A szent kő ereje (Tilicho alaptábor – Yak Khakra)
Reggel mondanom sem kell, hogy hulla voltam. Pihenni szerettem volna, kiheverni ezt az egészet, és végre meggyógyulni. Körbekérdeztük a helyi arcokat, hogy milyen lehetőségeink vannak, ha vissza szeretnénk menni Pokharába. Azt mondták, hogy két dolog közül választhatunk, vagy mentőhelikopter, vagy visszamegyünk azon az úton, amelyiken idáig jöttünk, de esetleg van repülő Humdéból, 2 napra innen.
Lilla csalódott volt, azt mondta, hogy ő úgy érzi, nem szabadna feladnunk, és én is csalódott voltam, viszont még mindig nagyon gyenge és beteg. Ha esetleg éreztem volna, hogy kezdek jobban lenni, de nem.
Egy dologban nem nagyon volt választásunk, el kellett indulnunk Manang felé, mert mindenképpen arrafelé visz az utunk, ha Humdéba, ha a hágó felé megyünk. Bevettem pár gyógyszert, és úgy voltam vele, hogy akkor lesz, ami lesz. És akkor valahogy mindkettőnknek egyszerre eszébe jutott a kő. Azt mondta Lilla, hogy ő azt hallotta, hogy anno, amikor a piramisokat kifosztották, és elvitték a kincseket Angliába, a régészek két éven belül meghaltak. Nem lehet-e a mi kövünk is ilyen erejű?
Végül is lehet szépíteni a dolgot, hogy emlék, meg minden, meg hogy nekik úgyis sok van, de alapvetően igen, elloptunk egy szent követ egy szent helyről. És az én ötletem volt. Szégyellem magam, tényleg nem akartam semmi rosszat, és érdekes módon minden nap sokat gondoltam arra, hogy lehet mégis jobb lenne visszatenni a követ valami szent kőrakásra. Érdekes módon akármilyen irat vagy bármi akadt a kezembe, azon rajta volt, hogy ezeket a köveket nem lehet elvinni. Mintha üzenni szeretnének a kövek.
Tudom, hogy sokan most hülyének fognak minket nézni, de mi kerestünk egy ilyen kőrakást, és visszatettük a köveket közvetlenül az elindulásunk után. 10 percre rá éheztem meg, fél óra múlva sikerült normálisan elmennem wcre, és körülbelül egy óra után ugyan olyan erős voltam, mint a túra elején, Lilla előtt róva a túracsapásokat.
Hogy tényleg elátkoztak-e a kövek? Nem tudom bebizonyítani, és ezért nincs jogomban azt állítani, hogy igen, de azonnal teljesen meggyógyultam, és már vettük is az irányt a hágó felé.
Az utunk a helyiek szerint körülbelül 5 óra, nagyon egyszerű, néha egyenes, néha lejtő. Ezt már akkor sem hittük el, amikor mondták, de azt azért nem gondoltuk, hogy annyira nem így lesz, mint amennyire nem így volt.
A basecamp utáni következő vendégházig - ahol anno megszálltunk az alaptábor előtt – gyakorlatilag a szintidőn belül értünk el, két és fél óra alatt. Ennek borzasztóan örültem, hiszen végre újra jól ment a túrázás, Lilla néha szóvá is tette, hogy azért nem kéne ennyire rohannom. Ez az „egyenes, kicsit lefelé” rész olyan volt, hogy 4200ról felmentünk 4500ig, majd le 4000 alá, majd vissza 4100ra.
Ezután jött egy „kicsit fel, kicsit le majd egyenes” rész, ami abban merült ki, hogy felmentünk egy elhagyatott romfaluba a hegytetőre 4100ról 4500ig, ahonnan – mivel tényleg egy lélek sem járt arra – turistalábnyomokat találva elindultunk lefelé a másik oldalon, kvázi átvágva a Manang előtti hegyen, hogy ne kelljen lemenni egészen Manangig, és újra felmenni.
Színáradat
A romfalu
Nyomkereső
Jóval Manang felett
A hegy tetejéről már látjuk a másik utat. "kicsit le, aztán egyenes"
Na innen le a folyóig, olyan 3800ra, át a hídon, onnan meg fel a szemközti hegyre 4100 körülre. Ekkorra már délután öt óra körül volt, és nyolc órája voltunk úton. Mondom innen már elvileg egyenes.Az is volt, egyenesen le, meg fel egészen Yak Kharkáig, aminek a határára este hat után, sötétben érkeztünk meg. Szerencsénk volt, mert a faluszéli fogadósnak volt még egy szobája, és nem kellett továbbmenni a falu belvárosába (később kiderült, hogy ott már délután elfogytak a szobák, és sokan jártak pórul, szóval tényleg szerencsénk volt).
Thorang Phedi, a nagy csalódás (Yak Kharka – Thorang Phedi)
A nap során az előző este megismert indiai arcokkal túráztunk együtt. Thorang Phedi (az alaptábor) nem volt messze, olyan 4-5 óra, ezért a tervünk eredetileg az volt, hogy felmegyünk a high campig (sajnos nem tudom, ezt hogy hívják magyarul, talán magas tábor).
Kicsit barnábban, kicsit fittebben
Kis teaház út közben
Vendégváróban
Az út azonban elég fárasztó volt, és a magaslati levegő már egy kicsit kezdett az agyunkra menni. Nem is az oxigénhiány miatt, hanem azért, mert iszonyatosan száraz volt a levegő.
Egyszer valaki azt mondta még a túra során nekünk, hogy van egy olyan lehetőség Phediből, hogy a 4400 és 5400 közötti mászót lóháton is meg lehet tenni, bár elég drágán. Erről végül lemondtunk, amikor jobban lettünk, de aztán az út során egy lovagló srác felajánlotta nekünk, hogy ha akarjuk, akkor kettőnket felvisz a haverjával az ár feléért. Ja és viszi a táskánkat is. Hááááááááááát
Hát hogy a fenébe ne mondtuk volna hogy jó. Ilyen magasan már nem túl nagy élvezet a mászás, ráadásul a szél miatt a hágóra hajnali háromkor, sötétben, fejlámpával kellene elindulni. Na ez annyira nem jó móka, plusz másztunk már eleget, miért ne lehetne ezt a részt úgy letolni, hogy még élvezzük is.
Ennek úgy megörültünk, hogy hipp hopp el is értünk Thorang Phedibe fél egyre, hogy pihenjünk egy kicsit, meg Lilla talán még festeni is tud. Na de nem eszik azt olyan forrón. Thorang Phediben két hotel található, és az összes ember, aki másnap innen akarja megmászni a hágót. Egy nap 300an másszák meg szezonban, szóval lehet tippelni mennyien voltak. Nem is találtunk már szobát sajnos.
Na itt mondtam azt, hogy nekem innentől elveszítette az egész dolog a meghittségét. Eddig úgy elszórtan a faluk között lehetett találkozni túrázókkal, de ez itt olyan volt, mintha falami síterep egyik pályaszállásán lettünk volna. Kicsit csalódott voltam, és nem igazán tudtam, hogy most mihez kezdjünk, 4400ról felmenni 4900ra a magas táborba már túl fárasztó lett volna, plusz akkor fuccs a lovaknak. Szerencsére ekkor megláttuk az izraeli lányokat, akikkel Tilichonál találkoztunk, és felajánlották, hogy alhatunk náluk a földön. Ez nagyon jól jött, kaptunk matracot és még takarót is.
A hágó (Thorang Phedi – Thorang La – Muktinath - Jomsom)
Szerencsére nem vertek minket át, reggel ötkor ott állt a két ló a szobánk előtt. Az összes ruhát felvettük, amink csak volt, olyan volt ez, mint amikor valami stratégia játéknál a végén az ember beveti a teljes hadseregát. Zoknik, polár alsónadrág, szélálló nadrág, póló, hosszúujjú póló, pulóver, széldzseki, télisapka, minden ami csak volt.
A két srác szezonban minden nap megmássza a hágót lovat vezetve, és ez érződött is a tempójukon. A "300" nagy része már úton volt, és a magas tábor felé kaptatott a későn induló fele fejlámpákkal. A két srác úgy tette meg ezt az 500 métert felfelé, hogy zavarba ejtően figyelmen kívül hagyták a fizika törvényeit.
Azt hiszem, ha valaki azt mondja nekem, hogy ezt az utat 20 perc alatt meg lehet tenni, akkor kinevetem, hiszen ez egy másfél órás szigorú felfelé mászás. Na ez a két srác a lovainkat vezetve a táskáinkkal a hátukon 20 perc alatt megmászta pihenő nélkül, aztán 4900on rágyújtottak egy cigire, amég mi ittunk egy teát a magas táborban, hogy kicsit felmelegedjünk (nagyon hideg van, ha nem gyalogolsz).
A magas tábortól szépen lassan kisütött a nap, emberek hiperlassan, nagyon kifáradva araszoltak fel kisebb nagyobb csoportokban, még a mieink gyakorlatilag úgy mentek el mellettük, mintha mondjuk én pesten kicsit megszaporáznám a lépést, hogy elérjek egy buszt.
Na ekkorra már olyan embereket előztünk le, akik ugyanezt az utat hajnali háromkor kezdték el. Kicsit zavarban is voltam, megkérdeztem, hogy "srácok nektek ez nem nehéz?", ők meg mondták, hogy "very very easy" (nagyon nagyon könnyű). Hát mondom jó nektek (és szerencsére nekünk is).
A hágó megmászása közben meghalt emberek emlékére felállított kövek. Tilichonál majdnem én is termeltem egyet :P
Végül 15 perccel a hágó előtt szálltunk le a lóról. A közel hét órás utat sikerült 2:20 alatt megtenni két teaszünettel. A srácok rágyújtottak, mondták, hogy innen már csak másszuk már meg mi. Ezt örömmel bevállaltuk. A hágóhoz felvezető út alapvetően nem volt olyan különleges, mint a tó, leginkább hó és kő volt, és nagyon nagyon kevés oxigén.
Utólag sem bántuk meg, hogy így döntöttünk. Így nem egy kínkeserves mászás után, hullafehér arccal lihegtünk bele túra legmagasabb pontjába, hanem mosolygósan, boldogan értünk fel a csúcsra. Én úgy érzem, hogy nem szabad félreértelmezni a túra értelmét, a cél nem a hágó megmászása, hanem maga az út. Ezt az utat koronázta meg az 5416 méterre való felérésünk.
Nem nagyon volt miért kifújnunk magunkat, szóval úgy döntöttünk, hogy nekivágunk a térdgyilkos ereszkedésnek Muktinath szent városáig. Ez valamivel több, mint 1700 métert jelentett lefelé olyan úton, ami inkább idegesítő, mint kényelmes a lejtés szempontjából.
Egy óra ereszkedés után elhagytuk a havas részt, elkezdtek lekerülni az extra rétegek, és meg is láttuk a várost, közelnek tűnt.
Sajnos rossz sokásunkhoz híven minden lehetséges módon tévedtünk. Az nem a város volt, de még csak közel sem volt egyáltalán. Egy óra ereszkedés, a város gyakorlatilag ugyanannyira van tőlünk, mint eddig. Trükkösek ezek a szent városok.
Aztán végül csak ott volt Muktinath a másik város mellett, 4 óra térdpépesítő gyaloglás után.
Úgy tudom (továbbra is olvasatlan vagyok), hogy Muktinath a hinduk egyik legszentebb városa, és ezért mindenképpen szerettem volna eltölteni egy kis időt a templomban. Ez végül nem egy templom volt, hanem sok egy nagy nagy szent kertben.
Lilla úgy döntött, hogy annyira kint lepihen, én viszont bementem. Nagyon különleges érzés volt bent sétálni, a papszerűségek nagyon kedvesek voltak, és megmutogatták a különböző szentélyeket, a két szent tavat és a főtemplomot is (ami meglepően kicsi és szerény volt)
Úgy tudom, hogy ezzel a vízzel mossák meg háromszor a homlokukat. Ezt én is kipróbáltam. Nem tudom, hogy okosabb lettem-e.
Nagyon jól éreztem magam, próbáltam adakozgatni a különböző embereknek, meg szentélyeknek, és leültem két sadu mellé beszélgetni. Ők mások voltak, mint a kamu saduk Kathmanduban. Ők jobban szerették a marijuanaból készült charast, mint a rúpiát. Megengedték, hogy csináljak róluk egy képet, de sajnos valamilyen oknál fogva nem verik vissza a fényt :) (Bár most hogy így nézem, végülis nem is lett olyan sötét a kép)
Ezután még benéztünk Muktinath városába azzal a fő szándékkal, hogy megpróbálunk eljutni Pokharába valami tömegközlekedéssel, ha ez lehetséges. A város főleg hotelekből áll, és szuvenírárusokból, úgyhogy annyira nem volt különleges. Szép helyen van viszont, az biztos.
Egy templom van még a fő templomrész kertjén kívül, de ide már nem tudtam bemenni, mert sikerült jeepre jegyet venni, és indultunk.
A jeep a város széléről indult, és általában fiatal srácok voltak a sofőrök. A mienk egy 18 körüli srác volt, feltette a rendőrszemüvegét, és felhúzta a rallikesztyűjét, majd olyan iramban repesztett el 3 óra alatt Jomsomig, hogy én ilyet még nem láttam. Szakadék szélén faroltunk, rongyoltunk át folyókon, közben én mint valami magatehetetlen rongybaba dőltem borultam hátul. Egy ilyen élményért európában súlyos pénzeket kérnek el :)
Jomsomból sajnos már aznap nem indult semmi Pokhara felé, úgyhogy kerestünk valami szállást az estére. Végül a város legrégibb vendégházában, a Jimi Hendrixben szálltunk meg, ahol 200 rúpiáért megkaptuk az utolsó szabad szobát, magát a Jimi Hendrix szobát, ami bár nem volt egy elnöki lakosztály, 1969 októberében magának a legendának is elég volt, szóval mi sem panaszkodtunk :)
A hosszú út hazafelé ( Jomsom - Pokhara )
A 16. nap 14 óra utazást foglalt magában három különböző busszal. Először két busszal Tatopaniig, majd Beniig, végül a negyedik busszal Pokharáig jutottunk estére.
Az út nem volt veszélytelen, a helyi sofőrök kíméletlenül rótták a göröngyös földutakat a szerpentineken lefelé. Néhol a szakadékba belecsúszott egy-egy kerék, és ilyenkor gyorsan átcsúsztunk a busz másik oldalába, hogy ne zuhanjunk le, bár kétlem, hogy lezuhantunk volna egyébként. Néha ki kellett szállni, amikor valami durvább folyón ment át a busz, de végülis nem láttunk buszokat a szakadékban, szóval megoldható volt a dolog.
Szép lassan leértünk a zöldes dzsungeles, melegebb részre.
Beninél ért véget a hivatalos Annapurna körút, innentől kezdve már betonúton mentünk Pokhara felé, így már nyugodt szívvel felmászhattunk a busz tetejére. Három lengyel arccal utaztunk, akik ismét bebizonyították, hogy valamiért a magyarok és a lengyelek jól megértik egymást. Jól éreztük magunkat.
Mire a nap lement, már csak egy-két órára voltunk Pokharától, és mire az összes csillagot megszámoltuk a busz tetejéről, már vissza is értünk. Ez a túra életünk egyik legszebb élménye volt, amit soha nem fogunk elfelejteni. Reméljük sok szép dolgot tartogat még számunkra Nepál. Szerencsére a kolostorból elfogadták a jelentkezésünket, így mostmár biztos, hogy november 10től december 10ig ott leszünk. Ha csak fele ilyen jó lesz, annak én már nagyon fogok örülni :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése