Hikkaduwa

Az utazás első állomása

Egy picit muszáj személyesebbre vennem ezt a bejegyzést, mert elsősorban saját magunknak írom a történeteket. Nem lenne valódi az élmény leírása, ha ezt kihagynám. Reggel a nagypapám halálhírére ébredtünk, és ez - lévén, hogy nekem az első - mindenképpen egy meghatározó eleme lett a napnak. Próbáltunk egy egészséges arányt találni aközött, hogy emlékezzünk, és aközött, hogy lefoglaljuk magunkat. Én egy picit a fényképezőgépembe temetkeztem, Lilla pedig programfelelősként gondoskodott arról, hogy a történtek ne temessenek maguk alá.

A délelőttöt a tengerparton töltöttük, délután pedig elindultunk az úton a város felé, hogy megnézzünk egy teknős menhelyet. A közlekedés itt is alapvetően három fő módon történik: kismotorral, tuk-tukkal és busszal. 

A busz a legőrültebb busz, amit valaha láttam, gyűjtőfogalomként. Valamiért úgy érzik a sofőrök, hogy az életük múlik azon, hogy buszmegállónként 15 másodpercet javítsanak. Ezért, ha kell, akkor full a szembesávban mennek a dudára ráfeküdve, és mindenkinek kb odébb kell ugrani meg lehúzódni. 

A mi sofőrünk a mai napra Samantha lett, akit barátságosan megpróbáltam Sam-nek nevezni, de végül megtanított arra, hogy ez Szaman'thö. 

A tenkőc menhelyen sebesült állatok rehabilitálódtak, vagy leginkább csak maradtak életben tartva. Málnának nagyon tetszett. 

elolvadok ezen a türökképen =)

Samantha ezen a ponton beajánlott számunkra egy mégizgalmasabb programot, amit elfogadtunk. Ehhez másik városba kellett mennünk, én pedig kíméletlen fotózógéppé változtam. Mivel később este nem igazán tudtam aludni, az utómunkával is volt időm eltölteni egy (jó)pár órát, viszont szerintem nagyon király lett a végeredmény. 

A program egy hajós túra volt, ami természetesen fizetős volt - tehát Samantha nem hazudtolta meg önmagát - viszont úgy döntöttünk, hogy visszavágunk nekik, és nagyon jól fogjuk magunkat érezni. Ázsiában ha egyszer-kétszer egy picit lehúznak, akkor sem dől össze a világ. Alapvetően emberek élnek ebből és nevelik fel a családjaikat, a mieinknél még így is jelentősen rosszabb körülmények között. A szolgáltatások pedig kissé túlárazott formájukban is jó szolgáltatások és még így is jelentősen olcsóbbak, mint az otthoniak. Pánikra tehát semmi ok. A legtipikusabb srí lankai srác vitt minket. Itt valamiért nagyon alap ez a hajszerkezet. 

Egy folyón mentünk végig egy motorcsónakkal, ahol 22 sziget volt. Pár szigetet meglátogattunk, és ezeken különböző látványosságok voltak. Mivel délután volt, a motorcsónakban csak mi voltunk, és minden a saját tempónk szerint ment. 

Majom úr opcionális celebként kérésre átugrott pózolni

Lilla és Majom Úr

A kókuszbolt útközben

Az első megálló, amibe beleegyeztünk a fahéj sziget volt, ahol megmutatták nekünk, hogy hogyan készül a fahéj. Utólag megtudtunk, hogy Srí Lanka elég híres a fahéjáról, sőt ezt a fahéjat hívják az "igazi" fahéjnak (ceylon fahéj), és rengeteg gyógyító tulajdonsága van. 

Én innentől kezdve egy picit srí lankai nagymamává változtam. Fáj a torkod? Fahéj. Vagy fahéjolaj. Fáj a derekad? Kend be fahéjjal. Napszúrást kaptál? Fahéj. 

Bár így utólag azt tudom mondani, hogy a napszúrásra sajnos a fahéj nem nyújt kielégítő megoldást. 

Innen egy nagyobb, 300 lakosú szigetre mentünk, ahol egy kolostort látogattunk meg. Itt egy darab szerzetes lakott, akivel tudtunk is találkozni. 

A többi attrakció már eléggé turistás volt nekünk, úgyhogy inkább nemet mondtunk rájuk, és csak körbehajóztunk a folyón. 

hazatérő halászok

Mire hazaértünk, már tudatosodott bennünk, hogy egy kicsit túltoltuk a napot. Az estét a parton töltöttük, a szállásunk előtt, de ekkorra már kezdtek előjönni a napszúrás első tünetei. Szerencsére csak nálam.

Az este fő programja számomra nem az alvás volt, de semmi kifejezetten komoly probléma nem történt velem. Ahogy már korábban írtam,  volt időm kiválogatni és megcsinálni a képeket, ami alapvetően jó, mert így már megvannak a fix beállításaim. Szintén volt időm megemlékezni, bár gondolom, hogy az álmatlanságom ezzel alapból összefüggött.