2013. szeptember 2., hétfő

Esfahan #1

a legélhetőbb város
Miután felkeltünk Hossein segített eljutnunk a folyóhoz, ahol ettünk valami helyi ételt és aztán elmentünk megnézni a hidakat, amikről híres a város. A folyó érdekes módon teljesen ki volt száradva, állítólag az új kormány elvezette a vizet más városok felé, így most Esfahan folyó nélkül maradt. A parton végig parkok voltak, ahol az emberek piknikeztek, ping pongoztak és beszélgettek.

a papa tanítja a gyerekeket pingpongozni

piknikezők

görkorcsolya edzés
Esfahan Teheránhoz képest jóval kisebb, 2 millió ember 17 helyett. Ez egy kicsit személyesebbé teszi, jobban meg lehet ismerni az itteni embereket, és az itteni helyeket a fővárossal ellentétben, ahol inkább a különböző kerületekre korlátozódik az ember élete.

A hidak a jelen helyzetben kicsit elvesztették a funkciójukat, de ha odaképzeli az ember a folyót, akkor elég szépek.
az első híd, amivel találkoztunk, utólag talán ez volt a legdíszesebb


a kemények híd nélkül mennek át a folyón

a második híd

a harmadik híd, itt elég sokan voltak 


Miután hazaértünk, Hossein megkérdezte, hogy lenne-e kedvünk pipázni egyet közösen, amire mi mondtuk, hogy sajnos Teheránban Lilla nem pipázhatott velünk. Elmesélte, hogy náluk a nőknek tilos dohányozni, de vannak illegális privát helyek, ahol a nők is pipázhatnak, viszont az árak magasabbak. Lilla már olvasott ezekről a helyekről, és nagyon érdekesnek tűnt, szóval úgy döntöttünk, hogy egy ilyen helyre megyünk el estére. Az autópályán mentünk sokáig, majd egyszer csak megfordultunk és bementünk egy kis sötét utcába, ahol megálltunk egy kapu előtt és dudáltunk. Már-már azt gondoltuk, nem lesz semmi, mire a kapu megmozdult, kinézett rajta egy idősebb forma, biccentett, és kinyitotta nekünk. Bent végigsétáltunk egy udvaron, ahol egy nagy fehér sátor volt, és a végén bementünk. Nem nagyon tudtuk, hogy mire számítsunk, de én valami olyasmit képzeltem el, hogy egy szobában, vagy egy átalakított lakásban ül pár ember, akiknek teáznak és pipáznak. Ehelyett valami egészen különleges látvány fogadott minket, mikor beléptünk, egy gyönyörű szökőkúttal, és bármelyik ’legális’ helyet megszégyenítő kis boxokkal.


Hossein sokat mesélt nekünk arról, hogy itt hogyan élik meg a korlátozásokat. A szavaiból valami olyasmit vettem ki, hogy ők úgy érzik, jogukban áll bármit megtenni, és a korlátozások nem visszahúzódást, inkább egy még szabadabb hozzáállást váltanak ki belőlük. Versenyeznek az autóikkal, privát helyeken buliznak, isznak, és ha a rendőrök ebbe bele akarnak szólni, akkor egyszerűen elmenekülnek. Elmesélte, hogy régebben a család számára szégyenteljes volt, ha a gyereküket letartóztatták, de mára ők is megértették, hogy a gyerekeik nem bűnözők, egyszerűen csak normális szabad életre vágynak. Ma már a letartóztatások természetesek, és a szülők nem haragudnak ezek miatt, megértőek lettek.

Mikor hazaértünk, Hossein pár barátja átugrott hozzá a környékről, és ittunk az ő házilag készített alkoholjaikból. Ezek főként funkcionális szerepet töltenek be, nehéz lenne rájuk mondani, hogy az ember kifejezetten az íze miatt iszik belőle. A srácok egy része nem beszélt angolul, de ők is szerettek volna beszélgetni velünk, Hossein pedig készséggel fordított reggelig.

Másnap úgy terveztük, hogy megnézzük a belváros híres épületeit, és a templomokat, de egy kicsit későn sikerült felkelnünk, és Hossein azt mondta, hogy már késő lenne elindulni, ezért inkább menjünk közösen, és nézzünk meg pár parkot. Sajnos az előző napi tradícionális kaja egy kicsit túl tradícionálisra sikeredett, eléggé az utolsó adagokból kaptunk egyet-egyet, így kaptunk egy lazább ételmérgezést. Erre kaptunk reggel mentalevet, amit szintén nem az ízéért isznak, és vettünk be vitamint.

A parkok nagyon fontos szerepet töltenek be a város életében, ezek a szociális élet központjai. A szesztilalom miatt az irániak társasági élete nem korlátozódik le a miénkhez hasonlóan a pia+szék kombóra, és ez valahogy úgy mutatkozik meg, hogy 6-80 éves korig akár éjfélig is a parkok valamelyikében vannak az emberek.

A madárpark nagyon érdekes volt, én itt már kezdtem jobban lenni, de Lilla szerencsétlenebbül járt a kajával, és ő kezdett belázasodni, ezért úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk pihenni. Visszaúton Hossein úgy kanyarodott, hogy lehetőleg minnél többet lássunk a városból, és az azt körülvevő hegyekből, és beugrottunk az egyik előző nap megismert srác virágboltjába is, aki meglepte Lillát két rózsával.






Lilla nagyon gyorsan elaludt otthon, én pedig kimentem Hosseinnel és a többiekkel a parkba. A mellettünk lévő park (az eddigi tapasztalatokkal egybevágóan) tökéletesen megfelel az európai sztereotípiáknak. Az esténként titkos terroristatáborrá és nukleris rakétagyárrá változó halálgyárban hömpölyög az agresszió. Ha az ember nem figyel, az könnyedén az életébe kerülhet. Persze akkor is, ha odafigyel. A kémkamerámmal végül sikerült egy-két terroristaelhárítási szempontból értékes felvételt készítenem.

Az alattomos öngyilkos merénylő gyerekeket hagynál robbanóanyagként, a családtagok haraggal vegyes bánatukban mérgezett fagyival vetnek véget az életüknek

a minden európai által jól ismert gyerek terroristakiképző központban a férfiak a repülőre történő gyanútlan felszállást gyakorolják, még a lányok a helyszínről történő menekülési stratégiákon dolgoznak

ehhez nem fűznék kommentet, mindenki számára egyértelmű, mi történik a képen

A gonosz vezetők a következő terrortámadás részleteiről tanácskoznak. Sajnos az egyik kiszúrt minket, és menekülnünk kellett
Végül az ellenséges elemek mellett elosonva sikerült egy helyet találnunk, beszélgettünk és backgammonoztunk. A backgammont még Teheránban tanultam meg, és a frissen kiképzett turisták egy hozzám hasonló játékfüggőnek könnyű prédának bizonyultak. A helyi cápákkal már más volt a helyzet.

Közben megérkezett a városba Sebastian, és ő is Hosseinnél talált menedéket. Korán lefeküdtünk, hogy másnap korán tudjunk indulni megnézni a belvárost. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése