Egy kör bezárul?

utolsó stádiumos, elutazás előtti lelkiállapot

Izgultok az utazás miatt? - jön teljesen természetesen az első kérdés a barátaim részéről. 

Izgulunk. 

De nem úgy, mint ahogy az ember egy utazás előtt izgul. Az a fajta izgalom egy olyan izgalom, ahol a kontrollvesztés, a stafétabot átadása felvillanyoz. Történni fognak dolgok, de neked az egyetlen feladatod az, hogy élvezd az utazást. Izgatott vagy, ahogyan egy film közben is izgatott vagy. Mi lesz majd végül a főhős sorsa? Persze nyilván valami értelmes, de még nem tudjuk, hogy mi. Milyen különleges élményt tartogat számodra, a néző számára a rendező? 

Nem, a mostani izgalom nem ilyen. A film után kimész a moziból, és aztán felhajtasz a jól megszokott körúti sávodba, ráddudál valaki, és minden megy tovább úgy, ahogy eddig. Az utazás után hazamész, kiválogatod a fényképeket, elmeséled az élményeket, és utána hétfőn mész vissza dolgozni. 

A mostani "utazás" inkább egy szemműtéthez hasonlít. Egy olyan pillanat, ami lezár egy szakaszt, és indít egy új szakaszt. Van a szemüveges éned, és aztán van egy szemüveg nélküli. A kettő közötti határvonal ez az esemény. Szinte biztos, hogy jobban fogod szeretni az új énedet, visszaút azonban nincs. A búcsúzkodás pedig egyszerre boldog és szomorú állapot. 

Azért mondom ezt, mert ismerem a jelenlegi helyzetünket, és ismerem magunkat. A döntés, amit meghoztunk, lezár egy szakaszt, akkor is ha egy éves periódusról beszélünk és akkor is, ha hosszabbról. A végkimenetel tehát adott, az időtartam meg csak annyira releváns, mint az, hogy a szemműtéted 15 vagy 30 percig tart. Ami iránt ugyanis elkötelezett vagy az pont az, hogy sikeresen lezárj egy fejezetet, és nyiss egy újat. Kerül, amibe kerül. Tart, ameddig tart. 

Eltúlzod egy kicsit a dolgokat. Nem ennyire drasztikus a helyzet. - jön teljesen természetesen egy reakció a barátaim részéről. 

Jogosan. Merthogy nem vagyok elég erős ahhoz, hogy úgy engedjek el valamit, hogy nem növelem a köztünk lévő távolságot egy picit előtte. Könnyebb SMS-ben szakítani. Könnyebb, ha nem te mondod a másik szemébe, hogy "most valami véget ért közöttünk". Vagy ha csak lesütöd a szemed, miközben mondod. 

Az, hogy ez az aktus, vagy már a szégyen része, egy tök jó kérdés, amire nem tudom a választ. 

Könnyebb lenne sokkal, ha nem hiányoznátok úgy, hogy még itt vagytok. 

Igazából nem érzem azt, hogy bárki lenne körülöttem, aki magyarázatot vár. A távolság függvényében persze más és más tűnhet a valóságnak, de talán mintha mindenki a maga szintjén megértette volna, hogy miért ez az egyetlen lehetséges lezárása ennek a filmnek. 

A főhősnek meg kell halnia. Nincs más mód. 

Készen állok rá, csak félek. Tudom, hogy a boldogság ott rejtőzik a fűben, egy fa árnyékában, és hiába keresem a csillagok között. Tudom, hogy a boldogság nem 220 felett van, hanem 3 kilóméter per órás sebességnél, mezitláb. Tudom, hogy amint lelassultam, és végre elértem az utazósebességemet, már nincs visszaút. 

És nyugi nem valami szerzetes vagy kriptohippi szeretnék lenni. 

Csak szarni szeretnék szarás közben. Enni evés közben. Sétálni sétálás közben. És dolgozni, dolgozás közben. 

És úgy érzem, hogy képtelen vagyok rá. 

Aztán hogy majd azért sikerül-e mert hogy azt hipnotizáltam be magamnak, hogy csak így sikerülhet, vagy tényleg, mármint objektíven tényleg van egy ilyen környezetváltásnak pozitív hatása...

Erről fogok írni a következő év során.