Mostmár tényleg Skócia!

 egy lecke türelemből

Történt ugyanis hogy egy esetlegesen Bali óta húzódó gyomornyavalya miatt nekem ez az egész utazás egy kéthetes antibiotikum kúrával esett egybe, úgyhogy a korlátokat két irányból kaptam: egyrészt a klasszikus dilemma, a "gyerekekkel utazunk és ez nem olyan, mintha nem gyerekekkel utaznánk", kiegészítve azzal, hogy én magam is 75%-os vagyok, és esélyes, hogy úgy fogok letolni egy skót roadtripet, hogy egy korty whiskeyt sem ihatok. 

Szóval ez a "toljuk, toljuk, toljuk" szemléletmód találkozott egy olyan blokáddal, amit most egészen egyszerűen képtelenség volt buldózer módjára eltolni, vagy legyőzni. 

Lehet, hogy ilyen ez a negyvenhez közelítés. Nyilván tudom, hogy ez még semmi, és most biztos felhorkannak páran, de igenis ki lehet mondani, hogy az ember életének fiatal felnőttkor utáni szakasza - főleg ha gyereket vállal - türelemre és elfogadásra tanít. 

Na de lehet-e bármi igazán kielégítő, ha nem spontán, és nem szívsz el mellé egy cigit meg nem iszol mellé egy sört? 

Van ez a sor a Hiperkarmától, ami időről időre visszatér az életembe, és mindig egy picit mást mond: hogy mi értelme van a táncnak, ha nem a szex meg a drogok, ami igazán kell?

Tizenévesen azt hittem, hogy ez egy szarkasztikus poén. A húszas éveimben rájöttem, hogy basszus, egyébként tényleg. Így a harminc vége felé talán bezárul a kör - vagy nem - és most úgy gondolom, hogy ez a szorongó, függő típusú fiatal felnőtt örök dilemmája, és a valóság az, hogy ez a fiatal felnőtt tényleg szeretné tudni, hogy mi a válasz. Hogy van-e valami azután, amikor kiszellőzik a cigifüst a pulóveredből, és kimegy a csengés a füledből. 

Nem feltétlenül több... de mondjuk más? Létezik-e olyan, hogy van egy új rendszer, egy új skála, és hogy ez másképpen jó, de ugyanolyan jó? Vagy akár jobb? 

A sok szépség mellett ez a belső dilemma és transzformáció volt ennek az utazásnak a B oldala. 

Lilla Anyukájával és a gyerekekkel először Londonban szálltunk meg pár éjszakára, és csak utána mentünk tovább Skóciába. 

London nekem nem annyira ez a kamerával fotózós, nagy dolgokra rájövős város, én inkább a kultúráért szeretek itt lenni, mint az épületekért. 

A Harry Potter studiót újráztuk Málna kedvéért, és megnéztünk két darabot is a West Enden. Az Oroszlánkirályt és a Stranger Things - The first shadow-t. 

Lehet, hogy szerencsés vagyok, de én még nem láttam rossz darabot a West Enden és ez most sem változott. Egy teljesen másik liga ez. Az Oroszlánkirálynál Simba esetében ráismertem egy kicsit a saját Balis kalandjaimra, és a hazatérésre - bár itt még az a része hátravan nálam, hogy legyőzzem Zordont és én legyek a király. Legalább tudom, hogy mire számítsak. A Stranger Things pedig olyan szinten maxolta ki a színházi előadás kereteit, hogy körbeért, és ezután újra egy monodráma következik majd egy fekete színpadon. 

Minden másért jó. London arra jó, ha valami monumentálisat és extrémet szeretnél, amit egy tízmilliós város megengedhet már magának. 

A zsúfoltsága és a hangulata nem annyira populáris véleményem szerint évről évre egyre rosszabb, de pár nap alatt ezt figyelmen kívül lehet hagyni. 

Jó volt azért továbbrepülni a harmadik napon. 

Edinburgh-be úgy érzketünk, hogy "dejó itt milyen nyugi van" Londonhoz képest, és hogy végre kiszabadultunk a nyüzsgésből. 

Na ez kb addig tartott, amíg másnap felkeltünk, és elhagytuk a szállást, és megtettünk egy utcányi távolságot az egyik irányba. 

Megintcsak ki fognak ezért nyírni, de azt gondolom, hogy a skót városok esetében ha egyet láttál, akkor láttad az összeset. Hasonló kövek, hasonló csodaszép utcák, hasonló templomok, hasonló várak. 

A természet már egy másik dolog. 

Megfogadtam, hogy kevésbé leszek türelmetlen, és jobban megpróbálom elfogadni ezt a "gyerekkel utazunk és másoknak is vannak igényei" dolgot. Mert hát nyilván voltak terveim. Egy ilyen utazást csúcsszezonban konkrétan lehetetlen megcsinálni spontán. Nincs szállás, nincs jegy, nincs autó, nincs semmi. 

Úgyhogy voltak tervek, meg google táblázat, meg minden szar. 

Még mondtam is Lillának, hogy ha "olyan" vagyok, akkor szóljon. Már Londonban is összeszorítottam a fogam, amikor mindenki be akart ülni egy szuboptimális étterembe, aminél magasabbra értékeltek voltak egész közel hozzánk, és minden alkalommal el kellett ismernem, hogy van abban valami egészen relaxáló, ha az történik, amit mások akarnak, és ennek ők örülnek. 

Ja meg egyébként sem ehettem kb lófaszt sem a gyomorfertőzés és az antibiotikum miatt, úgyhogy nekem amúgy sem számított. Csak azért írom, hogy ne azt gondold, hogy olyan fajta szörnyeteg vagyok, aki csak magára gondol. 

Én olyan fajta szörnyeteg vagyok, aki azt gondolja, hogy jobban el tudom dönteni más helyett, hogy neki mi lesz a jó. 

- Dehát nem azt mondtad, hogy nagyon sokan vannak? - kérdezhetnéd most. De, és rengetegen is vannak, csak közben a Lightroom kihozta azt, hogy ráklikkelek az emberekre és eltávolítja őket a képről. Úgyhogy ez a híd most csak Lilla és Málna. 

A képek nagy része egyébként az utolsó két napról van, amikor is Skye szigetére mentünk. Ezt először úgy tűnt, hogy kihagyjuk, mivel nem volt egyetlen egy szabad szállás sem már három hónappal ezelőtt sem. 

Aztán végül találtam egy szobát négy darab egyszemélyes ággyal egy órára a szigettől, és úgy voltunk vele, hogy jó lesz ez így. És ez volt a jó döntés. 

Itt lesz igazán különleges és felejthetetlen Skócia. Az ilyen Loch Ness, meg Inverness, meg Cairngorns, meg Edinburgh. Jó móka, de gyerekekkel nem túrázhatsz, meg nézhetsz szexi templom belsőket. 

Skye sziget lesz az, ahol eldobod az agyad te is és közben ők is elvannak. 

A 12. házassági évfordulónkra pedig csak összejött egy másfél órás túra hála Lilla anyukájának. Azt gondolom, hogy jól használtuk ki ezt a kapott időt.