Irán

Az iskola lúzere

A shirazi kalandjainkról szerettem volna írni, de egy kicsit elment a kedvem tőle.

Szeretném megragadni az alkalmat, és reagálni a bejegyzésekre érkező kommentek egy részére. A bejegyzések hangvétele néhányszor valószínűleg túlságosan irónikusra sikeredett. Bevallom őszintén, hogy nehezen bírkózok meg azzal az abszurditással, ami ezt az egész helyzetet jellemzi. Amikor egyhelyzet olyan kellemetlen, hogy az ember akaratlanul is elsüt egy poént. Nem vicces. És nem illik oda. Ez odáig fajult, hogy néhányan összekavarodtak, hogy mit is gondolok komolyan, és mit nem. Ezt most tisztázzuk. 

Az iráni blog nem kizárólag az itteni kalandjaink bemutatására és a képek mutogatására szolgált, hanem igyekeztem valahogy azt is felvázolni, hogy mi zajlik ebben az országban, ami jelenleg egy esetleges háborút megelőző globális propaganda egyik fő célpontja. Hasonlóan, mint annó Irakhoz, és Afghanisztán. Azokhoz le kellett rombolni egy épületet. Hogy egy kicsit megijedjünk, és odafigyeljünk arra, amit mondanak nekünk. Mára mer elég egykét hír, vagy film is. Már tudjuk, és nem kell újra bemutatni. Ismerjük, hogy mit jelent az, amiről beszélnek nekünk. Próbálok a támadásokat elkerülendő lehetőleg minnél kevesebb radikális feltételezésbe bocsájtkozni mindenesetre.  

Egy olyan országról van szó, ami a hátizsákos turisták körében egy nagyon előkelő helyet foglal el. Ez főleg az itt élő emberek vendégszeretetéből fakad Afghanisztánhoz hasonlóan. Alapvetően az a hír járja, hogy Irán egész Ázsia egyik legbiztonságosabb és legbarátságosabb országa. Mielőtt elindultunk, Lillával ellentétben (aki kiskora óta nagy rajongója az iráni könyveknek és filmeknek) bennem egy kettősség volt. Egyik részről kicsit aggódtam, hiszen a mi fejünkben egy elég hiányos kép van az országról, sőt. Nem tudtam, hogy milyen lesz, mire számíthatok, de a másik részről annyi utazótól hallottam már kizárólag jó dolgokat, hogy úgy éreztem, ezt látnunk kell személyesen. És aztán eljöttünk. 

Én mindig a lehető legkörültekintőbb és óvatosabb énemet vettem elő a különböző helyzetekben, de aztán napról napra elkezdtem átlépni egy határt. Az emberek kedvessége és segítőkészsége olyan helyzetekben, és annyira konzisztensen mutatkozott meg, hogy már matematikai képtelenséggé kezdett válni, hogy mindezt érdekből, vagy valami sötét szándékkal teszik. Egyszerűen nem fért össze. Eljött az a pont, hogy már nem tudtam aggódni. Már nem tudtam óvatos lenni. Már nem tudtam azt a biztonságos három lépés távolságot tartani mindenkivel szemben, ami annyira fontos Nepálban, vagy Indiában. Rájöttem, hogy az egész kamu. Minden. Minden, amit hallottunk róluk. 

Igen, a muszlim kormány szankciói nehezen egyeztethetőek össze a sok nyugati országban tanult, és a mi kultúránkhoz hasonlatos tárgyi intelligenciával rendelkező értelmiségi réteg szabad életfelfogásával. Velünk ellentétben nekik viszont a nyugati tárgyi intelligenciájukhoz egy keleti érzelmi intelligencia párosul. Egyszerűen nincs bennük aggresszió. Értetlenül állnak a szituációk agresszió útján történő megoldása mellett. Nem. És egyértelmű, hogy nem. Ha úgy döntesz, hogy nem az ő taxiját, protékáját vagy ajánlatát választod, akkor mosolyogva elköszön. Néha egy kis csalódottságot, vagy szomorúságot észre lehet venni a szemében, de semmi esetre sem lépné át a diszkréció határait, hogy magának profitot termeljen. Ez az általános. A vezetéssel szemben pedig türelmesek. És várnak. A maguk módján lázadoznak, nem csinálják meg a házit a gonosz tanítónéninek - mint mi néha - de sosem kurváznák le a tanárt, és soha de soha nem emelnének rá kezet - mint 'mi' néha - . 

A Perzsa birodalom uralkodói krisztus előtt 500-ban eltörölték a rabszolgaságot. Az egyetlen ilyen birodalom. Ők visszasírják Dariust és Xerxest, mi pedig az eszünkbe kell hogy véssük, hogy bizonyos helyzetekben a kormány és az ország lakossága egymás szöges ellentétei lehetnek. Persze a történelmet a győztesek írják, de ki tudhatná ezt jobban nálunk. Amikor a történelemkönyvekben olvastunk egy hírhedt német vezetőről, én egy kicsit meglepődtem, hogy hogy lehet egy ilyen radikális - egy külső szemlélő számára ennyire elrugaszkodott - gondolatot, mint hogy írtsunk ki egy népcsoportot úgy átadni az emberek számára, hogy ez normálisnak tűnjön. És akkor megtanultuk, hogy - a történelmünk során először - a média meghatározó szerepet játszott a történtek alakulásában. Mi mondatja azt velünk, hogy annak ellenére, hogy háborúk továbbra is vannak, a fegyverek és a felszerelés egyre fejlettebb, a média elveszítette a szerepét. Az argó akció - minden évben egy terroristás filmhez hasonlóan -  minden oszkárt elvitt, jöttek a hírek, és most hirtelen elkezdjük Iránt Irakkal és Afghanisztánnal egy lapon említeni. És Obama - a politikai korrektség mekkájában - elindít valamit, amit az elődje már nem tudott hitelesen. Mindezt azért, mert eljutottunk odáig, hogy egy fekete emberre már nem lehet rosszat mondani. Nem úgy egy arabra.

Irán egyébként nem arab ország. Ők nem arabok. Ők perzsák. Perzsaszőnyegen ülnek, teát isznak és datolyát esznek mellé. És persze a világért sem múlasztanának el egy alkalmat, hogy segíthessék, vagy megajándékozzák az ide látogató vendégeiket, akiket nagyon megbecsülnek. És ez nem olyan ajándék, mint a kutyás képeslap a nyugati aluljáróban. Ez a lánc az ő nyakáról kerül le. Ez a gyűrű az ő ujjáról lesz lehúzva. Még az öngyújtóját is rámtukmálta valaki, és amikor nem akartam elfogadni azt mondta, hogy szeretné, hogy elfogadjam, mert így lesz nálam valami, ami az utam során őrá fog emlékeztetni. 

És mi most megtámadjuk ezt az országot, mert 30 forint náluk a benzin. Már senkinek sem árulhatják, nehogy nálunk 500 forint alá essen a literenkénti ár. Nem adhatják el nekünk. Közben Dubaiban már nem kolbászból, hanem aranyből van a kerítés. Mi mégis azt hisszük, hogy nem tőlük, hanem ezektől az emberektől kell tartani. Elmegyünk kurválkodni, dubajozni, és elfogadjuk a pénzt. Mert rendben van. Elmegyünk harcolni, és megölünk másokat. Mert ez is rendben van. De most a rossz oldalon állunk. Most az iskola keménygyereke mellett vagyunk, hogy ezzel biztonságban legyünk. Most mi segítünk neki elvenni a gyenge diákok uzsonnáját. És elhitetjük magunkkal, hogy ez így rendben van. Hogy ez a világ. Az erősebb kutya baszik. Ez így működik. Nem vagyunk gyilkosok, hiszen magunkat védjük. Nem vagyunk előítéletesek, csak énvédők. Nem vagyunk radikálisak, csak alkalmazkodunk a mai helyzethez. Aztán elmegyünk, megtámadjuk őket az otthonaikban (megvédjük magunkat náluk. még megfogalmazni is abszurd), ők pedig védekeznek a mi védekezésünkkel szemben. Ahogy azt mi is tennénk. És ahogy ők az első golyót kilövik válaszreakcióként a milyenkre, már meg is bizonyosodtunk arról, hogy igazunk volt. Ők tényleg bántani akarnak minket. Ők tényleg veszélyesek. 

Odajönnek hozzám az emberek. Beszélgetni. Megkérdezik, honnan jöttem, hogy tetszik az ország. Aztán mondom hogy tetszik. Megkérdezik, hogy hogy látjuk mi az ő országukat. Hogy milyen embernek látjuk őket. Azért mert kiváncsiak. Nem tudják, hogy miért utáljuk őket. 

"Irán rossz ország? Gonosz embereknek tartotok minket? Mit mond a tévé rólunk, rosszak vagyunk?"

Mit kéne erre mondanom? Hogy igen? Mert igen. Vagy hazudjak? Úgysem hinnék el, ők nem hülyék, nem hülyébbek mint mi. Nem is az a kérdés, hogy így van-e, hiszen így van, inkább az, hogy miért. Egy kicsit összerándul a srác arca, és mond valamit irániul. Hossein fordít: "attól félünk, hogy Szíria után mi fogunk következni. hogy meg fogtok minket támadni. Így van?" 

Igen, így van. Meg fogjuk őket támadni. A srác a szomszédunkból, vagy a tietekből elmegy hozzájuk, és lelövi az ő szomszédjukat, aki virágot árul a bazárban. Nekünk ingyen adja, mert mi vendégek vagyunk. Ad Lillának egy virágot. Kiválasztja a legszebbet. Azt mondja, hogy azért, mert szeretne olyat adni, ami méltó az ő szépségéhez. Mi pedig lelőjük őt. Anélkül, hogy megfordulna a fejünkben, hogy megérdemli-e egyáltalán. Vagy, hogy ki ő. Hogy hívták, mit csinált, mielőtt behívták volna a két év kötelező katonaságra. Pont akkor. Pont abban a két évben. És hogy mit szeretett volna csinálni utána. 

Elveszítjük azt, ami emberré tesz minket: az emberséget, és a józan eszünket. Mert könnyebb így. Hát most itt a lehetőség, hogy gondolkozzatok egy kicsit. Hogy gondolkozzunk arról, hogy miről is van itt szó. Hogy mielőtt kommenteltek a bejegyzésekhez, végiggondoljátok, hogy miért hangzik olyan támadóan az, amit írok. Mert nem támadó, csak igaz. Irán semmivel nem rosszabb, mint mi. Sokat tanulhatunk egymástól, egymásról. És nekünk nem feltétlenül az most a feladatunk, hogy egy egyszermélyes hadjáratot indítsunk a világ valódi elnyomói ellen. Inkább csak annyi, hogy gondolkodjunk. Hogy ne itélkezzünk _valódi_ információ nélkül. Hogy mi emberek maradjunk egy olyan helyzetben, ami nélkülöz minden emberséget. És észrevegyük az egyértelműt. 

A bácsi az úton vett fel minket, amikor Persepolis felé tartottunk gyalog. Nem fogadott el pénzt, egy fényképet kért, hogy emlékezzünk rá.