fenntarthatóság vagy amit akartok

csináltam kontentet

- Tamás, te olyan vagy, mintha már régóta itt élnél - mondja nekem egy péntek este az egyik falubeli

- Nem tudom. Olyan, mintha megállt volna az idő. - válaszolom.

Ázsia olyan barát, akivel éveket hagyhatsz ki, és amikor újra találkoztok, akkor mintha csak folytatnátok a korábbi beszélgetést az utolsó mondattól.

Sosem jártam még itt, de tényleg olyan, mintha már jártam volna. Mintha ezeket a képeket már megcsináltam volna máskor. 

Sibang faluba beilleszkedni nem nehéz. Itt nem lehetsz igazán turista. Nincsenek hostelek, suliidőn kívül pedig semmi nincs nyitva, ami nem a falu mindennapi életét szolgálja. Itt csak úgy "laknak" az emberek és kész. Már az, hogy végül ezt az életet választottad, elég közös pont ahhoz, hogy része legyél valaminek. 

Azt mondják, Indonéziában csak akkor kérdezd meg valakitől, hogy hogy van, ha van legalább öt perced. Hát nekem van öt percem, és még érdekel is. 

Bejön, hogy köszönnek egymásnak az emberek az utcán. Az pedig, hogy miután köszönnek, van még pár percük egymásra, igazán különleges. 

- Merre mész? 

- Milyen volt az, ahova délelőtt mentél? 

- Hogy telik a napod? 

Rájöttem, hogy az a bajunk, hogy túlságosan elfoglaltak vagyunk. Ez az, ami mindent megöl. Nincs öt percünk. Vagyis van, de nem váratlan dolgokra van bekalkulálva. Késésben vagyok így is. Ezerfelé van a fejem. Bocs, de most rohannom kell. 

Bocs, de szarul telik a napom. 

Szerintem egy érdekes gondolat, vagy felismerés az, hogy a közösség is egy erőfeszítés. Én speciel feszítettem az erőmet eddig is, de most olyan ez mint a forró kés meg a vaj. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ilyen egyszerű. Egyelőre még szorongok ettől. Mi van akkor, ha valamit nem veszek észre? Nem lehet ennyire könnyű. Biztos van valami csapda. 

Próbáltam kihúzni, amig kényelmes, mert viccesnek éreztem, hogy mi még tényleg nem voltunk sehol máshol, csak itt. Ide jöttünk egyből a repülőtérről, még nem láttunk vízeséseket, meg azokat, ahonnan mindenki postolja ki a képeket az internetre. Nekünk még csak ez a pár utca létezik az egész szigetből. 

Aztán elmentünk, és amint az már valószínűleg lejött, mostmár előkaptam a kamerámat is. Letűnt dolog kicsit már ez a fekvő formátum, meg a nagy fényképezőgép, de talán ennyit még leszarhat az ember. A telefonnal is lehet, ahogyan azt a nagy mobilcégek igyekeznek is minden csapból folyatni, de én évek távlatában ezeket szeretem a leginkább visszanézni. 

Egyszer majd azért beszéljünk a fenntarthatóságról. Meg egyébként majd valamikor beszéljünk a nyitottságról is. Közben pedig nem haragszom, ha most úgy döntesz, hogy még lepörgeted a képeket és mész a dolgodra. De én meg néha azt érzem, hogy mást gondolunk, másképp látunk dolgokat mi emberek, és szeretnék erről beszélni. Lehet, hogy nekem ez most egy ilyen pillanat ebben az érzelmi hullámvasútban. 

Szerintem a fenntarthatóság az, amikor valami az idők végezetéig mehet úgy, ahogy éppen megy, anélkül, hogy falba ütközne. 

Lehet, hogy ez furán fog hangzani, de én az Ubud nevű részt a fejemben úgy képzeltem el, mint a sziget spirituális szívét, a nagy rizsföldekkel meg az utcán sétáló füstölőt tartó emberekkel. Azt hittem, hogy ide azok az elszántabb turisták jönnek, akik valami bensőségesebbet szeretnének, mert ez "olyan balis". És hogy azért teszik le pár napra a szörfdeszkát, hogy ezt is megtapasztalják. 

Azt hittem, hogy más lesz. 

- Ha elmész Ubudba, csak méginkább itt akarsz majd lakni. - ezt kaptam útravalóul a faluban. 

És szeretném leszögezni, hogy aztán ne kelljen sűrűn bocsánatot kérnem majd később, hogy pici szeleteket látok a szigetből. Nem látom még az egész képet. 

A kép amit láttam, viszont nem fenntartható. 

Nem katasztrófa, egyáltalán nem. De nem fenntartható. Mint oly sok mindennek, ennek is vége szakad majd. 

Nem én vagyok a megoldás. Mindenesetre ez eléggé leültette azokat a gondolataimat, hogy én itt majd ilyen meg olyan vállalkozásokban legyek involválva. Nem szeretném segíteni Balit abban, hogy az általunk hozott "tökéletesség" felé meneteljen. 

Vicces módon úgy érzem, hogy amikor majd eléri ezt a tökéletességet, akkor fejcsóválva megy majd el a nyugati ember innen, hogy "na ez is elbaszódott, nemtom mi van már a világgal". 

Sokrétű a dolog, és félreértés ne essék: szerintem ezerszer jobb a helyzet itt, mint Európában. Még mielőtt kijöttünk, az volt a terv, hogy majd ez alatt az időszak alatt a kis szüneteinkben szeljük a szomszédos országokat, de most ez abba az irányba változik, hogy jobban szeretnénk koncentrálni erre az országra. 

Azt gondolom, hogy én itt most nem az az ember vagyok, aki tanítani jött.