My Salsa

találkozás az élettel és a halállal

Az állítólag Nicaragua felől érkező hurrikán miatt úgy döntöttünk, hogy Playa del Carmenen maradunk még pár napot, csak egy kicsit bentebb költözünk a tengerpartról. 

Mostanra már halhatatlannak kezdtem érezni magam, szóval fullba toltam a Mexikót. Kikerestem a lokál éttermet meg vettünk tequilát. Sőt, már annyira elengedtem magam, hogy a csapvízből ittam, amikor megszomjaztam. 

A mexikói ételekhez és italokhoz fűződő viszonyom egy bántalmazó kapcsolathoz hasonlatos. Állandóan megfogadom, hogy soha többé és megértetem magammal, hogy a pillanatnyi élvezet nem áll párban a hosszú távú károsodással... Aztán jön egy újfajta szalsza, ami azzal kecsegtet, hogy ő majd nem. Én meg:

A salsa, ami megígéri, hogy az ember majd felkel reggel és az élete egy normális ember életéhez fog hasonlítani, akihez nem kell ördögűzőt hívni. Végső kétségbeesésében azt mondom, hogy jó akkor viszont iszom mellé valami töményet, mert az "semlegesíti". 

Persze mindez csak egyszerű kellemetlenség a csapvízivás hozadékaihoz képest. 

Másnap reggel érezhető volt, hogy ennek böjtje lesz, aztán mire dél körül belázasodtam már biztos voltam benne. 2018-óta nem volt hőemelkedésem és miután a Covidot is anélkül toltam le, egy kicsit megrökönyödtem, hogy most mi lesz. 

Aztán egyik pillanatról a másikra ez az egész helyzet annyira abszurddá vált, hogy úgy éreztem, hogy felszabadít és el tudtam engedni azt a félelmet, ami elől ide menekültem. Átadtam hát magam a leroggyanásnak és végre elkezdtem olvasni, amit eddig abszolut nem sikerült a fejemben lévő káosz miatt. Azt kell, hogy mondjam, hogy egy nagyon tanulságos és boldog nap volt ez. Másnap reggel úgy keltem, hogy szinte kutya bajom, bár az aguachile meg a margarita kap egy további nap kényszerpihenőt. 

Az viszont nem éreztem már, hogy Playa del Carmen bármi többet tartogat számunkra. Mostanra nagyon frusztráló lett az, hogy folyamatosan minket nyaggat minden árus. A nicaraguai vihar is továbbhaladni látszott, szóval az utunk folytatása mellett döntöttünk. Az, hogy Tulumig el akarunk jutni az első pillanattól fogva biztos volt. Azt nem tudtuk, hogy mennyire. Annó elég rossz szállásunk volt itt, és szerintem nem a legjobb arcát láttuk a városnak. 

Tulumban a jó wifis konyhás lakás helyett egy sátrat választottunk a tengerparton - a könyvolvasás offline élményétől megtáltosodva. És azt kell, hogy mondjam, jól döntöttünk. 

Egy teljesen úgy világ tárult elénk, ahol az első dolgom volt az őszinte rácsodálkozásból felocsúdva, hogy meghosszabbítottam a foglalásunkat. Mit kerestünk eddig bárhol máshol? Mit keres bárki bárhol máshol, aki a Yucatánon van? 

A nemzeti parkon belül egy igazi kis földi paradicsomra találtunk. Anno derengett valami, hogy Tulum tengerpartja is szép, de most így újra látva könnyed magabiztossággal tudom mondani, hogy ez az itteni legszebb part. 

Tulum full házon megy és itt már tényleg az égvilágon semmit nem lehet érezni a vírushelyzetből. Az időjárás még mindig egy kicsit bizonytalan, esténként sokat fúj a szél és napközben is alkalomszerűen beborul, de végre úgy éreztem, hogy ki tudtam kapcsolni fejben. 

A gondolataim helyén tomboló zaj megszűnt és azonnali hatállyal felfaltam az utazásra hozott egyik könyvemet. Az itt töltött első három nap csak a mellettünk lévő Tulumi romokhoz jutottunk el. 

Kicsit zavaróan koszos volt a legutóbbi alkalomhoz képest. 

Aztán elkezdett "jön a főszezon" érzésem lenni, ahogy az itt töltött negyedik napon a harmadik étlap/itallap variációt kaptuk meg, a második áremelkedésnél már a kezdeti árak szinte duplájával. Alapból az egyetlen kritikája a helynek az elejétől fogva az volt, hogy nagyon drága sajnos. De ez így már az elviselhetetlen kategóriába került. Persze az itt lévő embereknek valószínűleg ez mindegy az egy főre jutó műmellek és kockahasak számából ítélve. Bár Cancún óta az Amerikaiak aránya egyre csökken, a Tulúmi tengerpart ezen része egy igazi gazdagok és szépek - Coachella edition. Amikor tudod, hogy külön ruhatár van erre az utazásra és erre a helyre. A hangulat mögűl kíméletlenül kikandikált a biznisz, a megúnhatatlan varázs pedig megszűnt. 

Ideje indulni - jött az egyértelmű döntés, és béreltünk egy autót, amit még költözés előtt egyből ki is használtuk arra, hogy Cobába menjünk kirándulni. Ez a hely a legutóbbi utazásnál kimaradt, pedig nagyon szép. 

Coba a félsziget belseje felé található és érdekes módon a hurrikán mintha jobban szétszedte volna, mint a tengerparti részeket. Szinte az egész terület el volt árasztva, a kunyhók meg minden vízben állt én pedig mérlegelgettem, hogy vajon ezen még át tudunk-e hajtani a Micrával. 

Az egész bejárat úszott kb. 

Sokan biciklikkel tették meg a romok közötti utakat, de mivel a gyerekülés nem volt opció, mi sétáltunk. 

Egyszer pont letettem Málnát, hogy kicsit kinyújtóztassam a vállaimat, amikor hallom hogy sikoltozik mögöttem. Miután hátraugrott, egy pirosas kígyó siklott el a rom oldala mellől, de mielőtt eltűnt volna az erdőben, Lilla megörökítette kíváncsiságból. Én alapból nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel, de pont úgy nézett ki a kígyó, mint ami után nem rohangélnék kamerával. Amikor elmeséltük a történetet az egyik arrajáró rangernek ő azt mondta, hogy azok a kígyók csak akkor parák, ha piros sárga fekete sárga a mintázatuk. Kérdeztük, hogy ilyen? 

Amire mondta, hogy igen, ez az egyik legmérgezőbb kígyó ebben a térségben. Azonnal az idegrendszert támadja a mérge. Instant kórház onnan pedig reméljük a legjobbakat. 

A találkozás egy rendkívül ritka dolognak számított, ettől függetlenül azért kicsit lesokkolt minket a dolgok alakulása. A vállamat nyújtóztatva pont arról beszéltem Lillának, hogy kezdem magam egész jól érezni, és úgy tűnik, hogy lassan teljesen regenerálódni fogok a Covidból. Elég irónikus lett volna ha a következő pillanatban lebénulok egy kígyómarástól. 

De nem így történt szerencsére. Furcsa ezeket a dolgokat értelmezni, mint Afrikában a sátor mellett vadászó oroszlánok vagy itt a mérgeskígyó. Nem azok az európai típusú vesélyforrások ezek. Nem annyira tudjuk hova tenni, hogy akkor ez most 1-10-es skálán mennyire volt para.

Mik az európai típusú veszélyek? Ez egy érdekes beszélgetés lehetne egy sör mellett. 

Nálunk ha a Plitvicei tavaknál nincs korlát, akkor már beleesnek az emberek, mint tudjuk. Ők itt meg átlépik a mérgeskígyót, hogy "ja abba ne lépj bele".   

A bérelt autónak köszönhetően visszakerült az kontroll a kezünkbe. Végre bármikor meggondolhatjuk magunkat, megállhatunk vagy elmehetünk máshova. Most pedig elmegyunk máshová.