A kömpöci kópé kalandjai: Shiraz és Persepolis

Egy dicső birodalom romjai (és a mellette lévő város)

Shiraz előtt nem igazán vettük a fáradtságot, hogy keressünk valakit, aki ott befogad minket. Hosseinnek mondtam, hogy ha lenne valami cimborája ott, akkor szívesen találkoznánk vele, de egyébként nem csináltam semmit, csak vártam, hogy történjenek a dolgok maguktól. Úgy voltam vele, hogy majd valami úgyis lesz. Aztán az egyik nap Hossein bejött a szobába, és mondta, hogy végül csak eszébe jutott egy barátja, aki festő, és fel is hívta, és mehetünk.

Délután érkeztünk meg a városba, és minden simán ment, megtaláltuk a helyet, rendesnek tűnt a srác, szép volt a lakása, szépek voltak a munkái. Még sharbatot is csinált nekünk. Sokat beszélgettünk az első este, mivel már nem mentünk sehová. Az anyukája full vallásos, a nővére vallást tanít, neki pedig van egy távkapcsolata egy lánnyal, aki Olaszországban él, és marijuana függő, és művész, akinek még szüksége van az anyukája anyagi segítségére 32 évesen.

Ez a helyzet egy furcsa kettősségben mutatkozott meg Mohsen életében. Egyrészről próbálta valahogy feldolgozni magában, hogy ő minden, csak nem az, amit a családja, vagy az ország normálisként könyvel el, és próbálta magát jól érezni abban a bőrben, amiben lakik. Pipáztunk, beszélgettünk, képeket nézegettünk, elmentünk kajálni stb. Volt kedve dolgokhoz.

Mohsen #1

A másik részről pedig az ebből fakadó önértékelési problémák egy megfelelési kényszerben mutatkoztak meg. Reggel 9-kor el kellett hagynunk a lakást, mert ő minden nap 9:00-től 15:00-ig 'dolgozik' (fest). 15:00-17:00ig délutáni szieszta, akkor ott lehettünk, majd 17:00-19:00-ig ismét dolgozás, 19:00-20:00-ig Yoga, és este 8-ra mehettünk vissza. Pontban. Éreztük rajta, hogy csinálna velünk dolgokat, és ő is mondta, hogy főzzünk, menjünk helyekre, meg fessenek együtt Lillával. De hogy? Vagy mikor? Ebbe szerintem bele sem gondolt.

Bár nem vagyok művész, de annyit még én is tudok, hogy így nem lehet alkotni. Parancsszóra. Mohsen számára mégis ez jelentette a kapaszkodót a normális világba, kellett neki ennyi ahhoz, hogy ne tartsa magát egy semmirekellőnek.

Mohsen #2

Odahívott egyszer, hogy nézzem meg a munkáit, és mondjam el a véleményem. Mondtam ezt-azt, de talán a lényeg az volt, hogy számomra egy pozitív dolog az ő kollázsa. Ő pedig kicsit lehangolva mondta, hogy hát pedig ez a szenvedést jelképezné, és a korlátokat, és hogy igazából erről szólna a dolog. Na ennek a kibogozásához sem kell pszichológus. Én persze próbáltam menteni a menthetőt, és mondtam, hogy egy műalkotás önmagában nem feltétlenül korlátozza le a közönséget pozitív vagy negatív érzelmekre, ezzel egy kicsit megpróbálva utalni az élethez való hozzáállásra. Mohsen azonban túlságosan benne volt a saját megoldatlan világában ahhoz, hogy mi ezt az ott töltött idő alatt helyre tudjuk tenni, ezért úgy döntöttünk, hogy ezt most nem tudjuk vállalni, hiszen nem tudunk lepihenni, Lilla nem tud festeni stb. Plusz már elég sok napja nincs magánéletünk. Mindezt ugye a nászutunkon =)

Négy napot terveztünk a Shirazban tölteni, de végül úgy döntöttünk, továbbállunk két nap után. Az első nap a várost néztük meg, még abban a hiszemben, hogy majd még nézni fogjuk tovább a többi napokon. Egyébként így először csak kettesben nem volt kifejezetten életre szóló élmény. De szép volt azért.

a bábúkat továbbra is imádom, nagyon viccesek

egy újabb helyi kedvenc: a tésztafagyi. egypoharas-kaland volt :)

Mi sem lehetne abszurdabb mint egy csadorbolt próbababákkal

Egy imam meghalt, és őt síratták a városban. Elmentünk a városközpontba, és megnéztük azt a részt, ahol a mecsetek voltak. Ide nem lehetett bevinni kamerát, és tilos volt fényképezni. Kicsit bosszús voltam, mert ez volt az egész városban a legérdekesebb rész -főleg most -, ezért elkezdtem telefonnal ügyeskedni valahogy úgy, hogy lehetőleg sms-írásnak tűnjön a dolog.

rejtett kamerás üzemmód: ON

A mecsetek belsejébe csak muszlimok mehettek be, de addigra már jól lebarnultam, már volt egy kis szakállam, és kicsit amúgy is olyan török fejem van, Lillán meg persze csador volt, mert ott bent az volt a dress-code, úgyhogy úgy döntöttem teszek egy próbát. Egy mindennapi sztenderd 'Salam' kiséretében letettem a papucsom az ember elé a pultra (próbáltam úgy, mint aki számára az ilyen papucslerakás egy mindennapi rutin a saját - szintén muszlim - országában), ő meg ránk nézett, és végül úgy volt vele, hogy 'hát a fene tudja', és feltette a papucsot egy fakkba, nekem meg adott egy sorszámot. A férfi és a női rész külön volt, szóval külön váltunk. Én egy kicsit úgy éreztem magam, mint valami lopakodós játékban, amikor folyamatosan pont annak a határán táncolok, hogy kiszúrjanak. Próbáltam úgy csinálni mint mások, megsimogattam a falat, meg ilyenek. Aztán körbebandukoltam, kicsit ráncolva a szemöldököm, mint aki éppen imahelyet keres, de válogatós, így körbe kell néznie jól. Belülről a hely elképesztő. Minden ragyog, 4-5 ember folyamatosan törölgeti a tükröket, amiből az egész fal ki van rakva, hogy még jobban ragyogjanak, legbelül pedig kb minden arany. Na oda csak bementem, de addigra már annyira tele lett a gatyám, hogy ki kellett mennem. Ha itt elkapnak, az elég rossz. Főleg, hogy nem bírtam ki fényképezés nélkül. Úgy tettem, mint páran mások, akik a telefonból olvassák az imákat, aztán klikk. És kiadott egy ilyen jó kis fényképezés hangot a telefon. Na mondom ez most jól jött. De szerencsére nem hallották meg.

ennyi sikerült

Persepolis

Persepolist nem terveztük a második napra, de Mohsen reggel 9 kor elmondta a napirendet (3-4 ig hazamehetünk, aztán 8 után) mi pedig úgy döntöttünk, hogy legyen ez az utolsó olyan nap, amikor meg van határozva, hogy mit tehetünk és mit nem. Jussunk ma el valahogy Persepolisba, mert oda mindenképpen szeretnénk elmenni, aztán menjünk el ma este vagy holnap reggel egy másik városba.

Az info pult főleg a helyi módszerekben tudott segíteni, így azokat használtuk, hogy eljussunk Persepolisba, ami kb 60 kilométerre van Shiraztól. Úgynevezett 'shared taxit' használtunk, aminek az a lényege, hogy egy buszhoz hasonlóan állomásai vannak, és fix árak vannak bizonyos távolságokra, olcsón.

A romok előtt ettünk egyet, és szerencsére még Persepolis előtt egy kicsivel volt is egy hely, ahol kirakattuk magunkat gyorsan. Az infopultos azt mondta, hogy ő is néha elmegy oda kajálni, mert elég jó. Szép volt, finom volt (a neve Parsian).

Aztán rájöttünk hogy kb két kilóméter még a bejárat, így elkezdtünk sétálni. Itt vett fel minket azonnal az előző bejegyzésben megemlített bácsi. Mesélt az életéről, hogy hol lakik, de perzsául. Annyit ki tudtam venni, hogy 12 kilométerre lakik egy másik irányba, de azért elvisz minket.

Persepolisnak nem tudtam utánanézni, és szerettem volna, ha egy pici infóm van arról, hogy mi is az amit nézek, így megnéztük, vannak-e idegenvezetők. Aztán egy fiatal srác nagyon szép (de érezhetően könyvből, nem külföldön tanult) angollal odajött hozzánk beszélgetni. És történetesen ő is idegenvezető volt. Mondtam is, hogy megyünk, de csak ha ő jön. Ő jött. És nagyon jó volt. De ez most nem a történelemóra helye, akit érdekel járjon utána, hogy milyen is volt az egykori Perzsa birodalom.