Mahahualból Bacalar felé indultunk.
Ha Tulum a mexikói Siófok akkor Bacalar lesz Balatonfenyves. Egy nagyon hátradőlt és nagyon emberi városka ez, ahol a hurrikánnak köszönhetően várhatóan jövő áprilisig kell várni, mire az édesvízi lagúna - ami az egész hely lényege - helyreáll. A kék hét árnyalatából most sajnos egy sem látszik, viszont a sötét és a világosabb zöld Balatonra jellemző játéka most az, amivel be kell érnie az ide látogatónak.
Egy olyan világ volt ez, ahol jól éreztük magunkat. Kevésbé képmutató, közvetlen és minőségorientált, szuper reggelizőhelyekkel és vízparti étteremmel. Mexikó egy igazi gasztronómiai kirándulás volt. Próbáltunk minden lehetőséget megragadni hogy valami újat és különlegeset kipróbáljunk. Sok ilyen mobilos képet csináltam, de ennél a postnál most beteszem őket, mert egyre kevesebbszer használtam a kamerát, és egyre több élethelyzetben igyekeztem csak simán megélni a pillanatot. A pillanatra való emlékezéshez pedig elég egy mobilos kép is.
A kedvenc reggelimmé vált chilaquiles.
Aguachile.
Innen Calakmul irányába terveztünk menni. A Calakmuli Bioszféra az egész utazás egyik fénypontja lett volna. De sajnos a covid helyzetnek nem csak a vendéglátók a vesztesei hanem a vendégek is. A romok jelentős része zárva volt, szerintem értelmes indok nélkül.
Amik nyitva voltak oda azért elmentünk, és mindkét alkalommal a füzetbe bekerülő magányos két név voltunk. Őszintén azt gondolom, hogy valószínűleg Calakmul lenne az egész ország egyik legbiztonságosabb pontja covid szempontból, hiszen ezek annyira eldugott romok, hogy főműsoridőben is csak 10-20 látogatót fogadnak.
Xpuljil volt az egyik, ahova sikerült bejutnunk. Le volt zárva a rom, 'mert covid'.
Drama for the sake of drama.
A bezárások miatt ebben az államban (Campeche) szinte egyáltalán nincs turizmus most. Egy ember szaladt utánunk, amikor kijöttunk a romoktól, hogy ha gondoljuk ő vendégül látna minket. Vannak pillanatok, amikor fura lenne kihagyni a teljesen lokált csak azért, mert lehet, hogy kevésbé higiénikus. Ez most az a pillanat volt. Végre rájöttem, hogy a limeot és a sót a sörhöz szolgálják fel, és nem a kajához.
Xpujil éli a mindennapjait. Eldugottan és kiürülve. Azért a gazdaságot fellendítendő a hajamat is levágattam.
Hormiguero volt a másik rom, ami nyitva volt. Alapból Xpujilban szerttünk volna aludni Calakmul előtt, de így ennek nem volt értelme. Hormigueroba azzal a tervvel mentünk, hogy utána visszaautózunk egészen Bacalarig.
Ez a rom negyven percre volt a bekötőúttól, és az út vége annyira kietlen részen ment, hogy már azt hittem, hogy valami holt-tiszaparti üdülőövezetben lyukadunk ki. Végül nem. Volt egy srác, intett, hogy menjünk, de siessünk mert a covid miatt 3-kor zárnak a romok nem pedig 5-kor. 14:45 volt. Ismét egy példa az abszolut értelmetlen intézkedésekből, hiszen az őrünk háromkor átment az őrbódé mellett lévő házába. De azért mi siessünk.
Nagyon vicces, hogy igyekszenek minden szabálynak megfelelni úgy, hogy tényleg az ég egy adta világon senki nem jön ide. Még jelezték is, hogy ha valami vadállattal találkozunk, akkor csak sétáljunk tovább. Merthogy visszaköltöztek. Jelentem: tartottuk a másfél méteres távolságot. A összes fát pedig lefújtuk fertőtlenítővel.
Ha ezek tudnák, hogy mi megy Tulumban...
Bacalarban még hesszeltünk egy kicsit, mielőtt visszaindultunk Tulumba, a hazaút előtt várótermünkbe.
Tulumban adtuk vissza az autót, és az utolsó pár napra visszaköltöztünk egy sátorba. Még egyszer utoljára végigettem a kedvenc ételeimet biztos, ami biztos.
Málna amióta megtudta, hogy van egy Xel-Há nevű park, ahol van gyerek akadálypálya. minden nap megígértette velünk, hogy oda elmegyünk. Az idő nagyon a rossz irányba indult, és várható volt, hogy már egy napunk sem lesz zivatarok nélkül.
Az egyik reggel, amikor mégis jónak tűnt, nekiiramodtunk.
Xel-Há egy abszolut amerikai igényeket kielégítő földi paradicsom, egy elképesztő tengerszem maya romokkal és pezó zilliárdokkal kombinálva, és amire utólag azt mondom, hogy Xcaretet is lekörözi. Itt all inclusive minden belépőjegy.
Ez az all inclusive dolog most annyira Mexikó a fejemben. Lehet, hogy azért, mert sehol máshol nem volt ilyen jellegű tapasztalatom azt az egy gyerekkori élményemet leszámítva Tunéziában.
Az egész utazásból az egyik legdominánsabb élmény ez a folyamatos szalonspicc a mezcaltól és közben a csípős ötven árnyalatával való kacérkodás.
Spicy mango mezcalita por favor. Elhatároztam, hogy leiszom az összes belépőjegy árát.
Hazudnék ha azt mondanám, hogy lehetetlen kikapcsolni ebben az állapotban. Le is tettük 30 perc után a telefonunkat és csak átadtuk magunkat a napnak.
És szerencsénk is volt, mert innentől kezdve jönn a hurrikán, a végére egy kicsit elvéve a kedvünket a sátrazástól. De már mindegy volt.
A hazautazás sima volt, és szerencsére el is fogadták a covid papírjaimat, úgyhogy nem kellett karanténba vonulni. Ennek már két hete. Csak megint beleestem abba, hogy ha nem írom meg időben, akkor nagyon elcsúszok vele, mert miután hazaérek elfoglalnak az itteni történések.
Szóval sok volt, kevés volt, pont jó volt.
A szívem csücske szerintem továbbra is Ázsia marad, de kár lenne Mexikót kihagyni.
Találkozunk legközelebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése