A túra második felében sokkal intenzívebb fizikai és szellemi megterhelésben volt részünk, így ez a fele a történetnek egy kicsit kevésbé lesz tárgyilagos, és párszor idézni szeretnék a naplómból, hogy az érzelmi részét jobban át tudjam adni az egésznek.
Alapvetően Manangban úgy éreztük, hogy a jó akklimatizálódás, és az eddigi sikerek miatt bevállaljuk a körtúra legnagyobb kitérőjét, az utat a Tilicho tóhoz, a világ legmagasabban fekvő tavához. Ezt a túrát csak tapasztalt túrázóknak ajánlották, de úgy voltunk vele, hogy csak sikerülni fog valahogy. Az alábbi sorok valamilyen szinten lelövik a poént, hiszen már mindenki tudja, hogy hagytuk ott a fogunkat, minden esetre a túra innentől kezdve sokkal többről szólt, mint egyszerű gyönyörködésről a tájban és önfeledt mászkálásról a jó kis füves fás terepeken.
Na de nem akarok túlzásba vinni a bevezetést, jöjjön maga a sztori:
Út az utolsó szállásig (Manang – Tilicho alaptábor)
A mozinál hagytam abba. Alapvetően érdekes volt, mint valami 4 dimenziós mozi (vagy nem tudom, hogy hívják az ilyeneket), a Hét Év Tibetben alapból elbűvölő atmoszféráját felerősítették az érzékszervi hatásbeli hasonlóságok (yakszarszag, magaslati légkör stb). És a popcorn…
Sajnos nem gondoltam végig, hogy a pattogatott kukoricát hogy fogja 3600 méteren megemészteni a gyomrom. A válasz: sehogy. Reggelre sikerült kihevernem a megfázást, viszont cserébe kaptam egy jó kis gyomorrontást. Mindenesetre elindultunk Tilicho felé, lesz ami lesz alapon. A hegyvidék termőföldjének javításával az előre eltervezettnél kicsit többet foglalkoztam, de alapvetően jól ment a túrázás, még annak ellenére is, hogy egy falat nem ment le a torkomon, és pattogatott kukorica szagút böfögtem folyamatosan.
A túra nem volt vészes, de körülbelül 500 métert kellett emelkedni, ami azért megterhelő tud lenni. Ennek Lilla déltől elkezdett hangot adni, aminek az eredményeképpen az alaptábor előtt 3-4 órával lehorgonyoztunk egy vendégházban, körülbelül egy órakor.
A guest house 4076 méteren volt, és magasan a legbotrányosabb hely, ahol az eddigi túrázásunk során voltunk. Nem is nagyon akarom ecsetelni a dolgot, lényeg, hogy úgy döntöttünk, hogy nem vagyunk hajlandóak forró vízen kívül semmit sem fogyasztani (én mondjuk nem is tudtam volna). Apa erre azt mondaná, hogy ezzel leginkább nem velük baszunk ki, hanem magunkkal. Sajnos ebben az esetben is igaza lett volna, de sajnos a magaslatok elég hülye gondolatokat váltanak ki az emberből.
Másnap, mivel nem volt hosszú túra betervezve, nem siettük el az indulást. Reggelire kértünk két forró vizet, amit beletöltöttünk a kulacsainkba, teát csináltunk belőle, és felöntöttük tisztított patakvízzel (általában a reggeli mellett minden nap így tettünk).
Az első 100 méter után a szívem önmegsemmisítő visszaszámlálásba kezdett, így adva a tudtomra, hogy egy egész nap nem kajálás után egészen egyszerűen nincs több felhasználható energia a szervezetemben. Lilla is elég kimerült volt. A gyomorrontásom a beszedett vitamin és gyógyszerarzenál hatására úgy nézett ki, hogy kezd mérséklődni, így megkockáztattam egy snickerst. A gyomrom olyan hangot adott ki, mintha egy úszómedencényi piranha közé bevetnék egy húscafatot. Ezt jó jelnek vettem, így végül megettünk még egy csokit ketten.
Ez a taktika bejött, és el tudtunk indulni, bár a 4000 méter feletti emelkedők továbbra is gyakori megállásra kényszerítettek minket. Elértünk a hídhoz, amire a srácok, akik előző nap visszafelé jöttek, azt mondák, hogy kicsit félelmetes.
Igazából nem a híd volt a félelmetes, hanem az utána következő mászó a dombtetőre, ami elég csúszós volt ahhoz, hogy egymás táskájába kelljen kapaszkodnunk, hogy ha megcsúszunk, ne essünk le a szakadékba.
Ezután felszabadultan elindultunk a földcsuszamlások felé, amik az út hátralévő részére biztosították a megfelelő adrenalin szintet. A tempónk továbbra is egy sebesült nyugdíjas csoportról készült lassított felvételhez volt hasonlatos.
A táj egyszerűen minden lépés után egyre gyönyörűbb volt, a sok fát felváltották a zöldben, pirosban, narancssárgában és sárgában pompázó cserjék.
Soha nem láttam még ehhez foghatót, főleg nem ilyen magasan (na nem mintha lettem volna ilyen magasan valaha is).
A földcsuszamlások egyre félelmetesebbek voltak, ahogy közeledtünk feléjük, de szerencsére az első pár lépés rajtuk megnyugtatott minket, hogy azért életveszélyben nem vagyunk, inkább csak egy kicsit jobban kell figyelnünk, hogy hova lépünk, mint eddig.
Két óra alatt végig is mentünk a problémás részen, és ekkor már lehetett látni az alaptábort. Ezen a napon nem emelkedtünk sokat, 4200 méterre mentünk fel. Nagyon szép helyen volt az alaptábor, bár sajnos nem volt elektromosság és víz sem, viszont voltak helyette egerek a „lakosztályunkban”, akik jól megették a legfinomabb snackjeinket.
Nem voltak túl sokan itt rajtunk kívül, sokkal kevésbé volt „turistás” ez a túraútvonal, mint maga a körút. Az ész nélkül száguldozó fiatal arcok közül sokan voltak, akik nem tudtak elindulni másnap a tó felé, mert hegyibetegek lettek (a mi lassan járj, tovább érsz stratégiánk szerencsére sok kellemetlenségtől kímélt meg minket az utunk során, és ez az egyik legfontosabb).
A halálközeli élmény (Tilicho alaptábor – Tilicho tó)
Végül csak megvolt a spirituális élmény a túra alatt. Ez ezen a napon jött el. Az egész annyira elborult, és intenzív volt, hogy úgy döntöttem, most szó szerint fogom idézni a naplóbejegyzésemet, amit a túra után írtam, miután már biztos volt, hogy életben maradok.
„Tegnap este Lilla leerőltetett egy fokhagymalevesnek csúfolt csésze meleg vizet a torkomon az alaptáborban. Reggel olyan, rosszul voltam továbbra is, hogy semmit nem tudtam enni. Hatkor szerettünk volna indulni, de még félig sötét volt, szemerkélt az eső, és szinte teljesen felhőben volt az egész hegy. Vártunk egy órát a napsütésre, és hétkor indultunk el végül.
Az első 100 méter gyaloglás (nem emelkedés) után ismét nyilvánvalóvá vált, hogy számomra ilyen állapotban képtelenség lesz 1000 métert emelkedni 4000 felett. Harmadik napja gyakorlatilag semmi értékelhetőt nem tudtam enni. A szívem össze-vissza vert, azt sem tudtam, hol vagyok. Szerettem volna találni valakit, aki azt, mondja, hogy ez oké, de a túravezetők nem nagyon tudtak ebben az ügyben értelmeset mondani.
Kicsit pihentünk, és megpróbáltunk tovább menni. Nem adhatom fel. Nem most és itt. A helyzet nem javult, rengetegszer meg kellett állni, mert rosszul lettem. Nem fájt különösebben semmim, egyszerűen csak fizikailag olyan állapotban voltam, ami három nap gyomorfertőzés (most már biztos, hogy nem gyomorrontás, esténként lázam volt) során történő nem evés után 4200on várható.
Semmi energiám nem volt. Nagyon jó lett volna feladni és visszamenni felépülni, és örültem volna, ha Lilla felpofoz, és azt mondja, hogy hülye vagyok és tűnés vissza meggyógyulni. Ehelyett megkérdezte, hogy mit akarok én, és azt mondta, hogy bárhogyan is döntsek, ő mellettem áll. Én pedig azt mondtam, hogy nincs lehetetlen, és ez alapján, ha én félholt állapotban ezer métert akarok mászni felfelé, akkor ez így lesz…
Azért vannak pillanatok, amikor nehéz hinni magamban. Lilla hitt bennem.
Egy óra mászás, 4400 méter.
Vajon mi lenne itt a ükudarc? Beismerni, hogy ez az egész őrültség, és befejezni ezt a komédiát, vagy hinni, kötni az ebet a karóhoz. Hinni, hogy ha kell, akkor megváltoztatom a fizika törvényeit, de akkor is az lesz, amit én akarok. És összeesni valahol féltávnál, megkockáztatva egy mentőakciót, és persze Lillát kitenni ennek az egésznek? Ő azt mondta, hogy ha fel akarok menni, akkor felmegyünk. Én pedig fel akartam menni, hiszen ezért jöttem.
Egy óra mászás, 4500 méter.
Miért csinálom ezt? Kiért? Senkinek nem kell bizonyítanom. Vagy mégis? Hiszen én mondtam, hogy bárki bármire képes. Üres szavak lennének ezek? Csak egy magabiztosnak látszó ember üres bíztatása? Én mindig hittem benne, akkor most miért ne hinnék.
Még egy óra, 4600 méter.
Már látom a végét. Legalábbis azt hiszem. Ha itt összeesek, Lilla felmegy, és lefényképezi a tavat nekem, hogy én is láthassam. Akkor azt tudom hinni, hogy ott voltam.
Most már nem adhatom fel. Meditálok. Még ez a hat cikkcakk felfelé, és ott vagyunk. Ott a vége. Ha kell, akkor minden cikkcakk alatt kétszer pihenek. Lilla velem van. Ő tudna menni, de nem mondja. Egy rossz szó nem hagyja el a száját. Szó nélkül leül mellém. Tudja, hogy nem nagyon tudok beszélni.
Még egy cikkcakk.
Csak nézek ki a fejemből. Nézem a pulzusom. Lilla megkérdezi, hogy mi a baj. Mondom inkább ne akard tudni.
Még egy cikkcakk.
Az egyenes részek nagyon nehezek. Az emelkedőket nagyon lassan, tyúklépésben. Leülök. Nem bírom.
Még egy cikkcakk.
Mindenki fáradt. Bár lehagynak. Találkozunk az egyik túravezetővel. Már visszafelé jön. Azt mondja szép a tó.
Még egy cikkcakk.
Itt a teteje, még pár lépés. Jönnek szemben, kérdezem mennyi még. Egy óra. Mégsem vagyunk ott.
Nem bírom tovább. Állni sem tudok a lábamon. Azt hittem, vége. Mondom Lillának, hogy nekem végem. Nem sikerült. Azt mondja, ha kell, akkor öt óra alatt érünk oda, és lépésenként állunk meg, de négy és fél óra mászás után ő már nem engedi hogy feladjam.
Vajon milyen lesz odafent?
Most már nem a tó a lényeg. Most már a gondolatért harcolok. Tudom, hogy igazam van. Csak ne lenne ilyen nehéz. Feladni olyan könnyű, és most még csak nem is hibáztatna érte senki. De most már nem a tavat adnám fel, hanem az alapelvet, amire az életem épül. Minden lehetséges. Menj és bizonyítsd be! Állj fel!
Már látjuk a tavat. Összeszedem az összes maradék energiámat. Tíz lépésenként meg kell állnom. Nagyon nehéz, mert már látom a tavat. Legszívesebben odarohannék, és rákiabálnék, hogy „megcsináltam, nesze, itt vagyok!”. De nem tudom megtenni.
Végül csak sikerül. Odaértünk. Ez nem is a tó, hanem két pocsolya. A tótól fél órára. Öt és fél órája megyünk.
Leülök egy kőre. Próbálok levegőhöz jutni. 5000 méter felett már nagyon nehéz. Elegem van az egészből.
Ha valamit el akarsz érni, akkor megkapod az eléréséhez szükséges eszközöket az élettől. Ez nekem most Lilla volt. De miért csinálja ezt?
Szánalmas vagyok. Egy roncs. Beszélni sem tudok már. Levegőt venni sem tudok. Sikerül kinyögnöm pár szót, megkérdezem, hogy miért csinálja ezt. Azt mondja, azért, mert látja, hogy ez nekem most mennyire fontos. Tényleg fontos. Állj fel!
Elindulunk. Nem tudom, hogyan. Csak lépek, pihenek, és lépek még egyet.
Ott egy srác. Integet. „tó?” kiáltom. „igen” mondja. Itt vagyunk. Megölelem Lillát. Itt vagyunk.
Hogy jutottunk fel? Soha nem tudnám megmondani. Hogy jutottunk vissza a tótól? Na arról már végképp fogalmam sincs. De sikerült!”
Lélektanilag ez a nap benne volt az életem öt legmeghatározóbb élménye között, fizikailag pedig a legmegterhelőbb dolog volt, amit valaha csináltam. De megcsináltam. És tudom, hogy meg tudnám csinálni még egyszer, ha akarnám. De szükségtelen. Ha eddig nem voltam benne teljesen biztos, hát most már az vagyok: az életben minden lehetséges. Köszönöm Lilla!
A szent kő ereje (Tilicho alaptábor – Yak Khakra)
Reggel mondanom sem kell, hogy hulla voltam. Pihenni szerettem volna, kiheverni ezt az egészet, és végre meggyógyulni. Körbekérdeztük a helyi arcokat, hogy milyen lehetőségeink vannak, ha vissza szeretnénk menni Pokharába. Azt mondták, hogy két dolog közül választhatunk, vagy mentőhelikopter, vagy visszamegyünk azon az úton, amelyiken idáig jöttünk, de esetleg van repülő Humdéból, 2 napra innen.
Lilla csalódott volt, azt mondta, hogy ő úgy érzi, nem szabadna feladnunk, és én is csalódott voltam, viszont még mindig nagyon gyenge és beteg. Ha esetleg éreztem volna, hogy kezdek jobban lenni, de nem.
Egy dologban nem nagyon volt választásunk, el kellett indulnunk Manang felé, mert mindenképpen arrafelé visz az utunk, ha Humdéba, ha a hágó felé megyünk. Bevettem pár gyógyszert, és úgy voltam vele, hogy akkor lesz, ami lesz. És akkor valahogy mindkettőnknek egyszerre eszébe jutott a kő. Azt mondta Lilla, hogy ő azt hallotta, hogy anno, amikor a piramisokat kifosztották, és elvitték a kincseket Angliába, a régészek két éven belül meghaltak. Nem lehet-e a mi kövünk is ilyen erejű?
Végül is lehet szépíteni a dolgot, hogy emlék, meg minden, meg hogy nekik úgyis sok van, de alapvetően igen, elloptunk egy szent követ egy szent helyről. És az én ötletem volt. Szégyellem magam, tényleg nem akartam semmi rosszat, és érdekes módon minden nap sokat gondoltam arra, hogy lehet mégis jobb lenne visszatenni a követ valami szent kőrakásra. Érdekes módon akármilyen irat vagy bármi akadt a kezembe, azon rajta volt, hogy ezeket a köveket nem lehet elvinni. Mintha üzenni szeretnének a kövek.
Tudom, hogy sokan most hülyének fognak minket nézni, de mi kerestünk egy ilyen kőrakást, és visszatettük a köveket közvetlenül az elindulásunk után. 10 percre rá éheztem meg, fél óra múlva sikerült normálisan elmennem wcre, és körülbelül egy óra után ugyan olyan erős voltam, mint a túra elején, Lilla előtt róva a túracsapásokat.
Hogy tényleg elátkoztak-e a kövek? Nem tudom bebizonyítani, és ezért nincs jogomban azt állítani, hogy igen, de azonnal teljesen meggyógyultam, és már vettük is az irányt a hágó felé.
Az utunk a helyiek szerint körülbelül 5 óra, nagyon egyszerű, néha egyenes, néha lejtő. Ezt már akkor sem hittük el, amikor mondták, de azt azért nem gondoltuk, hogy annyira nem így lesz, mint amennyire nem így volt.
A basecamp utáni következő vendégházig - ahol anno megszálltunk az alaptábor előtt – gyakorlatilag a szintidőn belül értünk el, két és fél óra alatt. Ennek borzasztóan örültem, hiszen végre újra jól ment a túrázás, Lilla néha szóvá is tette, hogy azért nem kéne ennyire rohannom. Ez az „egyenes, kicsit lefelé” rész olyan volt, hogy 4200ról felmentünk 4500ig, majd le 4000 alá, majd vissza 4100ra.
Ezután jött egy „kicsit fel, kicsit le majd egyenes” rész, ami abban merült ki, hogy felmentünk egy elhagyatott romfaluba a hegytetőre 4100ról 4500ig, ahonnan – mivel tényleg egy lélek sem járt arra – turistalábnyomokat találva elindultunk lefelé a másik oldalon, kvázi átvágva a Manang előtti hegyen, hogy ne kelljen lemenni egészen Manangig, és újra felmenni. Na innen le a folyóig, olyan 3800ra, át a hídon, onnan meg fel a szemközti hegyre 4100 körülre. Ekkorra már délután öt óra körül volt, és nyolc órája voltunk úton. Mondom innen már elvileg egyenes. Az is volt, egyenesen le, meg fel egészen Yak Kharkáig, aminek a határára este hat után, sötétben érkeztünk meg. Szerencsénk volt, mert a faluszéli fogadósnak volt még egy szobája, és nem kellett továbbmenni a falu belvárosába (később kiderült, hogy ott már délután elfogytak a szobák, és sokan jártak pórul, szóval tényleg szerencsénk volt).
Thorang Phedi, a nagy csalódás (Yak Kharka – Thorang Phedi)
A nap során az előző este megismert indiai arcokkal túráztunk együtt. Thorang Phedi (az alaptábor) nem volt messze, olyan 4-5 óra, ezért a tervünk eredetileg az volt, hogy felmegyünk a high campig (sajnos nem tudom, ezt hogy hívják magyarul, talán magas tábor).
Az út azonban elég fárasztó volt, és a magaslati levegő már egy kicsit kezdett az agyunkra menni. Nem is az oxigénhiány miatt, hanem azért, mert iszonyatosan száraz volt, ami Lilla egyébként is száraz bőrét smirglipapírszerűvé tette (lehet tippelni, hogy ez nekem miért ment az agyamra :P).
Egyszer valaki azt mondta még a túra során nekünk, hogy van egy olyan lehetőség Phediből, hogy a 4400 és 5400 közötti mászót lóháton is meg lehet tenni, bár elég drágán. Erről végül lemondtunk, amikor jobban lettünk, de aztán az út során egy lovagló srác felajánlotta nekünk, hogy ha akarjuk, akkor kettőnket felvisz a haverjával az ár feléért. Ja és viszi a táskánkat is. Hááááááááááát
Hát hogy a fenébe ne mondtuk volna hogy jó. Ilyen magasan már nem túl nagy élvezet a mászás, ráadásul a szél miatt a hágóra hajnali háromkor, sötétben, fejlámpával kellene elindulni. Na ez annyira nem jó móka, plusz másztunk már eleget ?
Ennek úgy megörültünk, hogy hipp hopp el is értünk Thorang Phedibe fél egyre, hogy pihenjünk egy kicsit, meg Lilla talán még festeni is tud. Na de nem eszik azt olyan forrón. Thorang Phediben két hotel található, és az összes ember, aki másnap innen akarja megmászni a hágót. Egy nap 300an másszák meg szezonban, szóval lehet tippelni mennyien voltak. Nem is találtunk már szobát sajnos.
Na itt mondtam azt, hogy nekem innentől elveszítette az egész dolog a meghittségét. Eddig úgy elszórtan a faluk között lehetett találkozni túrázókkal, de ez itt olyan volt, mintha falami síterep egyik pályaszállásán lettünk volna. Kicsit csalódott voltam, és nem igazán tudtam, hogy most mihez kezdjünk, 4400ról felmenni 4900ra a magas táborba már túl fárasztó lett volna, plusz akkor fuccs a lovaknak. Szerencsére ekkor megláttuk az izraeli lányokat, akikkel Tilichonál találkoztunk, és felajánlották, hogy alhatunk náluk a földön. Ez nagyon jól jött, kaptunk matracot és még takarót is.
A hágó (Thorang Phedi – Thorang La – Muktinath)
A túra második felében sokkal intenzívebb fizikai és szellemi megterhelésben volt részünk, így ez a fele a történetnek egy kicsit kevésbé lesz tárgyilagos, és párszor idézni szeretnék a naplómból, hogy az érzelmi részét jobban át tudjam adni az egésznek.
Alapvetően Manangban úgy éreztük, hogy a jó akklimatizálódás, és az eddigi sikerek miatt bevállaljuk a körtúra legnagyobb kitérőjét, az utat a Tilicho tóhoz, a világ legmagasabban fekvő tavához. Ezt a túrát csak tapasztalt túrázóknak ajánlották, de úgy voltunk vele, hogy csak sikerülni fog valahogy. Az alábbi sorok valamilyen szinten lelövik a poént, hiszen már mindenki tudja, hogy hagytuk ott a fogunkat, minden esetre a túra innentől kezdve sokkal többről szólt, mint egyszerű gyönyörködésről a tájban és önfeledt mászkálásról a jó kis füves fás terepeken.
Na de nem akarok túlzásba vinni a bevezetést, jöjjön maga a sztori:
Út az utolsó szállásig (Manang – Tilicho alaptábor)
A mozinál hagytam abba. Alapvetően érdekes volt, mint valami 4 dimenziós mozi (vagy nem tudom, hogy hívják az ilyeneket), a Hét Év Tibetben alapból elbűvölő atmoszféráját felerősítették az érzékszervi hatásbeli hasonlóságok (yakszarszag, magaslati légkör stb). És a popcorn…
Sajnos nem gondoltam végig, hogy a pattogatott kukoricát hogy fogja 3600 méteren megemészteni a gyomrom. A válasz: sehogy. Reggelre sikerült kihevernem a megfázást, viszont cserébe kaptam egy jó kis gyomorrontást. Mindenesetre elindultunk Tilicho felé, lesz ami lesz alapon. A hegyvidék termőföldjének javításával az előre eltervezettnél kicsit többet foglalkoztam, de alapvetően jól ment a túrázás, még annak ellenére is, hogy egy falat nem ment le a torkomon, és pattogatott kukorica szagút böfögtem folyamatosan.
A közvetlenül Manang mellett lévő Gangapurna tó
Khangsar falu, az utolsó falu a Tilicho előtt
Szokásos tájékoztató tábla a túráról Khangsarban
A túra nem volt vészes, de körülbelül 500 métert kellett emelkedni, ami azért megterhelő tud lenni. Ennek Lilla déltől elkezdett hangot adni, aminek az eredményeképpen az alaptábor előtt 3-4 órával lehorgonyoztunk egy vendégházban, körülbelül egy órakor.
A guest house 4076 méteren volt, és magasan a legbotrányosabb hely, ahol az eddigi túrázásunk során voltunk. Nem is nagyon akarom ecsetelni a dolgot, lényeg, hogy úgy döntöttünk, hogy nem vagyunk hajlandóak forró vízen kívül semmit sem fogyasztani (én mondjuk nem is tudtam volna). Apa erre azt mondaná, hogy ezzel leginkább nem velük baszunk ki, hanem magunkkal. Sajnos ebben az esetben is igaza lett volna, de sajnos a magaslatok elég hülye gondolatokat váltanak ki az emberből.
A szezon miatt bővítik a vendégházakat, ezért szegény hegyi emberek iszonyatos farakásokkal a fejükön másszák a hegyeket
Másnap, mivel nem volt hosszú túra betervezve, nem siettük el az indulást. Reggelire kértünk két forró vizet, amit beletöltöttünk a kulacsainkba, teát csináltunk belőle, és felöntöttük tisztított patakvízzel (általában a reggeli mellett minden nap így tettünk).
Az első 100 méter után a szívem önmegsemmisítő visszaszámlálásba kezdett, így adva a tudtomra, hogy egy egész nap nem kajálás után egészen egyszerűen nincs több felhasználható energia a szervezetemben. Lilla is elég kimerült volt. A gyomorrontásom a beszedett vitamin és gyógyszerarzenál hatására úgy nézett ki, hogy kezd mérséklődni, így megkockáztattam egy snickerst. A gyomrom olyan hangot adott ki, mintha egy úszómedencényi piranha közé bevetnék egy húscafatot. Ezt jó jelnek vettem, így végül megettünk még egy csokit ketten.
Ez a taktika bejött, és el tudtunk indulni, bár a 4000 méter feletti emelkedők továbbra is gyakori megállásra kényszerítettek minket. Elértünk a hídhoz, amire a srácok, akik előző nap visszafelé jöttek, azt mondák, hogy kicsit félelmetes.
Igazából nem a híd volt a félelmetes, hanem az utána következő mászó a dombtetőre, ami elég csúszós volt ahhoz, hogy egymás táskájába kelljen kapaszkodnunk, hogy ha megcsúszunk, ne essünk le a szakadékba.
Ezután felszabadultan elindultunk a földcsuszamlások felé, amik az út hátralévő részére biztosították a megfelelő adrenalin szintet. A tempónk továbbra is egy sebesült nyugdíjas csoportról készült lassított felvételhez volt hasonlatos.
A táj egyszerűen minden lépés után egyre gyönyörűbb volt, a sok fát felváltották a zöldben, pirosban, narancssárgában és sárgában pompázó cserjék.
Soha nem láttam még ehhez foghatót, főleg nem ilyen magasan (na nem mintha lettem volna ilyen magasan valaha is).
A földcsuszamlások egyre félelmetesebbek voltak, ahogy közeledtünk feléjük,
de szerencsére az első pár lépés rajtuk megnyugtatott minket, hogy azért életveszélyben nem vagyunk, inkább csak egy kicsit jobban kell figyelnünk, hogy hova lépünk, mint eddig.
Ha magabiztos tempóban megyünk, nincs időnk megcsúszni
Azért megcsúszni annyira mégsem kéne :)
Két óra alatt végig is mentünk a problémás részen, és ekkor már lehetett látni az alaptábort. Ezen a napon nem emelkedtünk sokat, 4200 méterre mentünk fel.
Nagyon szép helyen volt az alaptábor
Bár sajnos nem volt elektromosság és víz sem, viszont voltak helyette egerek a „lakosztályunkban”, akik jól megették a legfinomabb snackjeinket.
Nem voltak túl sokan itt rajtunk kívül, sokkal kevésbé volt „turistás” ez a túraútvonal, mint maga a körút. Az ész nélkül száguldozó fiatal arcok közül sokan voltak, akik nem tudtak elindulni másnap a tó felé, mert hegyibetegek lettek (a mi lassan járj, tovább érsz stratégiánk szerencsére sok kellemetlenségtől kímélt meg minket az utunk során, és ez az egyik legfontosabb).
A halálközeli élmény (Tilicho alaptábor – Tilicho tó)
Végül csak megvolt a spirituális élmény a túra alatt. Ez ezen a napon jött el. Az egész annyira elborult, és intenzív volt, hogy úgy döntöttem, most szó szerint fogom idézni a naplóbejegyzésemet, amit a túra után írtam, miután már biztos volt, hogy életben maradok.
„Tegnap este Lilla leerőltetett egy fokhagymalevesnek csúfolt csésze meleg vizet a torkomon az alaptáborban. Reggel olyan, rosszul voltam továbbra is, hogy semmit nem tudtam enni. Hatkor szerettünk volna indulni, de még félig sötét volt, szemerkélt az eső, és szinte teljesen felhőben volt az egész hegy. Vártunk egy órát a napsütésre, és hétkor indultunk el végül.
Az első 100 méter gyaloglás (nem emelkedés) után ismét nyilvánvalóvá vált, hogy számomra ilyen állapotban képtelenség lesz 1000 métert emelkedni 4000 felett. Harmadik napja gyakorlatilag semmi értékelhetőt nem tudtam enni. A szívem össze-vissza vert, azt sem tudtam, hol vagyok. Szerettem volna találni valakit, aki azt, mondja, hogy ez oké, de a túravezetők nem nagyon tudtak ebben az ügyben értelmeset mondani.
Kicsit pihentünk, és megpróbáltunk tovább menni. Nem adhatom fel. Nem most és itt. A helyzet nem javult, rengetegszer meg kellett állni, mert rosszul lettem. Nem fájt különösebben semmim, egyszerűen csak fizikailag olyan állapotban voltam, ami három nap gyomorfertőzés (most már biztos, hogy nem gyomorrontás, esténként lázam volt) során történő nem evés után 4200on várható.
Semmi energiám nem volt. Nagyon jó lett volna feladni és visszamenni felépülni, és örültem volna, ha Lilla felpofoz, és azt mondja, hogy hülye vagyok és tűnés vissza meggyógyulni. Ehelyett megkérdezte, hogy mit akarok én, és azt mondta, hogy bárhogyan is döntsek, ő mellettem áll. Én pedig azt mondtam, hogy nincs lehetetlen, és ez alapján, ha én félholt állapotban ezer métert akarok mászni felfelé, akkor ez így lesz…
Azért vannak pillanatok, amikor nehéz hinni magamban. Lilla hitt bennem.
Egy óra mászás, 4400 méter.
Vajon mi lenne itt a kudarc? Beismerni, hogy ez az egész őrültség, és befejezni ezt a komédiát, vagy hinni, kötni az ebet a karóhoz. Hinni, hogy ha kell, akkor megváltoztatom a fizika törvényeit, de akkor is az lesz, amit én akarok. És összeesni valahol féltávnál, megkockáztatva egy mentőakciót, és persze Lillát kitenni ennek az egésznek? Ő azt mondta, hogy ha fel akarok menni, akkor felmegyünk. Én pedig fel akartam menni, hiszen ezért jöttem.
Egy óra mászás, 4500 méter.
Miért csinálom ezt? Kiért? Senkinek nem kell bizonyítanom. Vagy mégis? Hiszen én mondtam, hogy bárki bármire képes. Üres szavak lennének ezek? Csak egy magabiztosnak látszó ember üres bíztatása? Én mindig hittem benne, akkor most miért ne hinnék.
Még egy óra, 4600 méter.
Már látom a végét. Legalábbis azt hiszem. Ha itt összeesek, Lilla felmegy, és lefényképezi a tavat nekem, hogy én is láthassam. Akkor azt tudom hinni, hogy ott voltam.
Most már nem adhatom fel. Meditálok. Még ez a hat cikkcakk felfelé, és ott vagyunk. Ott a vége. Ha kell, akkor minden cikkcakk alatt kétszer pihenek. Lilla velem van. Ő tudna menni, de nem mondja. Egy rossz szó nem hagyja el a száját. Szó nélkül leül mellém. Tudja, hogy nem nagyon tudok beszélni.
Még egy cikkcakk.
Csak nézek ki a fejemből. Nézem a pulzusom. Lilla megkérdezi, hogy mi a baj. Mondom inkább ne akard tudni.
Még egy cikkcakk.
Az egyenes részek nagyon nehezek. Az emelkedőket nagyon lassan, tyúklépésben. Leülök. Nem bírom.
Még egy cikkcakk.
Mindenki fáradt. Bár lehagynak. Találkozunk az egyik túravezetővel. Már visszafelé jön. Azt mondja szép a tó.
Még egy cikkcakk.
Itt a teteje, még pár lépés. Jönnek szemben, kérdezem mennyi még. Egy óra. Mégsem vagyunk ott.
Nem bírom tovább. Állni sem tudok a lábamon. Azt hittem, vége. Mondom Lillának, hogy nekem végem. Nem sikerült. Azt mondja, ha kell, akkor öt óra alatt érünk oda, és lépésenként állunk meg, de négy és fél óra mászás után ő már nem engedi hogy feladjam.
Vajon milyen lesz odafent?
Most már nem a tó a lényeg. Most már a gondolatért harcolok. Tudom, hogy igazam van. Csak ne lenne ilyen nehéz. Feladni olyan könnyű, és most még csak nem is hibáztatna érte senki. De most már nem a tavat adnám fel, hanem az alapelvet, amire az életem épül. Minden lehetséges. Menj és bizonyítsd be! Állj fel!
Már látjuk a tavat. Összeszedem az összes maradék energiámat. Tíz lépésenként meg kell állnom. Nagyon nehéz, mert már látom a tavat. Legszívesebben odarohannék, és rákiabálnék, hogy „megcsináltam, nesze, itt vagyok!”. De nem tudom megtenni.
Végül csak sikerül. Odaértünk. Ez mi?! Ez nem is a tó, hanem két pocsolya. A tótól fél órára. Öt és fél órája megyünk.
Leülök egy kőre. Próbálok levegőhöz jutni. 5000 méter felett már nagyon nehéz. Elegem van az egészből.
Ha valamit el akarsz érni, akkor megkapod az eléréséhez szükséges eszközöket az élettől. Ez nekem most Lilla volt. De miért csinálja ezt?
Szánalmas vagyok. Egy roncs. Beszélni sem tudok már. Levegőt venni sem tudok. Sikerül kinyögnöm pár szót, megkérdezem, hogy miért csinálja ezt. Azt mondja, azért, mert látja, hogy ez nekem most mennyire fontos. Tényleg fontos. Állj fel!
Elindulunk. Nem tudom, hogyan. Csak lépek, pihenek, és lépek még egyet.
Ott egy srác. Integet. „tó?” kiáltom. „igen” mondja. Itt vagyunk. Megölelem Lillát. Itt vagyunk.
Hogy jutottunk fel? Soha nem tudnám megmondani. Hogy jutottunk vissza a tótól? Na arról már végképp fogalmam sincs. De sikerült!”
Lélektanilag ez a nap benne volt az életem öt legmeghatározóbb élménye között, fizikailag pedig a legmegterhelőbb dolog volt, amit valaha csináltam. De megcsináltam. És tudom, hogy meg tudnám csinálni még egyszer, ha akarnám. De szükségtelen. Ha eddig nem voltam benne teljesen biztos, hát most már az vagyok: az életben minden lehetséges. Köszönöm Lilla!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése