A végtelen síkság. Harmadik nap.
Este felkínálkozott egy lehetőség
az egyik étkező épület elfoglalására, és mi ez örömmel elfogadtuk. A sátrunkat
beköltöztettük oda, és jól bezártuk. Ez egy ilyen félig nyitott épület, de a
nyílások be vannak rácsozva. Este életünk legszebb álmát aludtuk, és amikor
jöttek a hiénák, csak felkeltem, és egy „not my fuckin problem” horkantással a
másik oldalamra fordultam. Hagy kíváncsiskodjanak.
Reggel erőnk teljében kezdtünk
neki a harmadik napnak. Nekem meggyógyult a gyomrom, és ugye ki is pihentünk
magunkat. Az életben maradásuk miatt egymással pacsizó emberek közé viszont most nem álltunk be. Ezen a napon egy korai indulást terveztünk, nem sokkal napkelte után. Egy délelőtti „game drive”-ra volt még időnk, mielőtt elindulunk kifelé a parkból.
A harmadik napra már megismered ezt a területet egy kicsit. Felismersz bizonyos részeket, esetleg egy fél szarvú elefántot, amit előző nap láttál. A sokadik nap ez abszolut telefonkapcsolat nélkül, és már elengedtem azt, hogy hanyadika van, meg mindent, ami nem itt és most van. Ez az elsődleges célja az utazásnak. Ez az az állapot, amikor a kis töltés jel megjelenik az ember látómezejének a jobb felső sarkában.
Az a szűnni nem akaró görcsöcske a gyomromból, ami folyamatosan a fizetendő törlesztőrészletekre, a habzó söröshordókra, elkavart szállítmányokra, tartozó partnerekre, félrenyomott cimkékre, lemaradt szövegrészekre, csúszó kiszerelésekre, a trónok harca utolsó évadára és egyéb dolgokra emlékeztet, megszűnik. Már csak te vagy és a szavanna. Te és az expedíció. A terepjáró, aminek egyetlen célja van. Vagyis kettő: babaoroszlánok és gepárdok.
Málna születése óta el az első
alkalom, hogy egy utazásnál ezt az önfeledséget érezzük. Hogy nincs korlát, és
nincs szabály, és nincs kompromisszum. Ez egy új lendületet is ad talán a
jövőre nézve, hiszen az, amiről azt hittük, hogy a szülőséggel meghalt, nem
halt meg. Szimplán csak nem mertünk elég mélyre merészkedni a nyúl üregébe.
Egy három éves gyerek tud rugalmas lenni. Próbálunk együtt élni, mint egy hármas organizmus, és működik. Csak figyelni kell egymásra. És amikor fáradt, akkor rájössz, hogy a lelked mélyén te is az vagy. A hullámok, az áramlás ugyanaz, csak a megküzdési mechanizmusok változnak.
Az utolsó pillanatig úgy tűnt,
hogy a titkos vágyaink beteljesületlenek maradnak, és a mai nap egy nem túl
szerencsés nap lesz, bár ettől függetlenül is egy tök jó nap lett volna. Aztán valahogy megérezte a park a gondolatainkat, és nem volt hajlandó elengedni
minket kételyekkel.
Gyors ebéd után bepakoltunk mindent és elindultunk kifelé. Ismét elképesztő mázli.
És persze a nagy vándorlás. Még egy utolsó viszlát a parktól. Továbbra is felfoghatatlan. Ez után már tényleg mindent láttunk, amit csak szerettünk volna. Az utolsó morzsányi hiányérzet is eltűnt. Az utazás pedig már most az én szubjektív értékrendem szerint életem top3 utazás élményébe lőtte be magát. És még nincs vége.
Estére a Ngorongoro kráter
szélére érkeztünk egy Simba nevű táborba. Itt most több a sátor, nem tűnik
annyira vészesnek. Vacsora közben azért 10-15 bölény megszállta a tábort –
lévén ez az ő területük - úgyhogy most
éppen azt beszéljük át, hogy hogyan kell biztonságban eljutni a sátrainkhoz, és
hogy mi a teendő bizonyos esetekben.
Na eljutottunk a sátorig. A
bölények szemei világítanak, ha odanézünk lámpával. Inkább nem nézünk. Eddig a
legkülső sorban volt a sátrunk, de a túravezetőnk betette mögénk az övét. Ez
kellett a lelkemnek meg a jó alvásnak azért.
Persze bármi történhet még.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése