Not forever, but for now

 13 év után újra one-way repjegyet vettünk

Eléggé hatásvadásznak tűnhet a cím. Lehet, hogy úgy nyitottad meg, hogy "mi a fasz?!", és létezik olyan szociális kapcsolat közöttünk, amikor ez szerintem teljesen érthető. 

Mit találtunk ki már megint? 

Az igazság az, hogy a cím egy Chuck Palahniuk könyv címe, és bár még nem olvastam, és valószínűleg köze nincs az én történetemhez, a név valójában egyáltalán nem clickbait: tényleg elmegyünk.

Nem örökre, de egyelőre. 

Bevallom őszintén, nem gondoltam volna, hogy ez meg fog történni, hiszen pont annak voltam a prófétája, hogy márpedig küzdeni kell és akarni és próbálkozni és akkor minden jó lesz. Talán pont pár hete beszélgettem erről az egyik rendezvényen. Hogy néha benne van az emberben a mehetnék, de azért a végén mégiscsak úgy vagyunk vele, hogy itt a helyünk.  

Aztán most meg itt ülök, és ezt írom. 

És a vállalkozások?

A vállalkozások így 2024 közepéhez érve köszönik szépen, és jól vannak. Pont egy olyan időszakon vagyunk túl, ahol szerintem sok szükség volt a személyes jelenlétemre, és megyünk át egy olyan időszakba, amikor a többiek azt szokták mondani, hogy "innentől átvesszük". Olyan soha nem lesz valószínűleg hogy 0%-ban kellek - remélem - de nem is tervezek 0%-ban jelen lenni. Az eddigi nagyobb utazások alapján még azt is be merném kockáztatni, hogy ahhoz, ami most jön, még jobb is lesz így. 

A elmúlt másfél év viszont kifejezetten húzós volt. 

Kicsit elfáradtunk. A minap arra jöttem rá, hogy azok, akik az elmúlt időszakban ismertek meg, már egy enyhén kiábrándult emberrel találkoztak, pedig a fejemben én mindig is már-már kórosan optimista voltam. Az, akire azt mondják, hogy naiv, és csak azért gondolja így, mert nem elég tájékozott. És ha ezt nem hiszed el nekem, akkor... hát most erre mit mondjak. Így volt és kész. 

Szerintem most váltásra van szükségünk. Vissza szeretném nyerni újra az optimizmusomat és a naivitásomat. Szeretnék kevésbé tájékozott lenni. Jobban játékozott. (bah) Szeretnék inspirálódni emberekből, akik szeretnének értéket teremteni. Szeretném, hogy kicsit hiányozzon Budapest. 

Néha úgy érzem, hogy annyira összekapcsolódnak érzelmek helyszínekkel, hogy már fel sem merül, hogy lehetne máshogy. Ilyenkor talán elég csak annyi, hogy egy bármilyen változáson keresztül kizökkenjünk, és megengedjük magunknak az érzést, megadjuk az engedélyt, hogy lehet máshogy érezni. Lehet, hogy semmi másra nincs is szükség, csak egy környezetváltozásra, és akkor utána már megint kinyílik a világ, és megszűnnek a prekoncepciók. 

Azt is szeretném, ha a gyerekeim úgy éreznék, hogy ők a legfontosabbak, és hogy bármit képes vagyok feladni értük. Ez szerintem egy fontos érzés. Az emberek néha azért nem szeretik a születésnapjukat, mert régen az volt az a pillanat, amikor nem tudták elengedni a gondolatot, hogy ez a nap most akár szólhatna róluk is. Aztán nem szólt. Ez volt a születésnap üzenete. Hogy nem vagy különleges. Hogy tartsd meg magadnak a dolgaidat és hagyd, hogy mások is éljék a saját életüket. 

Már régóta szemezek egy iskolával, ami Balin van valahol a dzsungel közepén, bambuszból. Azt gondoltam, hogy egy gyereknek egy tanév itt olyan élmény lehet, ami aztán egész életében hatással lesz rá majd. Néha megpendítettem ennek a lehetőségét, de Málna hallani sem akart a váltásról. Ő aztán biztos, hogy nem fogja itt hagyni a szeretett iskoláját és szomszédságát Budapesten. Hiszen ő budapesti. Őt itt ismerik. Ismerem az érzést. Engem is. 

Egy nyolc éves gyereknek nem szabadna még úgy kiábrándulnia, hogy azt mondja, hogy "rendben van, készen állok, hogy elmenjünk". Az kéne inkább, hogy rá kelljen beszélni, mondván, hogy "majd később meg fogod köszönni. Ilyen fiatalon nehéznek tűnik a váltás, de hidd el, ez most jó lesz."

És mégis megtörtént, én pedig azonnal tudtam, hogy mit fogok csinálni. Kevesebb mint egy hét leforgása alatt felvettem az iskolával a kapcsolatot, összegyűjtöttem minden dokumentumot, elintéztem Farkas korkedvezményét, leadtam Málna és Farkas jelentkezését, felvették őket, repjegyet vettem, szállást intéztem. Kész. A kocka el van vetve. Innen már nincs visszaút. 

Ha nagyon drámai akarnék lenni azt mondhatnám, hogy minél gyorsabban történik, annál kevésbé fáj. 

Valójában az van, hogy egyszerre van jelen az érzelmek két pólusa. Mindegy, hogy hova söpörgetem őket a különböző teendőkkel. Lesznek sokan, akik hiányozni fognak, és lesznek közben életre szóló élmények is ennek a döntésnek a következtében. Reményeim szerint egy év alatt mi felnőttek összekapjuk magunkat, a gyerekek pedig minden kétséget kizáróan életük eddigi legnagyobb kalandja előtt állnak. 

13 éve vettünk legutóbb csak odaútra szóló repjegyet. Elég különleges érzés. Időről időre felemlegettem azt a pillanatot az Annapurna hegységrendszer egyik dombján ülve, amikor azt mondtam Lillának, hogy "kár, hogy az emberek életében eljön egy pillanat, hogy már nem tudnak fél évre sem kiszakadni az életükből soha többet". Akkor azt mondtam, hogy én nem akarok ilyen lenni, és később rájöttem, hogy ez velünk is megtörtént. Már túl mélyen vannak a gyökereink. Az a fajta szabadság már csak egy történet egy sör mellett. Az az ember vagyok, akinek jó történetei vannak, mert...

Nem is tudom, hogy mit írjak. Talán azért, mert egykor nem volt elég tájékozott ahhoz, hogy tudja, hogy ezeket nem teheti meg. És most itt vagyok, és újra szarok a normákra. Azért, mert szerencsés és kivételes helyzetben vagyok, gondolja majd szinte mindenki, és elfogadom ezt. Magamnak azt mondom, hogy én akkor is megcsináltam, amikor nem voltam abban. Azt is mondom, hogy amúgy meg mi van, ha így van? Akkor viszont kötelességem kihozni belőle a maximumot, és nem törhetek össze valamilyen fura megfelelési kényszer alatt. 

Augusztus 13-án repülünk, addig kapjon el minket, aki szeretne. 

Ti pedig, kedves évről évre csökkenő közönségem, ha szeretnétek, akkor kövessétek a történéseket a blogon és a világhírű tiktok csatornámon. 

Remélem hiányozni fogunk. Ti hiányozni fogtok.