Muyil
Muyilban még a mérgeskígyókat se érdekeltük.
Az utunk innentől kezdve egy elhagyatott, fura utazás volt a semmibe. Kicsit megijedtem, hogy túl sok napra béreltünk autót, úgyhogy megváltoztattam a desztinációt, és Mahahual felé vettük az irányt. Nem tudom, hogy honnan emlékszem erre a városra, de valamiért ismerős volt a neve.
A "bekötőút" a világ legfurább út-élménye volt. A Mahahualt tartalmazó félsziget egy nagyjából 70 kilométeres, indokolatlanul széles, hihetetlenül, bizarrul egyenes és üres úton volt összekötve a minden más irányba tartó yucatáni főúttal.
Olyan volt, mint egy véget nem érő magánút egy hotel és a főút között.
Aztán egyszer csak ott volt a maga spontán pompájával Mahahual, általunk ismeretlen okból odapottyantva. Látszólag minden működött és nyitva volt, de Lilla lélekjelenlétének köszönhetően nem foglaltunk előre szállást, csak kinéztünk egy szállást, hogy majd odamegyünk megnézni előtte. Mivel minden szinten el van spoilerezve a sztori, gondolom leesett, hogy ez végül egy jó döntés volt.
Mahahualban olyan fogadtatást kaptunk, mintha szőke szingli lányok lettünk volna egy Isztambuli nightclubban. Még mindig nem sejtettünk semmit, csak fura volt, hogy szinte az autó elé vetik magukat az emberek a brosúráikkal és az étlapjaikkal.
Aztán a kinézett hotelünk felé - az eldugott paradicsomi parttal rendelkező ökomennyország - vezető úton már kezdett valami fura lenni. Mahahualt magára hagyták.
Egyre elképzelhetetlenebb lett, hogy mindjárt minden a feje tetejére áll, és nagyon szép lesz.
Idefelé, a bekötőúton végig az út mindkét oldalán lehetett látni, hogy a hurrikánoknak és az esőzéseknek köszönhetően az egész vidék el van árasztva. Ennek nem tulajdonítottunk az esztétikainál több jelentőséget. Hiszen úgysem termesztenek semmit.
Viszont a csatornarendszer hiánya ezzel egy Gyilkos kombót alkotva megsemmisítő csapást mért Mahahualra.
A fura folyó egyenesen a tengerbe ömlött.
Na nee.
Mitől barna a tenger? Meg kellett néznünk, és ahogy az ablakot lehúztuk már egyértelmű volt.
A mahahuali tengerbe ömlik a fos.
Az ökoparadicsom partja volt az egész incidens fő elszenvedője, ami 4-5 kilóméterre volt a belvárostól. Valószínűleg azért akartak az autónk alá feküdni, hogy abba az irányba ne menjünk el, hanem maradjunk azon a részen, ahol ez nem annyira látszott, inkább csak egy picit jobban habzott a tenger az indokoltnál.
Amiről a papa nem tud, azért nem haragszik. Magam elé képzeltem a nálam képzettebb barátaimat, akik csóválják a fejüket, amikor az egész okésnak tűnő belvárosi part felé nézek.
A városka hangulatos volt, de abszolut üres. Az emberek próbáltak uralkodni magukon, hogy ne rohanjanak le azonnal, és illendően meghagyják az adott négyzetméterre jutó útonállónak a lehetőséget, mielőtt átveszik a stafétabotot.
Aztán rájöttünk, hogy a térképen nyitva lévő vízi vidámpark, delfnárium és papagájpark is zárva van. Tényleg nem értettük, hogy miért. Mármint a kakitenger oké, de az biztos nem egy fél éves szotri. Meg azt amúgysem valószínű, hogy az emberek orrára kötik, ha nem látja a saját szemével.
Szóval annyira nem tűnt gáznak a hely.
Végül kiderült.
Mahahual a óceánjáró körutazások egyik állomása volt, amíg le nem lőtték az összes hajóutat. Turisták tízezreit pottyantották ki éjszakáról éjszakára, akik golfkocsival mászkáltak, és egy napra igénybevettek mindent. Egy egész városrész épült még külön a kikötő mellé - ahol a delfinárium és a vízividámpark is üzemeltek (volna). Na ez már nem funkionálisan volt posztapokaliptikus, hanem halott volt.
Vicces, hogy a modern civilizáció termékei fél év alatt milyen szinten tudnak lepusztulni.
Szegények. Biztosan láttak szebb napokat is a mostaniaknál, de lássuk be: mások is. Mindenesetre aki Mahahual környékén keres ingatlant, az most valószínűleg talál pár jó ajánlatot.
Mi a magunk részéről egy gyors alvás után indultunk tovább.
Hol a folytatás? :)
VálaszTörlés