Mumbai

Az út, és az első nap története

Szerdán reggel idult a gép ferihegyről. Most először utaztunk a turkish airlinesszal, aki európa legjobb légitársaságának mondja magát. Nos, ez Isztambulig nem dőlt meg, a kaja egy pesti török éttermet elvert ízre – mennyiségre mondjuk nem –, az előttünk lévő ülésben lévő monitoron meg 300 filmből és egy rahedli sorozatból lehetett választgatni egy távirányítóval. Továbbmegyek, a távirányítót megforditva a hátulja egy controller volt, amin akár a külön helyen ülő utasok játékokat játszhattak egymás ellen. A két óra Isztambulig így gyorsan el is röppent. Nem úgy, mint az ezt követő 5 a reptéren.

Edward barbie jelenléte kicsit lelassította a vámpírrá változást, de az átalakulás elkerülhetetlen volt

Az elején viszonylag gyorsan ellőttük az ütőkártyáinkat, körbesétáltuk a boltokat, megkóstoltuk, amit meg lehet, innivaló, pisi stb., 1-1 órát még elégetett az életünkből a Lilla által taktikusan megvett sztori és bors magazin, aztán jött 3 óra kínkeserves semmittevés.

A repülő végül helyi idő szerint fél 8-kor csak elhagyta Isztanbult, és újra a turkish airlines által nyújtott faszaságok közé vetettük magunkat, kiegészítve a hosszabb utazás miatt korlátlan mennyiségű ingyen alkohollal, ami azért nem elhanyagolható. Aztán öt és fél óra részeg filmnézés után landoltunk Mumaiban.

Gyakorlatilag sima liba volt minden, bár amikor kiléptünk a szokásos megszeppenés megvolt. A taxis elindult, majd megállt valami sötétebb bódé mellett, kiszállt, és eltűnt. Aztán elindult felénk 6 kiáltozó indiai gyerek, mi pedig akkorát nyeltünk, hogy a bodega mögött brunyáló taxis is meghallotta valószínűleg, mert visszajött, és végül 50 perc alatt elverettünk a Colaba nevű városrészbe, ahol szálláskeresés volt a cél. Na ez nem jött össze. Egy jó órája róttuk az utcákat különféle levakarhatatlan indiai kerítőlegényekkel, mire rájöttünk, hogy a mi általunk kikalkulált árkategóriában – ami a jelen esetben a legdrágább nepáli szállásunk árának háromszorosa volt – nincs semmi. Ami esetleg lett volna, (közös vizesblokkal, egy paravánnal elválasztott kamra) az pedig egytől egyig foglalt volt. Végül, mivel nagyon fáradtak voltunk, és úgy tűnt, hogy nincs más lehetőségünk, kivettünk egy szobát kb annyiért, mint amennyibe otthon egy wellness szállodában lehet szállást találni. Mindemellett persze ez a szoba körülbelül annyira van a wellness szállodától, mint amennyire a mi előzetes elképzelésünk Mumbairól a valóságtól. Na ezt gyorsan lecsapattuk 5 óra alvással.

Ébredéskor (ugyanazon a napon délután járunk) arra a következtetésre jutottunk, hogy nem fogunk Mumbaiban maradni, és elindultunk megkeresni a vasútállomást. Valószínűleg a város legszebb részeinek egyikén voltunk, a Gate of Indiától 100 méterre.

Gate of India

A vasútállomás felé gyakorlatilag egy egyenes úton kellett mennünk körülbelül két órán keresztül. 

A rendőrség épülete

A Prince of Wales múzeum

a múzeummal szemben a szintén méltán híres "ház és a bajszos taxisofőr" franchise lánc egyik létesítménye

Na ott aztán rájöttünk, hogy mekkora egy űrlapkitöltő-pecsételő banda ez az indiai. A gyarmatosításból valahogy rajtuk maradt ez a dolog, de igazából fogalmunk sincsen, hogy mit és miért kéne csinálni, szóval a biztonság kedvéért mindenhez kell minden. És sajnos a vonatjegyvásárláshoz is kell útlevél, szóval elindultunk vissza a hotelbe. Aztán ismét visszajöttünk, és kiderült, hogy másnapra már csak egy féle volnat van 6:55kor. Végül úgy döntöttünk, hogy ezt választjuk, és az útlevelünk lefénymásoltatása, a fénymásolat aláírása és beadása, egy vonatjegyfoglalási űrlap kitöltése, egykét karikázás, pecsételés, az útleveleink és a vízumunk újbóli beadása, és pár perc számítógépen való pötyögés után már a kezünkben is tartottuk a vonatjegyünket. „next please!”

A visszaúton úgy döntöttünk, megjutalmazzuk magunkat egy jó kajálással, de a hely nyitásáig még volt 40 percünk. A lődörgés közben pedig belebotlottunk egy félig-meddig művészeti fesztiválba, ahonnan beszéljenek inkább a képek.

számítógép alkatrészekből összerakott koponya

a holnap párt

Az étterem pedig annyira durva volt, hogy mi voltunk az egyetlenek, akiken nem ünneplő volt, a kaja pedig minden kétséget kizáróan életem legjobb indiai kajája volt, de annyira, hogy azt ki sem tudom fejezni. 

Kyber étterem, Mumbai

Egyszerűen csúcs. Szóval Joe-nak üzenem, hogy neee ne neee ne neeee neeeee

Valamiért minden utazás úgy kezdődik, hogy az első napról van egy olyan kép, hogy "mi és egy rakat kaja". Most kivételesen nem én, hanem Lilla van rajta

Jó visszakerülni a vibrálásba. Elképesztő az a lehetőségünk az életünkben, hogy egymástól ennyire különböző világokat és életeket lehetőségünk van látni. Olyan ez, mintha falakon mennénk keresztül. A térbeli elszigetelődés miatt sok-sok éven keresztül egymástól teljesen függetlenül létező és fejlődő világok ezek, és az, hogy mi ebből a tortából egy élet során több szeletet is megkóstolhatunk, nagyon különleges szerintem. Sokan ámulva nézték vagy olvasták a párhuzamos univerzumokról, és az időbeli ugrálásokról szóló történeteket, és arról ábrándoztak, vagy ábrándoznak még most is, hogy milyen jó lenne, ha ilyet a valóságban is lehetne. Hát lehet…

A gate of india a visszaúton

diszkrét szekér India legnagyobb hotele, a Taj Mahal Palace előtt

Az első nap sokszor éreztem úgy, hogy nagyon jól érzem magam, de tényleg. Nekem, aki a vissza a jövőbe trilógián és a slidersen nőttem fel, egy ilyen utazás mindig az álmaim valóra válása. És még csak most kezdődik. Biztos vagyok benne, hogy egy emlékezetes hónap előtt állunk.