John Snow of Bali

 Az első hét 

Nem akartam én abba ringatni maga, hogy mintent előre tudni fogok, de a fejemben lévő tervezőke folyamatosan azzal terrorizált, hogy csak azokra a dolgokra lehet felkészülni, amiket számba veszünk. Lehet, hogy a COVID és azt azt követő időszak vállalkozási körnezete tett ilyenné, de elég nehezen tudom mostanában elképzelni, hogy minden csak úgy magától rendben lesz, és nem kell azon dolgozni, hogy előre kitaláljuk, hogy mik lesznek azok a pontok, amivel majd az élet szopatni tervez a jövőben. Hogy elhárítsuk, vagy legalább felkészüljünk ezekre a problémákra. 

Ja, itt vélhetően nem arról lesz szó, hogy válogatott tortúrákon fogunk keresztülmenni egy éven keresztül, de attól még ott volt bennem az az érzés, hogy szeretném megtippelni, hogy mi fog történni. Biztos, ami biztos. 

- Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mi fog történni. - mondtam Lillának 

- Hát akkor ne képzeld. - jött a válasz. 

Jó. 

Akkor nem leszek senki, és csak simán állok elébe mindennek. 

A repülőút nem volt egyáltalán különleges. Az érzések, amik bennem keringtek viszont annál inkább. Úgy éreztem, hogy visszafordíthatatlanul elkezdődött az életem egy következő szakasza. 

Ezt írtam fel magamnak a gépen jegyzetként. 

"Vicces, ahogy a szorongás eufóiába váltott. Ülsz, és egyszer csak ott van az élet extrázisa. Mert mindegy, hogy mi az igéret. Mindegy, hogy valójában mi fog történni, mert ha mélységében nézzük, mindenképpen ugyanaz fog történni. Hülyeségnek tűnik? Passzolom. Lehet, hogy az.". 

Mivel nem tudtuk, hogy hova érdemes költözni, az első időszakra (szeptember végéig) egy ideiglenes szállást választottunk. 

A célnak abszolut megfelel, és még azt is mondhatnád, hogy miről beszélek, hát ez teljesen jó, amire azt mondom, hogy igen, viszont mivel nincs nappali, és két ágy van két ülön bungalowban, egy egész évre kicsit funciótlan. Erre az időszakra viszont tökéletes. Ja és két perc sétára van az iskolától, ami iszonyatosan nagy win. 

Ezt a falut Sibangnak hívják, és 600 ember lakik itt körülbelül. Az egész rész az iskola körül forog, vele ébred és fele fekszik minden. A négy darab étteremből szerencsére az egyik koreai, amivel én elvagyok akár heti 5 napon át is. 

Pénteken volt az iskolában az új családoknak a nyitónap, ami annyira monumentális élmény volt, hogy képtelen voltam arra fókuszálni, hogy hogyan örökítsem meg telefonnal\fényképezőgéppel különböző szögekből. Szívás blog szempontjából de elég jó, ha a pillanat megélését is figyelembe vesszük. 

Felszereltség szinten egy kicsit olyan érzésem volt, mintha valami Eco Disneyland lenne ez a hatalmas nagy terület tele különféle nyitott bambusz struktúrákkal. A szervezettség és a létszám is (250 főnyi staff) inkább erre hajaz, nem egy általam ismert iskolára. 

A megnyitó ünneptésgen ahol ott táncoltak meg énekeltek meg zenéltek az emberek  azt mondtam a mellettünk ülő - szintén új - magyar párnak, hogy általában amikor ilyen kirobbanó örömöt látok embereken, akkor az valami horror film, és később kiderül, hogy embereket esznek vagy valami ilyesmi. 

Nevettünk, de azért tényleg van egy kis vidám vasárnap vibe. 

Pénteken az egyszem sibangi hely heti egyszeri esti nyitvatartására összegyűlnek az emberek a faluból, és ez után az esemény után fixen eldöntöttük, hogy mi is a faluban szeretnénk lakni. Ez a közösséghez tartozás élmény most nekem az, ami igazán érdekel, plusz más családoknak sörfőrjük van és 35-45 percig ingáznak reggelente a gyerekekkel. Ezt nem szeretnénk. 

Hétfőn kezdődött az iskola, és megintcsak szégyenszemre szelfibot nélkül sétáltunk végig az iskolában, ahol az igazgató kézfogással várt mindenkit személyesen, gyerekek zenéltek és gitároztak, a diákokat személyesen üdvözölték a tanárok és a különböző szekciók vezetői belépéskor. 

Ami már most eléggé érződik az az, hogy mekkora hangsúly van a közösség szervezésén. Folyamatosan, mindenhol ezt lehet hallani: community, community, community. 

Részemről ez pont kurvajó, legalább nem csak én szajkózom ezt. Szerintem ez a jövő: a kisközösségek. Az meg hogy nincs egy csomó bolt meg bar, meg étterem talán pont jó lesz ahhoz, hogy ne pörögjük szét magunkat. 

Ezt szeretném most én is megélni a következő időszakban. Az igazi kaland csak most kezdődik.