Pillanatképek Iránból

Néhány történet

Nehéz szavakba önteni Iránt. Már többször futottam neki ennek a bejegyzésnek, és mindig arra a következtetésre jutottam, hogy a beszámolóm nem adja vissza azt az érzést, ami itt minket magával ragad. Az apró szívességek, amikre ha nem kérdeznék rá ki sem derülne. Elképesztő, mennyi mindent tesznek meg értünk gyakorlatilag annak az igénye nélkül, hogy mi azt észrevegyük. Az elképzelésük az életről, meg ez az egész ország annyira különleges, hogy pár nap után elfoglalta az első helyet az összes utazásunk rangsorában. Néhány pillanatkép Iránból. 

Hosseinnel autózunk a városban

-Ő a legjobb motoros a városban. Versenyzik is. A rendőrök sosem kapják el, és minden lány telefonszámát meg tudja szerezni. 

-De ha ő a legjobb, és rendőrök elől menekül, akkor miért nem visel sisakot.

-Nem. Itt senki nem visel sisakot. 

-És akkor mi van ha elesnek a motorral?

Rám néz.

-Hát meghalnak. - nevet.

Hosseinnel beszélgetünk.

-Este sokan versenyeznek, néha részegen, néha kábítószer alatt. 

-Ez nagyon veszélyesnek hangzik. 

-Az, egyszer felborultam, de be voltam kötve, és nem esett bajom. Másnap eladtam az autót és kicseréltem, hogy a szüleim ne is tudjanak róla. A rendőrség sok mindent megtilt nekünk, mi pedig szeretnénk, ha tudnák, hogy mi azt csinálunk, amihez kedvünk van. Ha többet tiltanak meg, nekünk annál többet kell csinálnunk. Így mutatjuk meg, hogy szabad emberek vagyunk.

-Ez valmilyen féle lázadás az emberek részéről?

-Az.

Rendőrök érkeznek a parkba, ahol vagyunk.

-Miért jönnek ide a rendőrök?

-Tudják, hogy ma munkaszüneti nap van, és az emberek ide jönnek jól érezni magukat, ők pedig nem szeretnék, hogy az emberek jól érezzék magukat. Ha megkérdezik, akkor a nővérem barátai vagytok Londonból látogatóban.

-Miért, mi történik, ha megmondjuk az igazat?

-Kérdőre vonnak engem, hogy beszéltem-e veletek politikáról, és hogy mit mondtam Iránról. 

Hosseinnel és barátaival egy parkban.

-Ő a barátom. Birkózó. Iráni bajnok is volt. 

-Gratulálunk!

-Azt mondja nagyon kedvesek vagytok. Ő is elhagyná az országot azonnal, ha tehetné.

-Miért?

-Mert a városban tudják, hogy ő bajnok, és a rendőrök mindig zaklatják, hátha rosszban sántikál.

-De hogy-hogy nem tud elmenni az országból?

-Azért, mert kihagyta a kötelező két éves katonaságot, és így nem kapott útlevelet?

-De miért hagyta ki a katonaságot?

Hossein olyan arcot vág, mintha azt kérdeztem volna, hogy miért zöld a fű.

-Hát mert a katonák bántják a lakosságot, ő pedig nem akar bántani senkit.

Hosseinnel és barátaival egy parkba mennénk sütögetni. Indulás előtt a két autó vitázik egymással pár percig, majd elindulunk.

- Miről vitatkoztatok?

- Hogy hova menjünk este. Ők a Sofe parkba mennének, de mi azt szeretnénk, hogy a Nazhvan parkba menjünk.

- Miért?

- Mert ott még nem voltatok, és mivel vendégek vagytok, szeretném, ha olyan helyre mennénk, ahol még nem jártatok. 

- És akkor most ők morcosak emiatt? Miattunk?

- Nem. Mindenki boldog, mert jöttök velünk.

Az egyik nap az autóban Hosseinnel. Mutat nekem a telefonján egy fényképet.

-Ő volt a barátnőm.

-Nagyon szép. Hogy-hogy szakítottatok, elmúlt a szerelem?

-Nem, még mindig szeretem, és ő is engem.

-Hát akkor mi történt?

-A családjaink nagyon különböznek. Az ő családja vallásos, az enyém nem. Az apukája nagyon szigorú. Rákényszerítik a fekete leplet, és kényszerítik, hogy imádkozzon. Rugdossák, ha nem. Az apukája letesztelt engem, hogy tudok-e rendesen imádkozni. Nem tudtam.

-És semmit nem lehet tenni?

-Talán ha ki tudnék menni angliába a nővéremhez, dolgozni egy kicsit, és ő is ki tudna jönni, akkor.

-És ennek mi akadája?

-Minden testvérem kint van külföldön dolgozni. Én itthon kell, hogy legyek a beteg apukámat gondozni. 

-És akkor most mi lesz? Nem tehettek semmit?

-De. Tovább kell lépnünk.