Esfahan #2

---

Másnap Hossein segédletével négyen indultunk el a belvárosba autóval, Ő, Seb, Lilla és én. Már napok óta halogattuk a bazár és a fő templomok megnézését, de most végre úgy nézett ki, hogy mindenki ép és egészséges egy egész napos kiruccanáshoz. Sebastianról persze kiderült út közben, hogy ő is kapott egy gyomrost, de - ha lehet így fogalmazni - most igazából az volt a fontos, hogy Lilla és én rendben legyünk.

Hosseinnel és Hossein anyukájával

Még Teheránban, miután egy brazil fotós srácnak elpanaszoltam, hogy a régebbi - elvileg gyengébb - géppel mennyivel jobban sikerültek a fotók, ő megvizsgálta, és elmondta, hogy az objektívben valami el van csúszva és ezért homályosak lesznek a képek. Ezek magyarázatot adott arra, hogy miért szenvedek ennyire a fényképezéssel, és arra is, hogy az indiai képek miért lettek elég hurkák, de arra is, hogy Lilla miért nem tudja normálisan befotózni a festményeit. Mindenesetre elnézést kérek, hogy a dumát nem tudom épkézláb képekkel megtámogatni, úgy kell őket nézni, mintha telefonnal csináltam volna, és akkor egész jó.

Na de nem is ez a lényeg. A város főtere elég monumentálisra sikeredett, valahogy úgy lehetnek a helyiek vele, hogy a vallási épületek és az uralkodók épületei lehetőleg elvigyék a hátukon az ország építészetét. Ez földből épült lakóházakban és gyémántból épült templomokban mutatkozik meg.

a főtér onnan, ahol annó a király ült

épülő mecset - nem tudom mennyire adják át a daruk a méretet, de itt Allahnak nagyobb a közönsége egy-egy laza délutáni ima alatt, mint nálunk a depeche modenak

a főtér - persze este felé nagy piknikezés van itt is

akusztika #1 - a kőbe vájt lyukak állítólag olyan akusztikával rendelkeztek, hogy a király még két óra elteltével is hallotta a zanét, miután a zenészek befejezték a műsort

akusztika #2 - a pletykasarok - a terem sarkaiból az átellenes sarokba úgy viszi át a hangot az épület, hogy a halk beszédet is hallani. ráadásul csak egymást halljuk, más nem hall minket (és ezt ki is próbáltuk)

Na igen, Istennek jól ki van építve a couchsurfing hálózata a világon meg kell hagyni. Ahhoz képest, hogy - ha csak a legdurvább helyeket nézzük a világon - kb pár perce van egy évben egy kéróra, elég jól be van rendezve neki mindenhol a helye. Talán ezt a balanszot isten és ember lakhelye között mi európában egy kicsit jobban meg tudtuk csípni (bár egyébként a fene tudja), de ha azt nézzük, hogy az emberek mennyivel vallásosabbak itt nálunk úgy átlagban, lehet, hogy ők inkább alszanak a földön, de lehetőleg Allah ágya szivárványból legyen. Pedig elvileg nem is alszik soha. És ami azt illeti az iráni kultúrában az emberek valóban a földön alszanak és ülnek és esznek. Bár a lakásokban van egy-két kanapé, meg általában ágy is, azt nem használja senki. Nem akartam lusta európainak tűnni, hogy megkérdezem Hosseint, alhatnék-e az üres ágyak egyikén, de azért azt megkérdeztem, hogy mire használják a letakart kanapékat. Erre ő azt mondta, hogy ha öregek jönnek vendégségbe, akkor azok nekik vannak fenntartva, mert ők elfáradnak a földön üléstől. Hát így az X-edik nap földön alvás után egy éjszakára azért lettem volna öreg.

A főtér után kicsit elvesztünk a sikátorok között és a bazárban. Hossein jól ismerte a környéket. A bazár mondjuk pont szinte teljesen kihalt volt, mert hétvége volt, és mindenki imádkozott vásizás helyett. Egy kicsit olyan volt az érzés, mint a Sziget fesztivál utáni napon, amikor az ember barangol a kihalt színpadok között. 

A bazár

 Ahogy mászkáltunk, volt egy része a bazárnak (a főtérhez közelebb), ahol volt pár boltocska nyitva, általában a mindennapi igényeknek (fűszer, ilyesmi)

egy két hely nyitva a bazárban

A fűszerek közül ha kettőt összekeverünk, és azt vízbe keverjük, egy tradícionális iráni italt, a sharbat-ot kapjuk. Ez első látásra a "nem" kategóriába tartozik, de ha egyszer ráveszi magát az ember, hogy beleigyon, nem tudja abbahagyni.

sharbat - a kis fekete bogyók egy ilyen penész-szerű köntösbe burkolóznak a vízben, amitől egy kicsit ijesztő, de nagyon finom 

A sáfrány náluk egy egészen különleges szerepet tölt be. Nálunk leginkább úgy van, hogy egy-két anyának van belőle egy pici egy poros tasakban, és évente egyszer egy nők lapjás receptben van, amikor is mindenki azt mondja hogy "mmm, sáfrány, milyen egzotikus". Na ez Iránban úgy van, hogy mindenben sáfrány van, a kajákban, a rizsben, de még az édességekben is, a cukorban és a fagyiban is. A sáfrányos fagyi kicsit olyan, mint a szushi: ha ráállnak az ember ízlelőbimbói, akkor onnantól kezdve elég jó, addig borzasztó. 

répalé sáfrányos fagyival - nem rossz, de azért maradok a sárgadinnye turmixnál

a főtéren lévő helyek kb fele így is nyitva volt

tradícionális iráni étterem - szinte mindenhol ilyen kis pódiumok vannak párnákkal

tradícionális fa ajtó - a két kopogtatónak más hangja van, a bal oldali a nők, a jobb a férfiak számára van (ha az alakjából nem lenne egyértelmű)

A kiruccanás után folytattuk az utunkat a Soffe hegyre, ami péntekenként - ami az egyetlen munkaszüneti nap - a piknikezés mekkája Esfahanban. A hegyről gyönyörű kilátás nyílik az egész városra, az emberek pedig leginkább rölpabdázással, backgammonozással, vizipipázással és evéssel töltik a szabadidejüket. Persze alap a faszén, és a grillezés. Nem is nagyon kell ennél több (talán egy üveg bor :P)

Hosseinnel

Hazaértünk, majd este tízkor Hossein berontott a lakásba, hogy ha van kedvünk, akkor gyorsan öltözzünk, mert megyünk a többiekkel sütögetni a parkba. Nélkülünk mentek volna, de Hossein ragaszkodott hozzá, hogy mi is menjünk, és ezért visszaszaladt értünk. Egy kicsit már el voltunk fáradva a hosszú nap után, de sütögetni egyet a parkban? Hát ezt nem lehet kihagyni. Legalábbis akkor úgy éreztük, hogy egy ilyen rövid utazás alatt vétek lenne kihagyni egy jónak ígérkező programot, pihenni ráérünk majd otthon is. 

készülnek a (természetesen sáfrányos) csirkenyársak

a vizipipához a szenet egy ilyen kis pörgettyűvel izzítják (igen vettem =) )

Másnap Hosseint születésnapja volt, és egyben az utolsó napunk Esfahanban. Erre a napra már nem terveztünk komolyabb programot, így ki tudtuk magunkat pihenni. Délután Hosseinnel elmentünk az Esfahan melletti városba, hogy megnézzünk egy épületet és egy romot. Az épület sajnos felújítás miatt zárva volt, de ha már idáig eljöttünk, úgy döntöttünk, hogy felmászunk a kerítésre, és bekandikálunk egy kép erejéig.

A rom egy domb tetején volt, mi pedig sajnos az alján, a kettő közötti távolság pedig ez alkalommal csak fényképezőgéppel lett áthidalva.

Később Hosseinnek dolga akadt, mi pedig benéztünk a bazárba, mert szerettem volna magamnak venni egy fa backgammon táblát (otthon majd lehet kísérleteket tenni a legyőzésemre :) ). Az alkudozás itt nem olyan kemény dolog mint más országokban, aránylag egyszerűen meg lehet közelíteni a rendes árat, és még egy átverés is maximum 20-30% ba fáj az embernek az indiai és nepáli 500-1000%-hoz képest. A mi esetünkben most Hossein vállalt operátor szerepet, de kiderült, hogy az előzetesen kialkudott árnál már csak kb 5%-al volt kevesebb valójában a termékünk. Az árus megesküdött Allahra, hogy ennyi a rendes ár, Hossein pedig mondta neki, hogy ha otthon meglátja és szar, akkor visszatér a barátaival és visszaváltják. De erre nem volt szükség, itt tényleg nem igazán divat az emberek totális hülyére vétele.

Estefelé Hossein az alkoholok és a torta beszerzésével foglalatoskodott. Aztán elkezdtek érkezni az emberek. A születésnapi buliról nem készítettem képeket, mert sajnos a titkosszolgálat a google arcfelismerőjével karöltve előszeretettel baszkurálja a magasabb beosztásban lévő embereket (éz azok hozzátartozóit) a kényesebb fényképek miatt. Hosseinnek pedig sok ilyen barátja volt. Az egyik srác - akinek az apjáé a legnagyobb kórház a városban - például elmesélte, hogy egy konferencián volt külföldön, ahol az egyik este egy fogadáson vettek részt. Itt persze volt alkohol is, és buli, és készült egy olyan fotó, ahol két izraeli orvostársával karolnak össze. A repülőtéren már várta a titkosszolgálat, és vitték be kihallgatásra, hogy mit haverkodik az ellenséggel, ő meg mondta, hogy hát nem tudta, hogy ők ellenségnek számítanak. Ez a fénykép fél éves eltiltásba került neki. Egy szó mint száz: nincsenek képek =)

A bulik Iránban a néhány illegális helyet leszámítva főleg házibulikra korlátozódnak. A házon belül a rendőrségnek nincs hatalma felettük, oda nem mehetnek be (szerencsére) csak paranccsal. Így aztán a lányok szépen megérkeznek bebugyolálva, aztán bemennek egy szobába, és kijönnek kivágott felsőben meg miniszoknyában. Előkerülnek a piák, mindenki körbeáll egy asztalt, és levernek 3-4 feles kvázi etilalkoholt ("vodka"). Na én a negyedik után betömtem magamba egy tál kaját és elrohantam savlekötőért, hogy ne robbanjon fel a gyomrom. Aztán Selena Gomeztől az iráni nagyokig minden ment hajnalig. Mi egy Lilla által készített rajzzal kedveskedtünk Hosseinnek (csak úgy, mint Alinak), de a többiek kivétel nélkül borítékot adtak. Kicsit zavarba jöttünk, mivel nálunk nem ez a szokás, és megkérdeztünk másokat, de ők azt mondták, hogy mi vendégek vagyunk és tökéletes az ajándékunk. 

Az este néhány szakaszában volt egy-két konfliktusként értelmezhető dolog, néha Hossein is kicsit gondterhelt volt, de akárkit kérdeztünk meg (kb öt egymástól független embert), mindegyik ugyanazt mondta: "élvezzétek a bulit, ne aggódjatok, semmi nem történik". Ez kivetítve az országra nagyban is kb így történik. Szar a kormány? Ne törődj vele, élvezd az életet, amennyire tőled telik. 

Hossein személyében egy fantasztikus embert ismertem meg. Másnap szomorúan búcsúztunk egymástól, amikor elindultunk Shiraz felé. Sosem fogom elfelejteni az Esfahanban töltött napokat (annak ellenére, hogy a napjaim folyamatos rettegésben és életveszélyben zajlanak, és mindenfelől öngyilkos merénylők és tömegpusztító fegyverek vesznek körbe)