Otthonszülés apaszemmel

24 hónap története az eddigi leghosszabb blogbejegyzésben

Most itt megelőlegezek egy helyet egy szülős képnek, amit majd be fogok tenni valamikor, és az lesz a borítóképe ennek a blognak. 

És akkor utána majd azt fogom írni, mint egy Scorsese filmben, hogy: 

"Igen ez én vagyok. Faramuci helyzet, mi?. Biztosan kíváncsi vagytok, hogyan kerültem ide. Menjünk egy kicsit vissza az időben." 

A várandósság

T-24 hónap, avagy 24 hónappal korábban

Az egész bejegyzés megírása relatíve a múltban indul, mert gondoltam itt elég hitelesen le tudom írni az előzményeket anélkül, hogy a végső eredmény befolyásolja a hangulatomat.  

Azt már jóval a terhesség meg az egész "legyen újra gyerekünk" dolog előtt tudtuk, hogy nem akarunk visszatérni a kórházba ha majd egyszer úgy alakul. Az, hogy ezt minden orvos promótálja az oké. Mármint a kórházba való visszatérést. Nem számít. Mégis mit várunk. Hogy óva intenek tőle? Vannak olyan pontok az életben, ahol komfortos nekünk a komfortzónán kívül. Elvagyunk, de tényleg. Nem félünk. Legalábbis nem ettől. Mindenkinek más nehéz, ugye. 

A magam részéről azt gondolom, hogy az orvosok néha összetévesztik az eszmét az intézményekkel. Ez egy kicsit olyan, mintha a keresztény vallást és a keresztény egyházat mosnánk össze. Papíron minden érted van, de könyörgöm hagy ne menjek ebbe bele. Legyen ez egy pozitív valami. Egy felemelő blogbejegyzés. A végére majd, ami gondolom happy end kéne, hogy legyen. Addig meg mindenki utánanézhet a riogatásnak, a korrupciónak, az önzésnek a legfelsőbb szinteken. Elérhető, majd eldöntöd, hogy akarsz-e róla tudomást venni. Kösz, de mi jók vagyunk. És mindenki másnak meg majd abszolút a jogában áll ezt a döntést magának meghozni és persze ítélkezni is felettünk az életünk hátralévő részében. Ez mindig is így volt. Soha nem lesz nem így. 

Arra, amit szeretnénk, van lehetőség, és nekünk ez a lehetőség megfelel. Majd. Valamikor. Egyelőre úgy határoztunk, hogy majd akkor, ha Málna is szeretné. Semmi szükség nincs egy ellendrukkerre az első időszakban. Úgy emlékeztünk, hogy akkor jobb, ha inkább támogatóink vannak. 

T-20 hónap

Egyáltalán nem terveztük, és papíron meg sem történhetett volna, de most itt vagyunk. Újra belevágunk a kalandba a maga összes pozitívumával és negatívumával. Nehezen tudunk azonosulni az érzéssel. Azt hittük, hogy nem most van még itt az ideje. Aztán úgy tűnik, hogy mégis. 

T-16 hónap

Kicsit hihetetlen az egész. Merthogy mi nem erőltettük. Velünk csak megtörtént azért, hogy utána meg ezt kapjuk. Genetikai rendellenesség. A Babának meg kell halnia. Nem tudunk mit tenni. Elég szörnyű érzés, amikor te mondod ki a halálos ítéletet egy lény felett, aki ráadásul hozzád tartozik. Persze azt is lehet mondani, hogy az ítéletet az élet mondta ki. Ehhez kórházba kellett menni, és a részletek most ki fognak maradni, a lényeg, hogy végérvényesen eldöntöttük, hogy nem akarunk visszatérni, ha majd valamikor úgy adódik. 

Úgy határoztunk, hogy megvárjuk a kiírt dátumot azzal, hogy újra belevágjunk. Ha belevágunk. Sajnálom Lillát. Sajnálok mindent. Három hónapnyi émelygés, fáradás, cserébe ezért. Ezek azok a végtelennek tűnő pillanatok, amikor nehéz látni egy gyászfolyamat végét. Egyszer majd biztos vége lesz. Egyszer majd ez egy történet lesz egy blogban, ahol majd azt mondjuk, hogy ennek így kellett lennie. Egyszer az élet majd megy tovább, mi pedig majd megyünk vele. Egyszer.

Lilla terapeutája azt javasolta, hogy kezeljük a második gyerekünkként, és ne mossuk össze a dolgot. Ezt egy jó gondolatnak érzem. Lassan telnek a napok. 

T-9 hónap

Végül eljött ez a nap is. A saját sérthetetlenségünk meghalt, és így másként látszik ez az egész. Semmi sem biztos. Féltem Lillát. Ha mondhatnám azt, hogy ezt most én viszem végig, akkor megtenném. Nem igazságos az, hogy megint neki kell kockáztatnia. Hogy megint ő fáradt és neki van hányingere. Érdekes módon "megvárta" ez a gyerek az előző kiírt időpontot, így végül Lilla terapeutájának a javaslata szerint történt minden, eléggé pontosan. Hát ez jóval "sorsszerűbbnek" tűnik, és eldöntöttebbnek, mint az előző alkalom. 

Szerintem azért azt fontos megjegyezni, hogy az elmúlt időszak hozta végül meg azt, hogy ugyanakkora várakozással és szeretettel álljunk a következő gyerekhez, mint amilyen Málna esetében volt. Sokáig féltünk, hogy ez már nem fog megtörténni. Nos, történtek dolgok. Nem volt könnyű, de úgy érzem, hogy a nehezén túl vagyunk és közben megjelent mellette ez az érzés, amit vártunk, és aminek örülünk. Talán most úgy érezzük, hogy méltó szülei lennénk egy következő gyereknek is. 

Azért amíg a szükséges vizsgálatok meg nem lesznek, nem tulajdonítunk neki jelentőséget. Mindenesetre lefoglaltuk a helyünket a Bábapraxisnál. Ismét. Biztos, ami biztos. 

T-6 hónap

Az igazi várandósság pillanata akkor jött el, amikor megkaptuk a genetikai vizsgálat eredményét, amit most előre megcsináltunk, és minden oké volt. Várandós, terhes, állapotos, áldott állapotos, bla bla. Nem szeretek ilyen formában a szavakkal szórakozni. Az számít, hogy mit érzel, nem annyira az, hogy milyen szóval illeted meg. Alapból sok olyan irodalom van, ami úgy gondolja, hogy a modern civilizáció nincs jól felszerelve kifejezésekkel bizonyos témákat illetően. Na erre van most száz. És én mind a százat leszarom. 

Hiszen először kezdtük azt érezni, hogy lesz egy fiunk. Egy igazi, valódi fiú. A genetikai vizsgálat ezt is elmondja. Persze még sok idő van hátra, de ez egy nagyon lényeges mérföldkő. Próbáljuk elhinni. Olyan, mintha ennek most tényleg így kellene történnie. 

Olyan, mintha a múlt a múlt lenne, és ez pedig a jelen, ami pedig más. Ahol boldogok vagyunk.

Azért nem kell azt gondolni, hogy én ilyen iszonyatosan rá vagyok görcsölve erre a fiú témára. Szerintem előnyös az, hogy két külön nemű gyerek van és transzgenerációs pszichológiai szempontból is jó tud lenni, hogy esetleg pár ilyen apa fiú dolgot fel tudok oldani a saját gyerekemen keresztül. 

Mindig is a lányos apát láttam magamban, talán azért, mert az volt az, amitől nem féltem. A fiús apa barátaimtól sokszor kérdeztem, hogy hogyan tudják ugyanúgy puszilgatni meg szeretgetni a fiaikat, mint én a lányomat, vagy mint ők a lányukat. Ez állítólag nem is olyan fura, mint amilyennek kívülről tűnik. 

T-2 hónap

Az utolsó lényeges ultrahangon is túl vagyunk, így gyakorlatilag innentől már olyan nagyon komoly katasztrófára kevés esély van. Meggyötörtek vagyunk, és Lilla már elég kevés dolgot tud csak csinálni anélkül, hogy a teste arra emlékeztesse, hogy mi a helyzet. A szimpátia terhesség minden tünetét produkálom - szinte az elejétől fogva - és gyakorlatilag egyszerre vagyunk ki mindentől. Szerintem sokkal jobban jelen vagyok, mint az első alkalommal és Lilla is így gondolja. Ja és ha már az első alkalmaknál járunk: itt láthattuk meg először Farkast. Elég cuki. 

Ez a szimpátia terhesség dolog, meg alapból az, hogy érzelmi hatásokra mire képes a testünk egy elég elképesztő dolog. Végül két területen is kivizsgáltatom magam, mert már egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ez tényleg "csak" ez. 

Spoiler alert: ez tényleg csak ez. Elfogadom félig-meddig. Ettől függetlenül beszarás az egész. 

T-1hét

Minden, amiről azt gondolod, hogy megoldod, az várat most már magára a szülés utánig. A tudatállapotok szivárványa ez (Feldmár után szabadon). Kemény időszak, na. Én Lillával együtt vagyok már néha a halálomon, és próbáljuk nem kizárólag a jövőben élni az életünket. Nehéz. 

Szóval majd egyszer valamikor lesz egy gyerekünk, Farkas, aki akkor érkezik amikor ő akar. Nehéz ezen nem agyalgatni és nem tippelgetni, hogy vajon mi mit jelent. Ez egy fantasztikusan szörnyű időpont, amikor az orvosok a vállunk felett csücsülő ördög/angyal-ként felajánlják, hogy a bizonytalanság végére pontot tegyünk. Minden óramű pontossággal úgy fog történni, ahogy azt mi, kívülállók előre meghatározzuk. Átérzem a kétségbeesést és átérzem, hogy miért bólintanak erre nagyon sokan rá. 

Alapvetően van egy ilyen élet közeli élmény / halál közeli élmény fétisem az elme fejlődése szempontjából. A régi kultúrákban voltak ilyen beavatási ceremóniák, amikor megtapasztalod a tested hatalmát és a saját hatalmadat a tested felett. Amikor kitolod a korlátaidat és megéled, hogy milyen iszonyatosan sokat bírsz. Hogy a haláltól mekkora távolság választ el. Mennyire nagy és mennyire kicsi egyszerre. És hogy van ez a nagy-nagy sáv, mind csak élet. 

Azt gondolom, hogy a nők esetében a szülés egy ilyen szakrális élmény. Egy beavatási ceremónia, ha úgy tetszik. Egy élet közeli élmény. Egy férfinak nincs ilyen előírva az életében. Mi keressük a bajt magunknak. A nőknél ez ott van, és szerintem érdemes ennek azt a jelentőséget megadni, amit megérdemel. Ami minden. És akkor még a gyerekről nem is beszéltünk. 

Szókratésznak van egy gyakran idézett gondolata ezzel kapcsolatban, ami ilyenkor mindig eszembe jut. Így hangzik: 

"A férfinak nincs joga a fizikai edzés terén amatőrnek lennie. Szégyen számára anélkül megöregedni, hogy látta volna azt a szépséget és erőt, amire a teste képes."

Persze nem azt mondom, hogy nincs olyan, hogy közbeszól az élet. Csak azt, hogy szerintem van egy standard procedúra és ha valaki közbeszól, akkor az legyen az élet és ne mi magunk. Már egy gerinc érzéstelenítés is képes nagyon fontos folyamatokat megbolygatni. Ott van egy millió éves program és eddig ez bizonyult a legadaptívabbnak evolúciósan. Add meg neki a lehetőséget szerintem. Hátha bizonyít. 

Többször merült már fel, hogy azért vagyunk ki, merthogy otthonszülés. Hát ha listát kéne írnom arról, hogy mi miatt vagyunk szerintem ki, akkor az otthonszülés az utolsó 10%-ban lenne. Az egész élmény idáig egy nagyon pozitív valami. 

A bábákkal Lilla egyeztetett Zoomon korábban és személyesen először a 36. héten találkoztunk velük. Akkor eljöttek hozzánk. Ezt leszámítva eddig minden gyakorlatilag tökéletesen ugyanúgy történt, mint a kórházban szülés esetében. Nyilván olyan nőgyógyász orvossal dolgoztunk együtt, aki támogatja az otthonszülést. 

Az NST vizsgálatoktól kezdve vált el a kettő egymástól. Már korábban is volt egy olyan meggyőződésem egyébként, hogy ez a mostani egy jelentősen relaxáltabb és anyuka központúbb dolog, mert valami oknál fogva az otthonszülés párti ultrahangos és a nőgyógyász is egy rettentő kedves ember. Az NST-t pedig már bába néni végezte és hát az jóval nyugisabb, mint ezzel bemenni köhögő félhullák közé, ücsörögni azon a már buszmegállókból is kidobált műanyag székeken a 10x10es zöld csempés folyosón hetente. Aztán később naponta. Ég és föld az egész, de tényleg. 

Innentől gyakorlatilag bármikor készen állunk arra, hogy elinduljon a buli. A családnak nem kell sietnie sehova, merthogy mi amúgy is itthon vagyunk. Ez vicces és elég kényelmes. A bábák esetében nem emberekkel, hanem praxissal szerződsz le, és közülük mindig vannak készenlétben. Mindenki szülésznő. Állítólag fél óra alatt kint vannak, de addig is ha akarjuk, akkor Zoomon tartják bennünk a lelket. Modern bábák ezek már. 

Hát nem akarom azt mondani, hogy öregedtünk sokat a végére, de katarzisból és megoldásból azért volt bőven. Fejlődtünk és összekovácsolódtunk a pici család kapcsolati struktúráját tekintve mindenhol. Nagyon sok időt töltünk most együtt és Málnával is. Szerencsére - bár ez nem volt kis meló - már egész őszintén beszél a félelmeiről és az érzéseiről és mi is beszélünk neki a mi félelmeinkről és a mi érzéseinkről. Itt fontosnak tartom megemlíteni, hogy bizonyos érzésekről nekem mer őszintén beszélni, másokról pedig Lillának. No, a végén még kiderül, hogy mindkét szülőnek van értelme. Minél több félelemről beszélünk, annál jobb. Mert vannak. Mindketten első gyerekek vagyunk, tudjuk. Tényleg tudjuk. És megígérjük, hogy ezek nem fognak beigazolódni.

Fun fact: közben készült a pszichó szakon egy szakdolgozatom is Apává Válás néven - 15 év után csak lediplomáztam. 

Számomra ez az egész szimpátiaterhesség dolog egy rendkívül furcsa és természetes jelenség. Málnánál sokáig panaszkodtam, hogy én nem kapok hormonális meg egyéb testi eredetű hátszelet. Hogy nálam lassabban mennek a dolgok. Hát most nem. Én már azon sem lepődnék meg, ha megindulna a tejem, de tényleg. A tüneteim néha annyira durvák, hogy kifejezetten figyelmeztetnem kell magam arra, hogy ez mind csak mentális. Mára már papírom is van erről. Már nem az elmebetegségről, hanem a testi épségről. Nem bírtam ki, hogy ne nézessem meg. Tényleg nagyon durva néha. Na mindegy. Állítólag cuki. Hát voltam már ennél kellemesebben is cuki. Gondolom. Bár ijesztő belegondolni hogy mi lesz majd konkrétan a szülés közben. Nem is akarok tippelni. Ti se tippeljetek. 

Nem vagyunk jók ezekben a várakozós dolgokban. Nem vagyunk jók az ilyen passzív, "elfogadjuk, hogy majd megtörténik amikor megtörténik" dolgokban. Elég aktív arcok vagyunk inkább. Sokszor azt mondom, hogy amennyiben az életet úgy képzeljük el, mint egy számítógépes kód, ami nullákból és egyesekből áll, akkor én az egyesekben vagyok jó. Persze szeretnék a nullákban is jó lenni, amióta rájöttem, hogy a nulla nem az egyes hiánya, hanem önálló értékkel rendelkező cselekedet. Mármint hogy aktívan úgy döntesz, hogy nem cselekszel. Merthogy ez így jó. Van akinek a nulla természetesen jön. Sokszor egy egyes helyett is akár. Én meg attól félek, hogy kihagyok egy pillanatot. Hogy elszáll a momentum én meg ott maradok. Úgy érzem, hogy azáltal jutottam el oda, ahol vagyok, hogy olyan helyeken toltam 1-est, ahol előttem eddig mindig nullást toltak. Be kell azonban ismernem, hogy az élet ennél (is) komplexebb. 

Eleinte még ilyen beszélgetős PlayStation játékoknál próbáltam meg, hogy a dialógus opciók közül néha a "csendben marad"-ot választottam és csak figyeltem, hogy mi történik körülöttem. Ha valaki ismer, akkor pontosan kurvára tudja, hogy ez nem az, amiben én brillírozok. De tetszett, és ahogy egyre próbálkoztam egyre inkább látom ennek a szépségét. Hogy úgy döntesz, hogy nem egyes vagy minden pillanatban, félve, hogy kihagysz egy lehetőséget, amikor egyes is lehetnél. És elkezdtem én is látni, hogy az 1111111 nem mindig a legeffektívebb életút, nem a legjobb barát, nem a legjobb férj, nem a legjobb apa. Egyszerűen látom, hogy vannak pontok, amikor a kevesebb több. És előrébb visz. 

Na hát ezt nem a szülés előtti utolsó napokban (utolsó napok, gondoltam akkor - a szerk.) fogjuk a tudattalanunk kőtábláiba belevésni Lillával az biztos. De baszódjunk meg ha nem próbálkozunk, tényleg. Nagyon próbálkozunk. Nagyon küzdünk azon, hogy ne küzdjünk. Sokat tanultunk egymásról és saját magunkról ezek során a gyötrelmes útvesztők során. Azt mondják, ugye, hogy az alkímia lelki jelentése az, amikor a mélypontokból lelki fejlődést hozunk létre. Gondolom azért a jóból is megárt a sok. Ülünk a szinusz görbe alján és várjuk, hogy megkapaszkodjanak a fogaskerekek. Igazi nullás cselekedet ez akkor, amikor már minden egyéb kísérlet kudarcot vallott. Hiszen ez most nem 9, hanem 20 hónap volt. A kilenc is rohadtul sok idő, de a húsz. Ott már nem is emlékszel, hogy milyen volt előtte. 

A mentális időm a tű hegye. Ha nagyon megerőltetem magam, akkor ellátok a szülésig. Tovább egyszerűen képtelen vagyok gondolkozni. Annyira közel van minden és csak könyörgöm most ne basszuk el. Már ott van Lilla hasában és 99% van a feje felett. Tudod, amikor egy letöltődő torrent végtelen ideig tud 99%-on időzni, aztán egyszer csak pukk, megvan. 

T-2 nap

Őszintén azt gondoltam, hogy az előző bejegyzés lesz a szülés előtt utolsó. 

Szóval egyszer Bécsben kilövettük magunkat egy olyan csúzlival. Tudjátok az, ami egy ilyen gömb és olyan mint egy fordított bungee jumping. Már akkor kezdtük sejteni, hogy mire vállalkoztunk, amikor a biztonsági ellenőrzéseket végezték és csatoltak be minket ezer ponton. De aztán meg az van, hogy ezek tényleg furcsa módon azok a momentumok, amikkel elvagyunk. 

Van, aki szerint a jelen pillanatában élni és megszabadulni a földi érzelmektől az út a megvilágosodáshoz. Buddha egyenesen azt mondja, hogy ez a "szenvedés vége". Nem egy könnyű feladat - állandóra pedig egészen lehetetlenkének tűnik - de van pár olyan pillanat az életben, amikor ez természetesen jön. Az ilyen, a test által halálközelinek érzékelt pillanatok bepillantást engednek abba, amiről egyesek beszélnek. 

Amikor kilőttek minket, akkor az egy nagyon csendes és nyugodt pillanat volt. A szervezet kioldja az összes tartalék hormonját/kemikáliáját, hogy ne legyen fájdalmas a halál. A múlt és a jövő megszűnik és minden érzékszerved jóval az átlagos működésének maximuma fölött funkcionál. Ilyenkor emelünk le autót a beszorult lábunkról vagy futunk el a medve elől törött bokával. Ekkor ugrik a macska álló helyzetből másfél métert. Sokszor úgy tudom, hogy ilyenkor meg is tud sérülni, mert ugye nem ez a normális működése a testének. De amikor már minden mindegy, képes rá. Egy majdnem elütött őz később a bokorban egy jó ideig reszket, amíg kiürül belőle az adrenalin meg nem tudom pontosan hogy még mi. Ez egy túlfeszített állapot, az a lényeg. De tisztán látsz és erős vagy.

Fura végtelen pillanat volt ott Bécs felett, amikor megállt a golyó. Nem kiabáltunk, nem szóltunk semmit. Én sóhajtottam egyet és az az egy sóhajtás volt az, ami megtörte a síri csendet. Mást nem is hallottunk, csak ezt. Én olyan nyugodt még soha nem voltam, mint ott. Csak ültünk a semmiben és néztük a várost. Aztán egyszer csak újraindult az idő, és visszazuhantunk mittudoménhány métert és kiabáltunk. A pillanat elmúlt. A mai napig azért úgy emlékszem erre, mint egy igazi "most" élményre. Azt gondolom, hogy a szülés előtt is valami érdekes kioldódás állapot jön létre, amit most úgy tűnik én is érzek létrejönni. Nem ez az alapállapot, de néha vannak pillanatok, amikor kikukucskál ez az érzés. 

T

Még mindig kitartunk. 

Szerintem volt azért egy mentális alkudozás bennünk, hogy hajlandóak vagyunk a zen ötven árnyalatára viszont ez most tök mókás lenne, ha nem lenne túlhordás. Ha-ha. Nem.

Bár a múlthéthez képest harapható a pozitív irányú változás bennünk az elfogadást illetően, a hangulatunk és az energiaszint hullámzik. Néha kihordja Lilla a világból, ha kell, néha meg azért na... Tegnap az autóban elnevettem magam, amikor ráeszméltem, hogy még csak ma lesz a kiírt nap, és mi már megjártuk Mordort meg a Köd-hegységet oda-vissza fejben. Persze szerettem volna, hogy szegény Lillának ne szakadjon ripityára a hasa, hiába, de legalább a pasizásaira nem lesz negatív hatással már. 

Egy héttel ezelőtt azt gondoltam, hogy ez az elfogadás dolog már nem tud lefutni, mint folyamat. Már ha gyászfolyamatként kezeljük a krízist, akkor a harag után jön a depresszió és utána jön az elfogadás és azt gondoltam, hogy a jó részéig már nem jutunk el. Még a két nappal ezelőtti írás is inkább egy vágyakozás volt ebbe az irányba, mert mindig jönnek még fel ilyen kis rejtett, szőnyeg alá sörpört, a perifériára alkudott érzelmek. Az elfogadás egyre többször jelenik meg és veszi át a pillanatot a szorongás és az aggodalom elől. 

Már nem félek magától a szülés pillanatától abból a szempontból, hogy tudom-e mentálisan abszolválni. Lilla ilyenkor transzba esik és neki ez egy elég izmos pszichedelikus trip, én viszont nem kapok ilyen belső, személyre szabott beépített drogokat ehhez. Jobb híján emlékszem az egészre és a mellkasomon keresztül érkeznek az élmények és darálják végig a belső szerveimet. 

Innentől térül meg nagyon a bábapraxisba invesztálás szerintem, mert a kórházi opciónál mostantól minden nap kéne NST-re járni és gyülekeznének a ráncok az orvos homlokán napról napra. Hát ez most nincs. Három naponta fogunk NST-re járni és egyelőre minden chill. Vagy hát a fasz tudja. Chill-jellegű. Pseudo-chill. Tegnap este azért Lilla sírt egy kicsit, mert elérkeztünk a trauma-zónába de szerintem hamar túl fogja magát tenni rajta. Innentől gyakorlatilag 14 napban van maximalizálva a gyereknövesztés, ha az értékek jók lesznek. Ez azért marhasok, és azt gondolom, hogy az esetek 99%-ában ez elég mindenkinek. Ez még normális, na. És ez most el van fogadva, ami jó. Gyakorlatilag mondhatjuk azt, hogy emiatt választottuk az otthonszülést. Ez az a "komplikáció" amiben ez a verzió sokkal jobb.     

Tegnap óta a megadásról beszélünk. Az én egyszerű jellememnek egy elég bonyolult koncepció felfogni, hogy hogyan tud a totális érzelmi kapituláció jó dolgokhoz vezetni, de az az igazság, hogy szerintem minden mást kipróbáltam. A hátamra vetettem hát magam és azt mondtam, hogy akkor ez a szituáció van most én pedig igyekszem intellektuális lény módjára átélni ezt. Nem szeretném megváltoztatni, nem akarok küzdeni ellene, nem akarom legyőzni. Nem mindig. Ez egy faramuci helyzet, ami megoldja saját magát. Én pedig egy héttel ezelőtt már leírtam, hogy mi ebben nagyon rosszak vagyunk, de most őszintén azt gondolom, hogy tettünk egy egész korrekt lépést ebbe az irányba. Hajnalban a szomorkodó Lillának is csak azt mondogattam, hogy "add meg magad, add meg magad". Fura mert először az jut egy hozzám hasonló ember eszébe, hogy "sohaaaaa!". Nos, őszintén le vagyok nyűgözve, hogy el tudott az élet vinni addig a pontig, amikor kipukkantam és azt mondtam, hogy oké, legyen. 

A vicces az egészben, hogy nem a helyzet változik meg, hanem te magad és úgy mint a Mátrixban a kanál esete, valahogy együtt görbülsz a jeleneddel egy egészen elfogadható állapotba. Ami eddig elviselhetetlen volt most elviselhető, hiszen itt vagy te, aki éppen elviseli. És nem tűntek el a stressz által kiváltott tüneteim, csak most úgy nézem őket - egy kicsit kívülről - hogy jó, ez most a szituáció velejárója. Ez egyébként megszabadít egy adag másodfokú stressztől, amikor rástresszelsz a stresszre, ami meg elég jó. 

A beszűkült tudatállapotunk lazul ki és újra látjuk magunkat a jelenben, mint lények, akik élnek és az életük hamarosan majd más lesz. Már ellátok a szülésen túl a gyereknevelésig és nem rettegek tőle. Azt gondolom, hogy Málna esetében egy 11 nappal túlhordott, de nagyon jó immunrendszerű és jól fejlődő gyerek bebizonyította, hogy amit Lilla teste kialakított, mint rendszert, az jó. Legyen akkor úgy, ahogy az ki van találva.  

Aztán az, hogy ebből mi az alkudozás és a hazugság és mi a valóság, azt majd az idő kihozza. Biztosan lenne olyan, ami kicsavarna érzelmileg, de most a sima létezés egészen elviselhető. Lehet, hogy ez viccesen hangzik, de ezt hatalmas pozitívumnak érzem mindkettőnk részéről. 

T+5 nap

A 17-ével ismét egy ilyen visszatérő dátumhoz érkeztünk, amikor vasárnap van meg Málna is éppen a nagyszülőknél, szóval úgy adta volna magát a dolog. Hát úgy tűnik, hogy ez a hétvége is elment, de nem csüggedünk, voltunk színházban és koncerten is ketten. 

Lilla amikor reggelre realizálódott, hogy most sem lesz semmi egy picit megborult, de alapvetően a pozitív és negatív mentális állapotok már nem a szorongás és félelem által dominált váltakozásban vannak, hanem szerintem kimondható, hogy inkább jól érezzük magunkat rövid kételkedős aggódós epizódokkal megbolygatva. Ez szerintem nem baj, hiszen minden ilyen alkalommal egy újabb mentális győzelem után csak tovább javulnak az arányok. 

Ahogy egy kicsit utánanéztem a témának láttam, hogy nálunk a protokoll eléggé orvos-centrikus. Jajj, de utálom ezt a nyugatozást, de tessék: nyugaton már eléggé bevett az, hogy az első hét nem is számít túlhordásnak, hanem a 41+1től számolják annak. Ezek alapján a sztenderdek alapján ez még a szülési hétnek számít és senkinek semmiféle bűntudatot nem kéne emiatt éreznie. 

Meg egyébként is egy 280 napon át tartó fejlődési ciklus azért nem tud a világ összes emberénél napra pontosan összhangban lenni. Ha így lenne, akkor minden 280 napos fiú 3.45 kiló lenne mondjuk. És még az sincs, hogy ez mondjuk egyenesen arányos a szülők testi adottságaival. Nem, ez ennél úgy tűnik, hogy bonyolultabb. Van olyan hely, ahol a 42. hétnél, tehát 14 nap eltelte után kerül szóba az, hogy akkor mi legyen. Hogy lehetnek ekkora különbségek? Illetve ha ekkora különbségek vannak, akkor hogyan gondolhatja mindenki azt, hogy mindent tud a témáról? Mármint azt leszögezhetjük, hogy ebben az esetben valaki rosszul gondolja, nem?

Holnap vissza kell menni a nőgyógyászhoz, és akkor ott átbeszéljük, hogy mi legyen. Reméltük, hogy ez már nem jön el. Eljön. Én ragaszkodnék ahhoz, hogy az egész jövő hetet még kapjuk meg. 

T+6 nap

Az este valahogy meghúztam a nyakam úgyhogy reggel fél öttől próbáltam magam valamilyen módon visszahozni az élők sorába. Ekkor úgy gondoltam, hogy igazából bevállalnám a szülést is, a kitolási szakasz előttig biztosan, cserébe meg odaadnám a becsípődött nyakamat. Jó, ha odaadhatom a becsípődött nyakamat és mondjuk kapok még egy kupont egy következő becsípődés kinullázására, akkor megcsinálom a kitolást is. 

Lilláék reggel valami olyasmire jöhettek le az emeletről, hogy én a szülőlabdán agonizálva próbálom nyújtogatni a nyakam előre hátra lengve. Nos, ez van.  

Délelőtt elmentünk a nőgyógyászhoz, aki megállapította, hogy egyáltalán nem egy túlhordott gyerek van Lilla hasában, szóval adott nekünk még egy hetet átírva a feltételezett fogantatás időpontját. Ez egy elég érdekes kérdés egyébként, ami foglalkoztatott az elmúlt napokban, és már írtam is róla. Ha úgy vesszük, akkor ez nem egy kőbe vésett dolog, és az eb kötése a karóhoz annyira nem is helyénvaló. Most kivételesen. Ez a pillanat csak további bizonyíték erre. A doktornő úgy fogalmazott, hogy olyanok ezek, mint az almafán érő almák, amik más-más időpontban érnek be és nem érdemes őket leszakítani idő előtt. Miért nem beszélünk erről többet egyébként? Ha figyelembe vesszük azt, hogy Lilla az előző alkalommal 11 nappal "hordta túl" a babát, ahol szintén korrigálni kellett a terminust akkor még akár azt is gondolhatjuk, hogy az ő esetében másképpen kell ezt számolni alapból. Lehet, hogy egy korrigált számítás alapján csak holnap lenne "a" nap és onnantól kezdődne a szülési hét, és igazából minden teljesen rendben van és szóra sem érdemes. Meg amúgy is. Túl sok a rossz történet ebben a témakörben. Ez így nem helyes. 

Azért ki lehet zökkenteni az embert ezekkel az orvosi dolgokkal és ha már egy ilyen orvos teljes bizalmat kéne hogy élvezzen, akkor ez egy olyan felelősség, amit nem lehet félvállról venni. Vagy akkor mondjuk ki, hogy nincs minden kőbe vésve. Hogy az orvosok néha tévednek és ezt vedd figyelembe. Hogy még nagyon sok mindent nem tudunk és benne van a pakliban, hogy úgy is jó, ahogy te gondolod. Vagy máshogy. 

Ez egy elég hosszú blogbejegyzés lesz, úgy tűnik.  

T+7 nap

A legutóbbi alkalomról arra emlékeztem, hogy az utolsó hetek már elég megterhelőek voltak a terminuson túli napok viszont már naponta egy hétnek tűntek. 

Vannak pontok, amikor mindketten erősek vagyunk, és akkor szinte kiabáljuk bele az éterbe, hogy "most egyébként a részünkről mehetne". Aztán elmúlik a varázs-zóna és valamelyikünk elkezd köhögni vagy elfárad fizikailag vagy mentálisan. Vagy becsípi a hátát alvás közben. És akkor mondjuk szomorúan, hogy most már nem jó. A pillanat elmúlt.  

Ma voltam Szolnokon a húgomék esküvői szertartásán aztán voltunk úszni is Málnával. Mindkettő esetben egy picit ki voltam téve a véletlennek, de nem tűnt ez a része annyira lényegesnek. Gondolom már csak nem ezen fog múlni. Még a Szolnokra vezető úton jajdult bele Lilla a telefonba, hogy kifojt belőle valami, de szerinte nem lényeges. Hiszek neki. Szerintem fel fogja ismerni, amikor majd lényeges lesz. 

Az utolsó hét nap kezdődik. Az után már nem kapunk több időt. Egyébként aktívnak és jókedvűnek tűnik kívülről Farkas. 

Egyszerűen ma én nem voltam a toppon. Ma nem volt két zöld lámpa. Vagy három, ha Málnát is belevesszük. Vagy hát ha ennyire precíz akarok lenni, akkor négy. Négy biztosan nem volt. Este egy picit olyan a hangulat, mintha valami mozogna valamerre. Lilla szerint lentebb van a hasa. Jó lenne, ha be lehetne venni egy tablettát, amitől alszom reggel 7-ig háborítatlanul. 

Van ilyen tabletta... - mondhatnád

Jó, akkor inkább úgy mondom, hogy jó lenne, ha be lehetne nyomni egy gombot, és reggel hét lenne mi meg fel lennénk töltve 100%-ra. Annyira sokszor álmodunk ilyen intenzív hülyeségeket, hogy már hiányzanak az álomtalan alvások. 

Stressz... . mondhatnád. 

Kössz... - mondhatnám.  

Az álmok lényegesek lehetnek - mondhatná a terapeutám. 

Oké, akkor nem kérek gombot sem. 

T+8 nap

Jobb ötlet híján elmentünk megkérdezni a gólyákat, hogy mikor terveznek jönni, de nem tűntek túl lelkesnek. Ma egész nap "furán" volt Lilla de aztán valahogy kigyógyult ebből. Pedig telihold is volt, és gondoltuk majd ez előcsalja a Farkast. Nem csalta elő. 

Semmi probléma. Igazából elvagyunk. Legalább a nyak becsípődésem megszűnt. Se. 

Na majd holnap. 

T+9 nap

Ma reggel azt hittem, hogy én kezdek erősebben, de aztán rájöttem, hogy ez egy hazugság. Rosszul indult a nap. Az erdőbe sétálás annyira mindennaposnak tűnt és annyira állandónak, hogy már nem is tudtam elképzelni, hogy milyen az, amikor nem folyamatosan az erdőben sétálunk, és Lillának nagy a hasa. Azt beszéltük, hogy a túlhordás minden napja egy hét. Elképesztően hosszúak ezek a napok. Esténként szinte hihetetlen belegondolni, hogy ami reggel történt az egy napon volt a mosttal. 

A nap hátralévő részében meglepő és pozitív visszajelzések és telefonhívások jöttek, amin keresztül végül egyre inkább erőre kaptunk. Estére azt gondolom, hogy mindketten rendben vagyunk és állunk az utolsó hétvége elé. Holnap Málna megint megy Szolnokra, és vasárnapig mi ismét majd megélünk meg elfogadunk meg mindenféle nagyon érett dolgot csinálunk. 

Meg minden. 

T+11 nap

Na akkor azt most már kijelenthetjük, hogy Málnát sikerült túlszárnyalni pocakban növekedéssel eltöltött idő tekintetében. 

Tegnap úgy éreztem, hogy kezd szép lassan felkúszni bennem az érzés, hogy ez meg fog történni már csak azért is, hogy nekünk meg kelljen ezzel az érzéssel/helyzettel küzdenünk. Az utolsó "varázsdátum" a szombati 11. nap, amikor málna is született, ami egyszerre csillagjegyváltás is, jelentsen ez akármit. Mindenesetre tisztelem Farkasban azt, hogy nem adja be a derekát olcsó trükköknek. A helyében én is ezt tenném. 

Este azt álmodtam, hogy egy számítógépes játékkal játszottam és volt egy küldetés, ahol a nehezebb részét kihagytam és utána nem értettem a történetet. Később visszatöltöttem azt a részt és megcsináltam a nehéz részt és ott futottam bele abba a történetszálba, ami az egész későbbi történésnek értelmet adott. A terapeutám most biztosan úgy nézne rám, hogy szavak nélkül is érteném, hogy mire gondol. Ezekhez az álomfejtésekhez nem szükséges, hogy az ember Jung legyen. 

A családunk és a barátok mostanra diszkréten visszavonultak a kérdezősködéstől, és ez nagyon jó. Könnyebb így. Nehéz, amikor - persze mindenki csak egyszer - egy nap tizenötször kell megerősíteni, hogy igen, valóban nem történt még semmi és mi is izgatottak vagyunk, de nem fogjuk eltitkolni, ha végül úgy alakul. Próbáljuk ezt a "nem megvalósulás" gondolatot ilyenkor valami zen-térbe száműzni, esetleg átírni valami pozitívvá és minden ilyen hívás mintha újraindítaná ezt a folyamatot. 

Délelőtt elfogadtam, hogy egy fájdalmas húsdarab vagyok, aki a klopfolás hatására lesz majd minden idők legtökéletesebb bécsi szelete. Aztán elmentünk megnézni a Dűnét, mondván, hogy biztosan az ennek a kozmikus jelentősége, hogy IMAX-ban nézzük meg a Dűnét. Hát, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor már csak emiatt is megérte. Köszi Farkas, hogy nem hagytad, hogy letöltve nézzük meg a Dűnét két hónap múlva halkan, hogy ne ébresszünk fel. 

Pénteken a Bábák tanácsa úgy határozott, hogy szerda az utolsó határidő, így a hírhedt bábakoktél elfogyasztása kedden este történik majd meg, ha úgy alakul. A bábakoktél összetételét a tudományos pályán lévő barátaimra való tekintettel nem mondom el. Már így is éppen eléggé kihúztuk náluk a gyufát. 

Lilla hasa pedig tényleg iszonytatóan néz ki már ahhoz képest is, amilyen akkor volt, amikor Málnát vártuk. Az utóbbi napokban már elég rendszeresen vannak ilyen méh-összehúzódásai és hát olyankor olyan alakot képes felvenni, hogy én tényleg újraértékelem az emberi test tűréshatárairól alkotott elképzeléseimet. 

Hétfő óta nyitva a méhszája, és mintha időről időre folyamatosan tágulna egy-egy ilyen durvább epizód keretein belül. Most olyan érzésem van, hogy megadjuk a lehetőséget annak, hogy minden a lehető legtermészetesebb módon történjen meg. A mai nappal azt is kimondhatjuk, hogy még távolabb került egymáshoz a kórházi és az otthoni út, hiszen egy - most mondok egy számot - két ujjnyira tág méhszájjal pénteken tutifrutti, hogy burkot repesztettek volna és nem hagyják bent a hétvégére. 

Most az a véleményem, hogy meglepően simán fog menni minden és majd ámulni fogunk azon, hogy a az emberi test mennyire nem hagyja Lillát cserben, ha hagyjuk, hogy úgy működjön, ahogy működnie kell. Persze a szerdai nap most már egy hard deadline, ami Málna esetében ez a 11. nap volt, de azt gondolom, hogy már tényleg nem kell sok. Szintén a napokban létrejött álláspont a részünkről az, hogy valószínűleg Málnánál is elhúzódott volna még pár napot, ha nem ijesztik ki az akkor teljesen kitágulatlan Lillából a műtét meg miegymás kilátásba helyezésével. 

Elvégre egy átdátumozott terminus esetében mi most akár azt is mondhatnánk, hogy a szülőhét ötödik napján vagyunk. Ebbe belegondolni is nagyon furcsa. 

Lehet, hogy ez a szülés előtti utolsó bejegyzés. Nem tudom hányszor gondoltam ezt már. 

T+12 nap

Amikor a Dűne előtt ittunk egy kávét, Lilla azt kérdezte, hogy készen állok-e és valahogy előjött az, hogy ő még félt engem és Málnát ebben az új jövőbeli állapotban. Korábban voltak már erre utaló jelek, de nem tulajdonítottam neki túlságosan nagy jelentőséget. Aztán estefelé végül csak feltettem a kérdést, hogy vajon visszatartja-e ezt az állapotot tudattalanul. 

Sokat beszélgettünk kontrollvesztésről meg mikromenedzsmentről meg transzgenerációs terhekről meg túlféltésről. Egy olyan reveláció volt az ő részéről, amiről nem gondoltam volna, hogy megtörténik. Azt nem hittem, hogy eddig le fog majd érni ez az egész mentálisan. Este, majd később hajnalban átbeszéltük, hogy hogyan lehetne ez az új időszak egy egyenrangú közös projekt, ahol mindketten figyelünk a másikra és törekszünk arra, hogy a gyereknevelés a lehető legtöbbször a gyerekről szóljon. Triviálisan hangzik ez, de meggyőződésem, hogy az emberek jelentős része soha egyetlen percre sem hagyta el a saját egójának a bűvkörét. Nem összetévesztendő ez az altruizmussal, illetve annak hiányával, mert hiszen az "én, a jó szülő" is egy nagyszerű kapaszkodópont a tudat számára. Hányszor látod azt, hogy valaki pont azokat a döntéseket hagyja ki, amik bár egyértelműen a gyerek javát szolgálnák, az ő státuszának viszont kellemetlenek, mert a) feszült szociális helyzetet eredményez b) ezzel együtt el kell ismernie egy korábbi hibáját c) kényelmetlen és sok melóval jár vagy ne adj isten d) mások számára nem látható, és emiatt nincs esély az ego szintlépésére szociális közegben.    

Málna esetében tényleg szükség volt arra, hogy sokszor a háttérből tanuljak, mert nagyon nehezen indultak be a dolgok. Nem a szeretetről van szó, inkább csak nem jött természetesen ennek a kifejezése. Azért így is most fura ez, hogy majd együtt hozzuk meg a döntéseket egyenrangú félként és én annak ellenére, hogy nem vettem direkt módon fizikailag részt a növesztésben és ugyanez igaz lesz a szoptatásra is, mégis az elejétől partner és nem helyettes lennék. Szerintem a mostani alkalommal én is végigcsináltam az egészet és semennyire nem vagyok kevésbé involvált. 

Vannak esetleg szülés indító praktikáid? Felejtsd el. Ha egy ilyen lelki folyamat egy gyömbérteán múlna, akkor... Nos, nem tudom, hogy akkor mi lenne. 

Nem tudom megmondani, hogy készen állunk-e, vagy szükséges még minden pillanat szerdáig. Úgy tűnik, hogy van jelentősége az idő múlásának, és a sok gyötrelem mellett azért van pozitív hozadéka a dolgoknak. Szerintem a szülés után egy ideig nem fogunk majd jellemfejlődni, mert most kimelóztuk magunkat ezen a téren. És annyira elfáradtunk most már benne, hogy jajj. 

Én már csak hallgatni szeretném a gyereksírást, meg pelenkázni meg büfiztetni meg megnyugtatni, meg felriadni meg összevissza aludni meg nézni a karikákat a szemem alatt a tükörben meg félálomban babakocsizni meg véletlenül lehányt pólóval munkába menni. 

T+13 nap

Lejárt az idő. Ma este megpróbálkozunk a bába módszerű szülésindítással. Ez a bábakoktél. Elvileg 90%-os hatékonysággal megindítja hajnalra a szülést azoknál, akiknél már azért valami van. 

A bábakoktél egyébként egy minden tudósember számára könnyen befogadható dolog már a neve miatt is. Az összetevők között olyan hosszú távon bizonyított dolgok találhatóak mint a pálinka, denevérszárny, sózott sertés vékonybél, nyílméregbéka-méreg, illetve a végső, az újszülött egészségéért ejtett első őszinte könnycsepp. Szóval ne aggódjatok, tudjuk, mit csinálunk. Annyi, hogy mennyiségeket nem kaptam, szóval megpróbálom úgy, mint a sót és a borsot, ízlés szerint. 

Egy picit azért örültem volna, ha valami ennél romantikusabb váratlan pillanatos sztori kerekedik ki a dologból de nem érzem azt, hogy kudarcot vallott volna bármelyikünk. Málna eléggé izgul, de szerintem az lenne a furcsa, ha semmilyen ilyen jelet nem adna. Akkor úgy érezném, hogy egy súlyos elfojtás lehet a háttérben. Hiszen mi is izgulunk. 

Úgy fogalmaztunk, hogy ha Málna arra tanított, hogy harcoljunk az elképzeléseinkért, akkor Farkas esetében inkább a türelem az, ami a mi leckénk. Egyelőre nem mi vagyunk a legjobb tanulók valószínűleg, de próbálkozunk. Vannak sikereink, visszaesünk, újra nekifutunk. Mivel minden nap egy hétnek tűnik, van időnk. 

Lassan a lecke végéhez érünk. 

A szülés

Fél hatkor úgy döntöttünk, hogy Lilla betolja a bábakoktélt. 

Egyébként nem volt undorító meg ilyenek. Még csak nem is fintorgott. Lilla anyukája fél hétkor megérkezett hozzánk biztos, ami biztos, hogy Málnával legyen valaki, amennyiben úgy alakul. Nyolc óra körül intenzívebben kezdett Lilla hasa keményedni és ilyenkor már elég vicces alakot tudott felvenni. Ez olyan 15-20 percenként volt, vagy talán kevesebb. 

Fél kilenckor a ricinusolaj (vagy a denevérszárny) megtette a hatását és onnantól úgy tűnt, hogy a méhösszehúzódások intenzívebbek kezdenek lenni. Este kilencre ez kb 10 percenként történt és nem tartott sokáig. Én megkérdeztem ekkor Lillát, hogy érdemes-e felhívni a bábákat, hogy megkérdezzük, hogy mikor hívjuk majd őket. Lilla szerint fölösleges. Látszólag mindenki higgadt rajtam kívül. 

Bár az elején lefeküdt egy picit és megijedt, hogy enyhülni kezdenek a fájások, kilenc után már úgy tűnt, hogy nem lehet őket nagyon visszaszorítani. Háromnegyed tízre tovább sűrűsödtek, kb öt percesre. Ekkor Málnáék a kertilakba költöztek, Lilla pedig a fürdőszoba-hálószoba tengelyre helyezkedett el. 

Kierőszakoltam, hogy hívja fel a bábákat, mert szerintem belefér, ha neadjisten nem csak az utolsó 60 percre hívjuk ide őket. A bábák azt mondták, hogy minden a zöldben, és hogy nyugodtan pihenjünk még le, mert ez még sokáig eltarthat. 

Azért én szerintem jobban tisztában voltam Lilla fizikai adottságaival, meg hogy milyen is az, amikor szerinte nincs ok még az aggodalomra. Kevertem hát magamnak én is egy bábakoktélt, bár abban whisky volt és kóla. A többit kihagytam belőle. Egyre inkább úgy tűnt, hogy ebből nem lesz már nagyon visszafekvés. 

Én tíz körül már diszkréten elkezdtem lemondogatni a másnapi progjamjaimat és azoknak, akiknek megigértem, hogy jelzek, jeleztem, hogy úgy tűnik akció van. Persze izgultam, de nagyon más volt így, hogy ketten voltunk. Olyan natúr, vagy nem tudom. Amint gondolom azt látni lehet, a fényképezéssel próbáltam kicsit oldani a saját feszültségemet. 

Ahogy telt az idő, a méhösszehúzódások egyre fájdalmasabbnak tűntek és szerintem már abszolut abba a kategóriába tartoztak, ami igenis valami. Próbáltam segíteni masszírozással meg ilyen olajokkal, de már nem tudtam úgy enyhíteni a fájdalmat, hogy az számottevő legyen. 

Lilla lemérte a fájásokat egy appal és kijött, hogy két percesek és negyven másodpercig tartanak, amire emlékszem még Málnánál és onnan már egyáltalán nem volt sok idő. Azt gondoltam, hogy ez az a pont, amikor rá kell parancsolnom Lillára, hogy márpedig most azonnal felhívjuk a bábákat, hogy induljanak és ha unatkoznak akkor majd megigérem, hogy playstationozok velük addig. Már az a baj, hogy már nincs az a whisky kóla erősség, ami engem lenyugtat és most már örülnék, ha valaki segítene, hogy ilyenkor mit tegyek. A bábák 22:40-kor elindultak. 

Innentől rohangáltam vízért, meg éppen amire szükség volt. Kinyitottam a bejárati ajtót meg ilyenek. Még most is izgalom tölt el, amikor írok róla. 23:20-kor megérkezett az első bába és ekkorra már nagyon nem két percesek voltak a fájások és már nem szuszogás meg grimasz volt hanem szerintem kokrétan szülés. 

Ne úgy képzeljetek el, hogy én megállás nélkül fotóztam és mondogattam, hogy ezaaz, kicsit nyisd nagyobbra a szád meg ilyenek. Ez egy eléggé könnyekkel küzködős időszak egy olyan ember számára, mint amilyen én vagyok és az a pár kattintás volt az a pár másodpercnyi eltávolodás, hogy az eszemnél tudjak maradni. 

Félkor, tíz perc múlva befutott a második bába és én eligazgattam a szüléshez vásárolt holmijaink között. Egyértelműnek tűnt, hogy már sokáig nem fog tartani a dolog. Egy 23:05-kor elküldött messenger üzenetben azt írtam egy barátomnak, hogy szerintem kevesebb, mint két óra van hátra, bár nehéz meghatározni. 

Az újonnan érkező bába szólt, hogy menjek le egy kukászsákért, amire én - a helyzet magaslatán - megkérdeztem, hogy miért, ennyire rossz a helyzet? Nem vártam meg, hogy nevetnek-e. Félúton a földszint felé hallottam egy nagyobb kiáltást, és rögtön utána, hogy "hagyd a zsákot, gyere!". Mondom atyavilág, már most? 

- Hát nagyon úgy tűnik - mondták. 

Úgy döntöttem, hogy a legutóbbi alkalommal ellentétben most nem bújok el, nem nézek másfelé, hanem odamentem én is a bábák mellé, és néztem, ahogy minden pulzálásnál egy picit nagyobb fejdarab látszódik ki. Próbáltuk bíztatgatni Lillát, bár ilyenkor már a fájások között nem is nagyon van szünet, szóval nincs kifejezetten beszélgetős időszak. Meg azért az elérzékenyülésnek is ez egy olyan állapota, ahol nehéz beszélni. 

23:36-kor egy utolsó, hatalmas nyomás után kijött Farkas, 16 perccel az első bába érkezése után. Tipikus Lilla. Ha rajta múlik, én kapom el =) 

Azt gondolná az ember, hogy aki már egyszer megélt egy ilyet annak a következő alkalom már nem annyira sokkoló, de egyébként az. Furcsa "megáll az idő" momentuma ez az életnek. A legcsodálatosabb pillanatok egyike. 

Az élet végül úgy tűnik, hogy kompenzált minket egy teljesen zökkenőmentes szüléssel. Az egész otthonszülés valahogy annyira intim és érzéki és valódi, hogy össze sem lehet hasonlítani a kórházas élménnyel. Este nincsenek már rohangáló orvosok meg üvöltő asszonyok, reggel nincs undorító tea meg zacskósleves meg mittudomén mi. Csak lefekszünk a saját ágyunkba és amikor elalszunk, mellettünk van egy baba és amikor felkelünk, mellettünk van egy baba. 

Szóval így született Szilágyi Farkas 2021 október 25-én 23:36 perckor, 3,8kilógrammos súllyal és 54 centiméteres magassággal.