Benne lenni más.
Azt mindenképpen el lehet mondani, hogy sok tanulság és fejlődés volt, sok "ami nem öl meg az erősebbé tesz" pillanat. Most éppen azt érzem, hogy készen állnék egy olyan időszakra, ami nem akar nem megölni és erősebbé tenni, hanem ahol csak simán könnyű boldognak lenni.
"Pedig mindenetek megvan" - kapom erre.
Nos, attól függ milyen szükségleteket nézünk. Az én Maslow piramisom most kacska, mert sok önmegvalósítás van benne, sok szakmai "értékesnek érzem magam" pillanatot is kapok, talán többet mint valaha, de vannak olyan elemi transzgenerációs feszültségek, amik ellen sem a diploma, sem a hibrid autó, sem a jól sikerült podcast epizód nem véd.
Az egó disszolúció kemény buli. A fejlődés kemény buli. Szóval ha úgy vesszük az egész önmegvalósítás és a transzcendencia is egy hatalmas bátorságot és nyitottságot igényel. Bátorságot, hogy vállald az ezzel járó mélypontokat, és nyitottságot, hogy feladd azokat a részeit az identitásodnak, amik korábban egyensúlyban tartottak érzelmileg, de ezáltal börtönbe is zártak.
Minden bezárt ajtó, kinyitott ajtó, leadott kiló, meggyógyított kapcsolat, elengedett kapcsolat egy sérülés ezen a pajzson, egy zavar az elméd status quojában, ami korlátoz, viszont egységben tart.
Hát én már lassan olyan régóta járkálok enélkül a pajzs nélkül, hogy el is felejtettem a sikeresen elnyomott szorongás csodálatos érzését. A mi generációnk háborúja azonban egy spirituális háború. Mi már nem fekhelyet és meleg vacsorát teremtünk az utódaink számára, a mi ajándékunk a saját önismeretünk. Nevetségesen hangzik? Önzően hangzik? Majd kiderül.
Egy olyan elképzelés ez, aminek a hatásáról fogalmunk sincsen. Nincs összehasonlítás, nincs korábbi követendő általános példa. Mégis zavarbaejtő makacssággal jelentjük ki, hogy ez a mi utunk, és nincs az a szenvedés, ami ne érné meg, ha ennek a háborúnak a győztes végkimenetele van a szemünk előtt.
Pedig mindenünk megvan. A traumáink pedig "csak" azok a traumák, amik "mindenki traumái". A lényünk és a történetünk részei, ahogy a szemünk színe. Miért nem fogadjuk el hát? Miért nem elég a fekhely, a jó munkahely és a meleg vacsora?
Nem tudom. Másképpen vagyunk huzalozva. Én azt gondolom, hogy amit én megoldok, azt nem adom tovább. Amikor ilyen mélypontokat élek meg, akkor arra gondolok, hogy milyen király lesz, ha sikerül ezeket feldolgozni, és a gyerekeink esetleg onnan tudják majd indítani az életüket, hogy már nem kell ezekkel szembenézniük.
Szóval amíg van bennem energia, ők pedig éppen felnövésben vannak, addig azzal fogok foglalkozni, hogy megállítsam a szarlavinát. Még akkor is ha fájdalmas és nagyon fárasztó. Még akkor is, ha mindenünk megvan.
Ettől függetlenül szerintem ha most nem tartunk családi szinten egy rövid pihenőt, akkor teljesen elsorvadunk. Sok volt. Ha most nem mennénk, akkor is mennénk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése