Hát itt vagyunk. Végül sikerült, annak ellenére, hogy voltak pillanatok, amikor úgy nézett ki, hogy nem fog. Az Annapurna körtúra életem egyik meghatározó élménye volt, valószínűleg a legszebb hely, ahol eddigi életem során jártam.
Az egész történet túl hosszú lenne egy bejegyzéshez, szóval két részletben fogom leírni.
Annapurna Circuit
A kezdet (Pokhara - Khudi)
Október 4-én hajnalban keltünk. Ekkor még furcsa volt az öt órai kelés. A túrázáshoz fölösleges cuccainkat még előző nap leadtuk a portán, a fontosakat meg bepakoltuk a táskába, amit viszünk.
A buszállomásnál a Besisahar felé induló buszt kerestük, de a rengeteg busz közül mindegyik azt akarta, hogy őt válasszuk, és ezért minden busz Kathmanduba ment, kivéve az éppen aktuálisat. Végül szimpátia alapján ráböktünk az egyikre, és ezzel indultunk el Besisahar felé. Persze a buszon azért csak kiderült, hogy végülis ez mégiscsak Kathmandu felé tart, nem arra, amerre mi menni szeretnénk, de ez nem számított olyan nagy problémának, mert így is jó volt nekünk, csak egyszer át kellett szállnunk Dumréban.
Ez még jól is jött ki, mert ezen a buszon már megengedték, hogy a tetőn utazzunk miután kiértünk a város területéről. Ez mindig jó móka, plusz megmenekültünk nyomorgástól, meg a fedélzeten portyázó kecskéktől és kakasoktól.
Gondolom nem okozok nagy meglepetést, ha azt mondom, hogy ez a busz sem vitt el minket Besisaharba, azonban egy újabb gyors átszállással (egyik busz tetejéről cuccostul átugrottunk a másik busz tetejére) ez is megoldódott.
Összesen négy és fél óra buszozás után így végül sikerült megtenni a kb 80 kilómétert, és így dél körül el is kezdhettük a túrázást.
Egy rövidebb távot terveztünk az első napra, mert az utazás elvitte a nagy részét, így Bulbhuléig szerettünk volna eljutni. A túrázók nagy része ezen a napon vagy busszal ment Bulbhuléig, vagy helyben megszállt.
Az út javarészt sík volt még itt, de ez több, mint megfelelő volt az első napra nekünk. Három körülre Khudiba értünk, ami az utolsó faló Bhulbule előtt, és itt ebédeltünk egy aranyos folyóparti kis vendégházban.
Nagyon kedvesek voltak, és a kaja is finom volt, ráadásul amikor tovább akartunk indulni felajánlott a fater egy szobát 100 rúpiáért, mivel senki nem volt ott rajtunk kívül, úgyhogy úgy döntöttünk, nem erőltetjük annyira a továbbmenést mégsem.
Ez nagyon szerencsés volt, mert innentől kezdve az igazán magasan lévő hoteleket kivéve minden alkalommal sikerült ezt az árat kialkudni a helyben vacsorázásért és reggelizésért cserébe (ami a kis családok által üzemeltetett vendégházak fő bevétele). Persze nem garasoskodtunk, cserébe többet ettünk reggelire és vacsorára :P Az elején megfogalmazódott bennünk, hogy ezentúl a szimpatikus helyek helyett a szimpatikus családoknál fogunk megszállni inkább, hogy kicsit támogathassuk őket azzal, hogy ott fogyasztunk.
Yuba és a forrás (Khudi - Lampata)
Bulbhuléban ellenőrizték le a papírjainkat, innen vette kezdetét a hivatalos Annapurna körutunk. Az irodában láttuk, hogy tavaly 13 magyar járt összesen errefelé, és az időpontokból ítélve (a körutat a magaslatokon lévő időjárási körülmények miatt csak október-november vagy április-május hónapokban lehet megcsinálni) körülbelül öten, ha megcsinálhatták a körutat. Talán idén már többen voltak. Kettővel biztosan :P Végül egyel sem találkoztunk az egész út során sajnos.
Bulbhulétól kezdve az út már nem földúton, hanem rendes túraúton vezetett, és ez sokat dobott a hangulaton.
Végig egy folyó mellett mentünk egészen Nadiig,
onnantól kezdve pedig elindultunk felvelé a hegyre Bahundanda felé. Az ötödik óra gyaloglás után megálltunk egy Lampata nevű falucskában ebédelni.
A fater, Yuba, egy 30 év körüli mosolygós nepáli srác volt, aki tisztességes falubelihez méltóan nem vetette meg a helyi tüzesvíz, a raksi és a szinte minden konyhakertben megtalálható vadkender által kínált örömöket.
Az általa készített dal bhat igencsak alsóközép kategóriás volt, de a náluk töltött napra valószínűleg egész életemben emlékezni fogok.
A faluhoz közel volt található az egész körút egyetlen természetes termálvizes medencéje, és mivel Yuba azt modta, nem érdemes kihagyni, ebéd után el is indultunk megkeresni.
Aktuális utitársunk, a 62 éves Ausztrál David
A forráshoz vezető út nem volt az a kimondottan szénnétaposott túraútvonal - olyannyira, hogy el is tévedtünk párszor, mert egyszerűen nem lehetett észrevenni, hogy merre kell menni - és sajnos az egész nap alatt megtett vertikális emelkedésünket kidobhattuk a kukába, mert le kellett menni a folyó szintjére hozzá. Végül szerencsére megérkeztünk, jobban mondva azt gondoltuk, hogy megérkeztünk, de a folyóparton nem volt melegvizes forrás, csak egykét csordogáló valami, ami kicsi jóindulattal langyosnak volt mondható.
Körbejártuk a folyópartot de semmi. Szerencsére a szerencsétlenkedésünk annyira látványos volt, hogy felkeltette a folyó túloldalán a hegyen közlekedő hegyi arcok figyelmét, és ők fütyülve útbaigazítottak minket. Tovább, tovább, de merre?
Megrohamoztam a kődombokat, és rátaláltam egy ösvényre, ami bevezetett a dzsungelbe. Amikor egy beáthatóbb részre értem megint fütyültek, hogy tovább, tovább, én meg próbáltam visszafütyülni, hogy "oké-oké, csak én nem úgy közlekedek, mint ti", aztán lehajoltam összeszedni a szívem, ami kiesett a számon útközben. Ők meg csak fütyültek.
Addig fütyültek, meg mutogattak, hogy eldöntöttem, hogy jó, akkor extrém tempóra kapcsolok. Gondolom nem kell ecsetelnem, hogy ez nepáli viszonylatban mennyire számít extrémnek. Ők meg fütyültek, meg fütyültek, én meg csörtettem át a bokrokon meg a füveken, vetődtem fel a kövekre, de még mindig nem, még mindig nem. Lilla, és az alkalmi utitársunk David már lehet valami leopárd áldozatául estek, de én mostmár akkor is elérem ezt a forrást, ha ez életem utolsó útja.
Azért végül csak ott volt. Egy kis pocsoja, meg a bele ömlő víz. Ők meg fütyültek, hogy tovább. Na mondom ezek lehet az Annapurnán akarnak körbefütyülni, de annyira magabiztosak voltak, hogy otthagytam a pocsoját, és továbbmentem. 20 lépés után rájöttem, hogy mire gondolnak. Két kismedence nagyságú narancssárgás tavacska volt a hegyoldalban. Intettem, hogy "kösz" ők meg hogy "nincs mit", és bár nem hallottam és nagyon nem is láttam őket, a lelkem mélyén tudtam, hogy ők is ugyanúgy nevettek, mint én.
Aztán megjött Lilla, és öt percre rá David is, akik szerencsére megbocsátottak nekem, hogy elhagytam őket.
A hely elképesztő volt, a kismedence nekünk túl forró volt, a nagymedence viszont tökéletes, és nyakig el lehetett benne merülni. Fantasztikus. Kár, hogy az ilyen apróságokat kihagyja az, aki csak végigrohan a túrán, és nincs ideje több időt eltölteni egy helyen az előre eltervezettnél. Lehet, hogy voltunk az Annapurna leglassabb túrázói, de legalább láttunk olyanokat, amiket mások nem.
Mire visszaértünk Yuba áthívta pár cimboráját, mivel éppen ünnep van Nepálban, és este nagy táncolgatás meg iszogatás volt. A raksi valószínűleg a legrosszabb alkohol, amit valaha ittam, de ettől függetlenül nagyon jól éreztük magunkat.
Estére még érkeztek túrázók, akik nem akartak már sötétben elmenni a következő faluba, de Yubának nem volt már szabad szobája, így felajánlotta az egyetlen szobáját, ahol ő, és a családja lakik, és ők a földön aludtak este. Ez első ránézésre szép, de igazából szomorú, mert a nagy szegénység miatt a vendéglátó családoknak muszáj mindent megtenniük. Nincs választási lehetőségük.
Ismét Ketten (Lampata - Jagat)
Bahundandáig elég szigorúan emelkedtünk, amit David nehezen bírt sajnos.
Ezután szerencsére néha le, néha fel kellett menni, de David már ezt sem nagyon bírta, és Ghermuba ebédre majdnem egy órával utánunk érkezett. Végül közösen úgy döntöttünk, hogy rossz ötlet lenne együtt folytatnunk az utat, mert mindkettőnk számára kellemetlen egy, a sajátunktól különböző tempóhoz alkalmazkodni.
Ebéd után így a saját tempónkban indultunk tovább, és kicsit oda is tettük magunkat, szóval már három körül Jagatban voltunk, egy elég gyilkos kaptatás után. Itt forró fürdőt ajánlottak nekünk, amit nem tudtunk visszautasítani, ezért megszálltunk estére. Ettől a naptól kezdve már minden nap érkezés után egy rehabilitációs időszak következett, amikor megpóbáltuk egymás sebeit gyógyítgatni, és a kikészült izmokat helyremasszírozni.
A jó kis balzsamoknak és a napi egy óra rászánt időnek köszönhetően szerencsére az egész túra alatt nem történt komolyabb sérülés, és vízhólyagok is csak a sarkainkon nőttek (amik a tengerisós krém hatására másnapra megkeményedtek, szóval ez sem volt probléma).
Durvul a téma (Jagat - Karte)
A táj egyre szebb, néha már annyira szép, hogy nehéz felfogni, hogy mennyi szép dolog vesz minket körbe.
Chamche előtt volt az eddigi legnagyobb vízesés amit láttunk. Nagyon sok 100 méteresnél nagyobb vízesés van ezen a részen, de ez a maga 200 méterével kiemelkedett a "tömegből"
Ezen a napon volt először, hogy idegesített minket a többi túrázó. A mi kényelmes túratempónk körülbelül a hátizsák nélküli ötvenesek és a 30as hobbitúrázók körül helyezkedik el, így ahelyett, hogy mindenki lehagyott volna minket, mint ahogy az a Daviddel való túrázás során volt, össze-vissza előzgettük egymást attól függően, hogy ki mikor tartott pihenőt. A probléma az volt, hogy mi inkább lassabban mentünk, és kevesebbet pihentünk, kevésbé volt bennünk bizonyítási vágy, mint az 50es korosztályban, akik az aerobic DVDik hasznosságát bizonygatva folyamatosan fújtatva lehagytak minket, majd megálltak fél órákra pihenni. Ők általában teherhordó nepáli legénnyel (porter) voltak felszerelve, aki vitte utánuk a holmijaikat. Vicces látvány. Ettől függetlenül le a kalappal előttük, mert még hátizsák nélkül is kemény ez a 15-20 nap túrázás.
Sajnos azért sok kellemetlenséget tud okozni a többi túrázó, mert nehéz beleveszni a természetbe egy csapat bizonyítani vágyó középkorúval a hátunk mögött. Főleg úgy, hogy miután elengedtük őket, megkönnyebbülten lelassítanak, ahelyett, hogy elhagynának minket, így mi kerülünk a hátuk mögé.
A túra során ezen a napon láttuk a legnagyobb gyíkot, körülbelül akkorát mint az alkarom. Szerencsére nem zavarta el a "csörtető tömeg" :P
Az ebédidő sok alkalommal oldotta meg az ilyen jellegű problémáinkat, mert a nagyobb csoportokkal ellentétben mi maximum kétfélét tudtunk rendelni, és maximum egy emberre kellett várnunk az ebéd befejezése után, így sokszor jó kis előnyre tudtunk szert tenni. (Persze nem kell túlbecsülni a nepáliak gyorsaságát, ez nálunk egy órát, a nagy csoportoknál közel két órát jelentett)
Talban felállított tábla a túraidőkkel. Szokás, hogy az út nehézsége miatt nem kilométerben, hanem órában mérnek egy távot
A nap hátralévő részében két kategóriába lehetett osztani az utakat. Volt kicsit meredek
és volt eléggé meredek
Ez volt az egyetlen nap az összes közül, amikor elkapott minket egy eső. Szerencsére volt esőkabátunk, és a mászónak a javarészét már megcsináltuk. A Pokharában vásárolt két kínai North Face esőkabát egy kivételével jól bírta az esőt. Ez az enyém volt...
A Taltól Kartéig való eljutást így a túraút nehézségei mellett a ruháim állandó cserélgetése is nehezítette. Sajnos nem sok jó sül ki abból, ha az ember ruhái vizesek lesznek, ezért úgy gondoltuk, hogy erre fokozott figyelmet szentelünk. Az eső elállta után szerencsére még maradt egy adag tiszta ruhám, ami végül elég keményen áldozatul esett ennek
Ekkorra kezdtünk már úgy nagyjából belerázódni a túrázásba. A folyadékfogyasztásunk felment egészen napi 5 literig, és az ilyen túrasnackeket (szárított gyümölcs, szárított hús, műzliszelet stb) is eléggé elkezdtük fogyasztani a pihenők alatt. Este nyolc után nehezen tudunk fentmaradni, de cserébe a reggeli kelés óra nélkül is megy. A kezdetben megjelenő aggodalmaink kezdtek alábbhagyni, és ez volt az első nap, amikor felmerült bennünk, hogy a körút mellett lehet, hogy eltúrázunk a világ legmagasabb tavához, a Tilicho tóhoz is, ami extra 5 nap. Egyre hidegebb van...
A hosszú nap (Karte - Chame)
Ez a nap volt az eddigi túrázásunk leghosszabb napja a maga kilenc órájával. Kétezer méter fölé értünk, és megváltozott a klíma, és a táj is. Előkerültek a fenyőfák, a kopá sziklák, és néhol a havas hegycsúcsok is egyre többször voltak láthatóak. Előkerült a polárpulcsi, és néha erre a széldzseki is már rájött, reggelente a túranadrágra rá kellett cipzározni az alsó részét is.
Danakyu után választani lehetett két út közül. Az egyik egy keményebb mászás után egy könnyebb fel-le mászkálós volt, a másik egy komótos, egyszerű felfelé emelkedés volt Kotóig.
Mi az elsőt választottuk, mert alapvetően az volt az elvünk, hogy a földút helyett mindig a túrautat fogjuk előnyben részesíteni. Timangnál, kicsivel a nagy mászó vége előtt ebédeltünk, és innen két és fél óra alatt értünk Kotóba, 2600 méterre.
Kotótól egy óra volt Chame, és internet reményében még nekivágtunk egy újabb útnak háromkor, ami nem ránk vall, de legalább egy telefont mindenképpen szerettünk volna megejteni haza. Ez végül összejött, és még yak curryt is ettem, ami nem volt valami jó, de egynek belefért.
A faluban sok ismerős arccal találkoztunk. Általában mindenki köszön egymásnak, bár a beszélgetések inkább formálisak. Ekkorra már nagyjából kialakult, hogy kik azok, akikkel egy tempóban haladunk, és velük sokszor találkoztunk. A nevüket sajnos nem tudjuk, ezért így-úgy elnevezgettük őket. Van a dán nyugdíjascsoport és a francia nyugdíjascsoport két-két házaspárral, a teniszedző és a felesége (ők később lehagytak minket elég keményen, szóval velük nem találkoztunk többször), a venezuelai csoport két tapasztaltabb túrázóval (akik nem tudnak menni, mert be kell várni a nagyfenekű venezuelai jányokat), a két random srác (végül kiderült, hogy franciák) akik nagyon durván lehagynak minket, de végül mindig előkerülnek valahonnan mögülünk (kiderült, hogy a francia nyugdíjascsoporttal vannak), az őszhajó német és a barátnője, és a durvaarcú srác, aki annyira durva arcot vág túrázáskor, hogy meg kell állnunk a nevetéstől, a két brazil csaj és a túravezetőjük (kiderült, hogy izraeliek) és még sokan mások. Ja meg persze egy halom teherhordófiú, akik ezeknek az embereknek a táskáit viszik.
Út 3000 fölé (Chame - Lower Pisang)
Innentől kezdve már túl magasan voltunk ahhoz, hogy hétkor induljunk, szóval a reggeli indulásunkat végérvényesen nyolc óra utánra tettük át, mert általában ilyenkor sütött ki rendesen a nap. Ez még így is télisapkában történő indulást jelentett minden esetben. Aztán persze szépen lassan levettük a meleg ruhákat, ahogy bemelegedtünk.
A falvak innentől kezdve általában buddhista falvak voltak tibeti emberekkel, sőt általában buddhista szent falvak voltak. Minden település elején és végén imamalmok sora volt, és a túraút köben szent kőrakások voltak faragott imákkal meg jelekkel.
Szép lassan 3000 méter fölé értünk, ami két dologban nyilvánult meg. A látvány iszonyatos volt, és néha beszélgetés közben kellemetlen módon - néha szavak felénél - elfogyott a levegőnk. Az iramot lassabbra kellett fogni, mert könnyebben fáradtunk el, viszont a látvány mindenért kompenzált.
A kevesebb oxigén miatt az emésztésünk is lassabb volt, így az akklimatizálódás alatt általában kevesebbet és könnyebbet ettünk. Dhikur Pokhari után szintén két út közül lehetett választani. Az egyik Lower Pisang felé, a másik Upper Pisang felé vezetett. A szintkülönbség igazából csak 100 méter volt, de a vendégházak nagyrésze Lower Pisangban volt. Upper Pisang érintése nélkül, Lower Pisang után is bele tudtunk csatlakozni a felfelé vezető útba, szóval nem nagyon veszítettünk semmit azzal, hogy nem másztunk fel a felső városrészhez.
Dhikur Pokhari
Lower Pisangban sikerült megint egy aranyos családnál megszállnunk, ahol a kislány segített Lillának Upper Pisang megfestésében :)
A magasabbik út Manangba (Lower Pisang - Ngawal)
A Lower Pisang utáni elágazásnál nem értettünk egyet Lillával a döntésben, én inkább a nehéz, de szép utat szerettem volna választani, ő pedig az egyszerű föld autóúton ment volna Manangba. Végül úgy egyeztünk meg, hogy a nehezebb úton megyünk, de megállunk félúton, mert egy nap alatt azt az utat nagyon nehéz lett volna megtenni.
Ígyhát közvetlenül Upper Pisang után bele is csatlakoztunk a felső útba, ahol rögtön belebotlottunk egy gyönyörű kis hegyi tóba, a Mring Tsoba. Én ekkor már biztos voltam benne, hogy jól döntöttünk próbáltam meggyőzni Lillát, hogy ez mennyire megéri, de ő még nem volt benne biztos, hogy ezért érdemes megmászni egy hegyet (főleg úgy, hogy még a helyiek is azt mondják, hogy kemény dió).
Virág. Lilla továbbra is meggyőzhetetlen :(
Na ekkor jött a para. Cikk-cakk fel a hegyre. A mászás egész jól ment a magassághoz képest, a szervezetünk szerencsére jól alkalmazkodott a magasság miatti oxigénhiányhoz. Az "új rendszer" iszonyatos mennyiségű vízzel működik, ami fél óra alatt át is megy a szervezeten. Emiatt kellemetlen helyzetekben, kellemetlenül sokszor kellett kényszerpihenőt tartani.
az alsó út jelentősen alattunk
A magyar népmesébe illő választásunk végül meghozta gyümölcsét, a nehéz út során négy óra alatt felmásztunk a 3700 méteren lévő Ghyaru faluba, ahonnan a látvány minden fáradalmat elfeledtetett velünk. Ez a nap látványilag annyira durva volt, hogy valószínűleg verte az összes eddigi napot összeadva (és ekkor még nem tudtuk, hogy mi vár ránk ezután :P).
Silány látvány az ebédlőasztal mellől :(
A látvány végig lélegzetelállító volt (amiről van videó, de sajnos most esélytelen feltölteni, úgyhogy majd később lesz). Ngawal felé a hegygerincről, ahol mentünk látni lehetett az Annapurna II, az Annapurna III, az Annapurna IV, a Gangapurna, és a Tilicho csúcsokat (mind 7000 méter fölötti). Már alapból a gyönyörű buddhista szentfalvak 4-500 évvel repítettek minket vissza a múltba, ezekkel a hegyekkel körbevéve egy olyan élményt nyújtottak, amit nem lehet szavakkal leírni.
Cséplő bácsi (itt már rizs helyett búzaföldek vannak)
A véget nem érő gyönyörködés, és a magasság miatti lelassult tempó jócskán megrövidítette az utunkat, így már majdnem négy óra volt, amikor megérkeztünk a mesebeli Ngawal faluba.
hosszú imamalomsor Ngawal előtt
Manang (Ngawal - Manang)
Alapvetően nem kellett sokat mennünk, mivel két nap alatt csináltuk meg a nagyobb túrát, szóval maradt időnk gyönyörködni a tájban.
Azt mondja Lilla ez olyan mint ahol azok az amerikai elnökök fejei vannak. Mondom ugyanerre gondoltam én is :P
Az út nagyrésze lefelé gyaloglás volt, mert 3700ról 3500-ra kellett visszamennünk. Az út során folyamatosan ilyen szent kőrakások voltak többszáz kővel, amikbe (szerintem) imák voltak faragva. Ezek közül úgy döntöttünk elhozunk egyet emlékbe (később persze visszatettük, de ennek majd története lesz). Szép lassan elértünk a még Ngawalnál is szebb Bragába.
Sajnos itt eléggé lehetett érezni, hogy annyira nem örülnek annak, hogy turisták ezrei zavarják meg a nyugalmukat, főleg, hogy egy apácanevelde volt a falu központjában.
Délután érkeztünk meg Manangba. Nagyobb város, mint az eddigiek, és több hotelszerűség is volt, amik közül az egyikben, a Hotel Yetiben szerencsére sikerült is szobát találni. Később kiderült, hogy egy óra körül teljesen megtelt a város, már nem lehetett szobát találni.
Rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált, hogy Manang a környék legnagyobb lehúzóhelye. Ez főleg azért van, mert itt található a Himalayan Rescue Association, egy angolok által kezdeményezett orvostársulás, ami a magassági betegséget segít megelőzni, és kezelni, illetve mentőakciókat szervez bajba jutott túrázók számára. Manangból sajnos az egyetlen menekülőút helikopterrel lehetséges, egyébként vissza kell menni azon az úton, ahonnan jöttünk. A másik ok, amiért Manangban minden drágább az az, hogy a túrázók általában itt pihennek egy napot, mielőtt továbbindulnak, hogy akklimatizálódjanak a magassághoz a hágó megmászása előtt. 400 forint per percért hazatelefonálhatsz a családodnak, 1000 forintért pedig használhatod az isdn korszakot idéző internetet fél óráig. A hotelben kijelentette a srác, hogy tios máshol kajálnunk, két szegény nénit pedig kidobtak egy szállásról azért, mert nem fogyasztottak eleget. Szomorú, de igaz...
Elmentünk a HRA előadására a hegyibetegségről, és megmértük a véroxigén szintünket is, ami megnyugtatóan magas volt. Sajnos megfáztam, szóval az egy nap pihenő szinte kötelező volt a városban.
Másnap körbejártuk a helyet. Nem volt valami szép a többi falu után, túraboltok mindenfelé, őrült árak, és rengeteg turista. Volt egy ilyen mozi jellegű valami, ahol yakbundával letakart faszékeken lehetett ülni és egy projektoron filmeket vetítettek. Kaptunk teát, és popcornt is :) Ekkor még nem tudtam, hogy mekkora hiba volt elfogadni és megenni :(, de ez majd a következő részben jön.
Folytatás holnap, ha már Kathmanduban leszek, és lesz netem, mert már lövik a pizsit a kínai étteremben :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése