz, keresztül kell, hogy menjen egy adag emberen. És ezek jelentős összegek. Ez általában kikerülhetetlen, sőt, gyakran törvény által betartatott. A Kilimanjarot például nem mászhatod meg egyedül.

Ha ezt le tudod nyelni, akkor összességében jól fogod magad érezni. Ha csak nem szorítod össze a szemed, látni fogod, ahogy a pénzek szétoszlanak, és ha nem fordítod el a fejed, akkor azt is látod, hogy nagyjából mi mennyibe kerül. Egy kicsi ide, egy kicsi oda. Hakuna matata.

Az élet a maga egyszerűségében működik és sok esetben tényleg működik. Sok embert konfrontáltam már otthon azzal, hogy az egyszerű emberi igények komplexebb élvezetén túl valójában neki sincsenek céljai az életben. Nos, ezt itt is lehet, de egy maszáj törzs tagjai például jóval boldogabbak eköznen, mert nem jár folyamatosan az a fejükben, hogy ehetnének finomabbakat, meg szexelhetnének memóriahabos matracon is.

Ázsiában én úgy éreztem, hogy találhat az ember egy ennél mélyebb elképzelést arról, hogy miért nem kecskének születtünk. Mélyebben annál, minthogy komplexebben végezzük el ugyanazt. Valami kis gondolatot arról, hogy mint intelligens létforma, mi más van még ezen túl, sőt, akár ezeknek alig tulajdonítva jelentőséget.

Nem annyira vallásosak itt, és emiatt az alacsonyabb társasalmi rétegek néha olyan céltalanul mászkálnak az utcákon, mintha valamilyen számítóképes játék alacsony szinten programozott elemei lennének.

Nem tudod elképzelni, hogy mi lehet a jelentősége a sétálásuknak. Hogy hova mehetnek, aminek van értelme. Nem tudod elképzelni, hogy miről szólhat a napjuk, és hogy miről beszélgethetnek egymással. 

Elfogadod a látványt, mint egy látvány, de nehéz beleélned magad. Én hazamegyek, és majd meggyógyulnak a szájfertőzéseim, meg helyreáll a bélfórám. Megmosom magam úgy istenigazából, a szervezetem legyőzi a valószínűleg jelenleg alig jelen lévő maláriát, megnézem a Star Warst és alszom egyet tökéletes hőmérsékletben és páratartalomban, tökéletes párnán és matracon. 

Nekik pedig ez a max. Nem mennek haza sehova a látogatás után, mert nekik ez nem látogatás, hanem ez minden. Ezt nagyon nehéz úgy megérteni, hogy az ember érzi a megértést minden porcikájában. Úgy, hogy annyira érted, hogy tudsz mesélni arról, hogy milyen érzés.  

Zanzibár, mint uticél

Az első a jetlag volt, amire kíváncsi voltam, és örömmel jelentem be, hogy az elméletem bevált. Az utazás hosszától függetlenül már másnap fullosan rendben volt mindenki. Nem voltak hajnali felriadások meg az étkezési zónák totális felborulásától gyomorproblémák. Ez nagyon szuper. Tényleg. 

Olyannyira, hogy fel is teszi magának az embere a kérdést, hogy akkor miért nem jön mindenki ide? Ezt részben már megválaszoltam. De összefoglalva: Zanzibár szerintem ne szerepeljen egyéni célként senkinél. Működik, mint tranzit állomás, ha az ember valami igazán érdekeset akar Afrikában csinálni. De Afrika - bár viccesen hangzik - túl drága ahhoz, hogy az ember ne csináljon semmit. Zanzibárban pedig nem lehet csinálni semmit. Azt viszotnt drágán. 

Ha most van az olvasók között valaki, akkor az biztos felhorkan, hogy lehet delfinekkel úszni, meg búvárkodni, meg miegymás. De ezt Ázsiában is lehet jelentősen kevesebbért. Ennél szebb helyen. 

Most tegyek be egy képet egy Ázsiai bejegyzésemből, hogy ne tűnjek bunkónak? 

Na. És azok a kaják ott nem 15 dollárba kerülnek, hanem 2,5-be.

Nem elégedetlenkedek, de ezek a gondolatok valódiak, és van értelmük.

Az a lényeg, hogy így volt jó, ahogy volt. Az utazásra én utólag egy safari központú utazásként fogok emlékezni, ami előtt és után pihentünk Zanzibáron. De két hét csak itt...

Huh. Na annyi könyv nincs. Meg ugye a legfontosabb: gyerekkel vagyunk. 

Málna

Két hét gyerekkel teljesen más, mint két hét ketten. A hosszú utazások az énidők tiszteletben tartására épülnek. Mindenkinek megvannak a pihenő időszakai, amikor egyedül szeretne lenni. Egy utazás során viszont egy szobában vagyunk, és együtt vagyunk 24 órát egy nap. Nincs óvoda, nincs mami, nincs unokatesó, vagy tévé a nappaliban, vagy homokozó a kertben. 

Az énidők súlyosan sérülnek, és ez fárasztó. Nagyjából két hétnél éreztük azt, hogy a boldogság görbe tetőzött, és utána alábukott, és onnantól már csak fáradtabbak vagyunk. Szerencsére sikerült pont jól belőni az időtartamot, amennyit túllógtunk, annyi kellett ahhoz, hogy befejezzem a blogokat, meg kiválogassam a képeket. 

Szerintem ennél hosszabb időre hárman menni kihívás. Akkor érdemes elgondolnodni azon, hogy milyen módszerekkel kapja meg mindneki a saját pillanatait, hogyan piheni ki magát. 

Végezetül egy rövid videó, amit a random mobilos videókból összevágunk. 

Köszi, hogy velünk voltatok! Találkozunk legközelebb.