Teheran

az érkezés és az első napok

Az utolsó nap Isztambulban  délben elhagytuk a szobánkat, és otthagytuk a szálláson a táskákat. Elmentünk az Istanbul Modernbe de már annyira tűkön ültünk Irán miatt, hogy végül hamarabb mentünk ki a reptérre, hogy ezáltal is közelebb kerüljünk az uticélunkhoz.  A három és fél óra masszázsfotelezéssel és parfümszagolgatással viszonylag gyorsan elrepült.

A reptéren már figyelgettük, hogy mégis mennyire kéne a ruha dolgot a levegőben betartani, de érdekes módon senkin nem volt kendő, így Lilla sem tette fel még.

Felszállás után rákészültem, hogy whiskey démon fokozatba kapcsolok, és bemutatom, hogyan repülünk mi kelet Európában, de sajnos el kellett halasszam a mészárlást, ugyanis limonádét és facsart narancslevet lehetett kérni alkohol helyett.        

Érkezéskor az eddig ujjatlanban feszítő, hajlobogtató iráni pillangók beletörődő apatikussággal bújtak vissza a bábjaikba, és a repülőgépről  mintha már egy teljesen más társaság szállt volna le. 

Mielőtt elindultunk Alihoz - a sráchoz, aki interneten keresztül felajánlotta számunkra az egyik szobáját Teheránban – még  megpróbáltunk pénzt váltani és telefonkártyát venni. Kártyát venni a korai időpont miatt nem sikerült, pénzt váltani igen, ahol egyből fel is ajánlotta a szolgálatait egy helyi taxis. Egy kicsit viszolyogtunk a dologtól, hiszen nálunk ez általában lehúzásba torkollik, de azért elmentünk vele.

Az út végül 90 kilométer volt, ami alatt bömböltek Akon és egyéb feka énekesek klubslágerei, de annyira, hogy a taxis a nagy veretésben néha el is felejtette hogy a vezetéshez legalább az egyik kezére szükség van. Az egy óra utazás alatt Allah kőkeményen meg lett dolgoztatva, hogy életben tartson minket, de azért csak megérkeztünk Alihoz reggel ötkor. A partiarc sofőrünk végül 50% bulijárulékot rátett a normálisnak mondható tarifára, de még így is kb 18€ volt a fuvardíj.

Ali lakása Teherán északi részén van, egy jobb övezetben. Az egész családja külföldön él, ő viszont nem kapott útlevelet, mert nem vonult be a két év kötelező katonaságra. A lakásukat így most ő tartja fent, ami túl nagy és unalmas neki egyedül. Az érkezésünk pillanatában velünk együtt 10 'menekült' lakott ott. Azonnal elaludtunk a nappaliban a földön és 10 körül keltünk fel.

A tervünk az volt, hogy páran bejutunk a belvárosba, ahol elmegyünk a Golestan Palace-hoz és bemegyünk a mellette lévő nagy bazárba. Sajnos sokan - beleértve a taxisokat - egyetlen egy szót nem beszélnek angolul (még annyit sem sikerült átjátszani a rendszeren, hogy 'Go-les-tan Pa-la-ce!' vagy 'Teh-ran cen-ter!'). Valószínűleg pénzt, időt, és agysejtet spórolt nekünk Ali azzal, hogy néha farsiul leírt dolgokat egy papírra, és azt mutattuk meg, néha pedig telefonon keresztül segített áthidalni a nyelvi korlátokat. A helyzethez képest eddig az emberek segítőkészségének köszönhetően simán ment minden. 

A Goleatan Palace már kívülről is elkápráztatja a látogatót, azonban ez a szerénytelenség olyan méreteket ölt odabent, hogy már nem lehet fényképeket csinálni, csak vásárolni. Persze azonnal előtört belőlem a paparazzi. 

A palota után bedobtunk egy cucc + kifli kombót egy ilyen gyorsétterem-szerűségben a bazár mellett. Finom volt és olcsó, de...

jájj

 A bazár pedig annyira nagy volt, hogy több órán át kis sem tudtunk jutni belőle. Ilyen város-szerűségek voltak benne, mint 'cipőváros', ahol csak cipőboltok voltak ameddig a szem ellát. Egy 17 milliós város legnagyobb piaca.

Iránban és a környező országokban nincs jogvédelem

Este Ali meginvitált minket egy kajálós élőzenés helyre, és el is mentünk végül két autóval. Az egyiket Ali vezette, a másikat pedig odaadta egyikünknek. Út közben megálltunk tankolni, pontosabban beálltunk az út szélén egy sorba, ami tankolásra várt. Húsz perc volt, mire eljutottunk a benzinkútig, és tankoltunk 30 litert 3 euróért. Bezonyám...

Amikor Alitól megkérdeztük, hogy mi ez a folyamatos fékcsikorgás, elmesélte, hogy az irániak folyamatosan versenyeznek és driftelnek az utcákon, mivel a benzin kvázi ingyen van. A lányok és a fiúk külön kocsikban kergetik egymást, és ha a fiuk elkapják a lányokat, a lányok a telefonszámukkal fizetnek érte. A fékcsikorgások hangjai inkább a lányoktól jönnek, állítólag ők a jobbak általában.

A zenés hely csodálatos volt. Rajtunk kívül csak helyiek voltak (mint általában mindenhol) nagyon jó volt a zene és a kaja is. Remekül éreztük magunkat és sosem fogom elfelejteni. Csináltam videót is, de innen nem tudom feltölteni. Egyébként az, hogy blogot írok is Alinak köszönhető, mivel ezek az oldalak cenzúrázva vannak. Egy program segítségével olyan, mintha Amerikából interneteznék, így az országos korlátozásokat ki lehet kerülni. Na de térjünk vissza az étteremhez.

A vacsora előtt egy kis süti, tea, és friss datolya, ami leírhatatlan

A társaságunk két fő híján, akik fényképezőnél voltak: Ali, egy brazil pár, akik másfél éve indultak Hollandiából biciklivel, Sebastian, aki motorral jött Frankfurtból, mi és Ebe, aki Belga, és beszél irániul, nem mellesleg egyedül jött nőként

Dizi. Először leöntjük róla a levét, beleáztatjuk a kenyeret és megesszük, a bent maradt sűrűjét pedig összetörjük ezzel a bottal, és úgy esszük meg. Nagyon jó.

A zenekar egy része (inkább videó van róluk)

A vacsora és a koncert után átmentünk egy másik terembe vízipipázni és teázni. A lányok viszont nem ülhettek a fiúk asztalához, mert nem vízipipázhatnak. Ez annyira meglepő volt, hogy az elején el sem hittük Alinak 'persze, jól van, na gyerünk' aztán ő kicsit szomorúan mondta, hogy hát sajnos ez nem vicc, tényleg így van. A lányok így egy másik asztalnál teáztak és beszélgettek, mi pedig mellettük pipáztunk egy fél órát záróra előtt.

Hazaérkezéskor felmerült, hogy monopolyzhatnánk egyet, így még 5-ig összecsaptak a nemzetek (nyertünk). Alinak volt valami házilag készített vodkája - mivel alkoholt elég nehéz behozni meg venni - azt kipróbáltuk. Nem volt annyira rossz. 

Másnap megtanítottak backgammonozni, és főleg beszélgettünk (Lilla festett is), nem is mentünk sehová. Mindenkinek vannak nagyon érdekes történetei, de most már ezekbe nem kezdek bele mert túl hosszú lenne. 

Este volt egy közös vacsora, hiszen az emberek nagy része aznap este vagy másnap reggel indult. Nehéz volt eljönni, meg is beszéltük, hogy még visszamegyünk Teheránba hazaindulás előtt. A hajnal egy órási busszal indultunk tovább Esfahanba, ahova reggel hétkor érkeztünk meg. Itt már várt ránk az itteni vendéglátónk, Houssein. Aludtunk délig és most itt fekszem és fejezem be a bejegyzést =)

Minden jót!