Costa Rica 1\2

 óriásbejegyzés - pura vida edition avagy senki nem mondta, hogy nem lehet 100 képpel blogot írni

Már egy ideje ígérgetem magamnak, hogy egyszer majd eljön a pillanat, amikor újra úgy fogunk utazni, hogy arról legyen mit mesélni. Talán majd most. 

Az elmúlt időszakban többen is jártak Costa Ricán azok közül, akiket ismerek, és mindenki frankó képekkel meg történetekkel tért vissza. A tervezés a gyerekek miatt iszonyatosan korán, kb a 2023-as év elején elkezdődött és a vége az lett, hogy 12-en indultunk neki ennek az utazásnak. 

(Pici intermezzoként beszúrok egy képet a Tortuguero Nemzeti Parkból, mert másképpen nem tudom befolyásolni a blogbejegyzés borítóképét.)

Az odaút nem volt igazán eseménydús, a lufthansa továbbra is hulladék, de ezt már tudtuk. Ezen kívül valahogy ki kellett bekkelnünk egy 5,5 órás frankfurti átszállást, meg egy azt követő 13 órás repülést egyben, és próbáltuk úgy intézni, hogy ettől ne készüljünk ki túlságosan, ami ha az ember nem a 10 milliós first class ágyas szobákban utazik és\vagy visz magával gyerekeket nagyjából lehetetlen. 

San Joséban két éjszakát töltöttünk, és otthon viszonylag zseniális ötletnek tűnt, hogy az utazás fáradalmait másnap egy vidámparkozással pihenjük ki. Ezzel Lilla nem értett teljes mértékben egyet, de vagy a fáradtság miatt, vagy lehet hogy amiatt, hogy hat hónap alatt beleégett az agyamba a Parque Diversiones, átvertem a vonakodó társaságon az ötletemet. 

A két vélemény közül az egyiknek igaza lett. Nem annyira akaródzott összejönnie semminek, amit már akár vehettem volna jelnek is az élettől, de kitartottam. A parkolóban extra részt kellett nyitni nekünk, mert teljesen meg volt telve minden, amihez már az isteni jel kategóriába sem esik bele, ez már simán csak józan ész, hogy újratervezés esetleg szükséges. De kitartottam. A bejáratnál közölték, hogy annyiran vannak, hogy már nem adnak ki Fast Passt, én pedig továbbra is kitartottam, akár egy hajkorona amit Taft-tal kezeltek. 

Nem szívesen kezdek kudarcélménnyel egy utazást, de ezt most be kell írnom annak. Utazós másnaposan tömött vidámpark olyan gyerekekkel, akik elég sok mindenre fel sem ülhetnek = nem annyira win. Szerencsére még nem veszítettem el az utitársaim teljes bizalmát, úhgyogy folytattuk a terv szerint azzal a side note-al, hogy innentől kötelezően figyelembe kell vennem mások gondolatait. 

A továbblépést a másnap hozta, ugyanis mentünk tovább Puerto Vijeho mellé, az ország délkeleti csücskébe, a Karib Tenger partjára, Manzanilloba, ahol egy Congo Bongo nevű helyen béreltünk ki egy nagy közös házat azzal a tervvel, hogy itt szilveszterezünk. 

Egy ideig nem állt a szánkra, hogy Congo Bongo és nem Coco Bongo, de úgy voltunk vele, hogy biztosan valami vicces frázis. 

Valóban az volt, bár csak másnap hajnalban tudtuk meg hogy a Congo a bőgőmajmok helyi neve, és ezek a bőgőmajmok a világ ötödik leghangosabb faja címet birtokolják, a diadalukat pedig minden reggel négy órakor ünneplik ennek fitogatásával. A Congo Bongo pedig azért kapta ezt a nevet, mert ezeknek a majmoknak a közvetlen lakhelyéül szolgáló dzsungel közepén volt. 

Szóval reggel 4 és arra keltem fel, hogy valami szörnyetegek a közvetlen környezetünkben iszonyatos hangon hörögnek és üvöltenek. Az elején lövésem sem volt, hogy mibe csöppentünk, éjszakáztunk már sátorban oroszlánok között, úgyhogy nem volt ismeretlen az érzés, amikor az ember felkészül a potenciális halálra, de aztán ahogy ébredeztem eszembe jutott, hogy még talán Guatemalában találkoztunk már ezekkel a majmokkal, és akkor is hasonló megrökönyödéssel konstatáltuk a dalukat. 

Ezen a ponton megjegyezném, hogy Kömpöci Kópé néven létrehoztam egy Tiktok fiókot, és egykét olyan dolgot feltöltöttem oda, amiket lehet érdemesebb videóban megmutatni, mint írni róla. 

Manzanillo egyébként egy elég kihalt tengerpartnak számít a hasonló lokációkhoz hasonlítva, de ez szerintem az előnyére vált. Szépek a tengerpartok, és jó a víz de talán azt érdemes kijelenteni, hogy aki kifejezetten Tengerpart-náci, és csak ezért utazik valahová, annak nem ez lesz az országa. 

Jó, ezért lehet, hogy kapni fogok, emiatt gyorsan felteszek két tengerpartot erről a környékről. Azt akartam mondani, hogy általában akik nagyon nagy tenger fanok, a hófehér homokos partokat szeretik, ahol lehet inni a fáról a kókuszt pár méterre a szállástól, és hatalmas égi csapokból ömlik a koktél. Ilyen itt nincs a vulkanikus talaj és a természetvédelmi területek miatt. Van viszont teljesen fekete tengerpart is, ami elég kúl, de arról nincs képem. 

Szintén az elején osztanám meg azt is, ami minket is az utazás elején ért félig váratlanul, hogy Costa Rica baromi drága. Szerintem az egyetlen hely, ahol eddig voltam, és drágább volt, az a Seychelle szigetek volt. Az utcai kajások is azért egy jó budapesti belvárosi bistro áron nyomulnak, a kisboltokban pedig olyan számlákat kaptam a végén, mintha az IKEA-ba mentem volna. 

Mivel a majom szomszédaink miatt hozzászoktunk a korai keléshez, nem igazán jött össze, hogy este 9-nél tovább ébren maradjunk, úgyhogy az egyik napra beterveztünk egy kora reggeli dzsungel túrát, a gyerekek nélkül, csak négyen. Ez könnyen kijelenthető, hogy az eddigi utazás egyik fénypontja volt, és azonnal meg is mutatta, hogy mi lesz az egyik olyan dolog, ami miatt érdemes Costa Ricára utazni: a dzsungelek és az érintetlen természet. 

A hasonló országokhoz képest itt nagyon korán védetté tették az ország egy jelentős részét, ezáltal a teljes terület nagyjából egy negyede kvázi traumatizálatlan az emberi kapzsiság által. Ez egy fantasztikus dolog, és nagyon nagyon érdemes megtapasztalni bármikor lehetősége van rá az embernek. 

Ő Omar, a túravezetőnk. Ezt a pókot végül rámtette, és szembenéztem az egyik félelmemmel. Nem haltam meg.

Egy picit azért bocsánatot kérek, mert a képek nem annyira informatívak a blog szempontjából, mert inkább azokat választom ki, amik tetszenek, ahelyett, hogy dokumentalistára venném a figurát. Mentségemre legyen mondva, hogy a Tiktokos videók ebből a szempontból közérthetőbbek. 

Január elsején nagyon korán kellett indulnunk az ország másik végébe, így nem csaptunk hatalmas év végi bulit a szálláson, grilleztünk, amiből tacokat készítettünk, meg megittunk pár sört és rumot, aztán irány az ágy. A szilveszteri durrogtatásokra csak épphogy felébredtem az álmomból, és arra gondoltam, hogy talán ilyen lehet az öregedés. 

A lokációknál figyelembe kellett vennem, hogy csúcsszezon van, és nagyon sok hely előre le van foglalva, úgyhogy kicsit úgy alakítottam az itinert, hogy arra megyünk, amerre éppen van helyünk. Alapból nem is terveztem a keleti partra menni, de nagyon nem bántam meg. 

A következő állomás Tortuguero volt az ország északkeleti részén. Mivel ez a rész nem közelíthető meg autóval, csak repülővel és hajóval, és a magángépünk éppen mosóban volt, a családi favorit Lufthansa meg nem operál erre, egy kikötőbe indultunk el reggel, ami bő négy órás autóútra volt tőlünk. Innen további egy óra volt hajóval a kanálisokon keresztül a szállás. Ez a "transzfer" a krokodilok, kajmánok, madarak, lajhárok és teknősök között már önmagában felért egy túrával számomra. 

Ide a teknősök tojásrakása miatt jönnek a legtöbben, de az július-auguszus tájékán van csak. Azrért így is van látnivaló. Tortuguero való egy igazi kis ékszeresdoboz, nincsenek autók, mindenki hajóval, biciklivel és gyalog közlekedik. Eddig ez volt a leghippisebb rész nekem. 

A fiú leguánok harca a helyi nőstények kegyeiért olyan szívszorító volt, hogy együtt néztük a helyiekkel. Ezt a tradíciót mi emberek ennek ellenére annyira szeretjük, hogy MMA néven folytatjuk. 

Aki akkor jön, amikor mi, annak tekitojás híján nem nyújt nagy élvezetet a végtelen tengerpart (a falu egyik oldala) és a kanálisokon van lehetősége hajóval közlekedni. Azt kell hogy mondjam, hogy ez önmagában is bőven elég indok arra, hogy ide jöjjön az ember. A túrák már bemennek azokba a pici kanálisokba is, amit nem használnak személyszállítás céljából, és azok a legkirályabbak. Ha eddig bizonytalan lettem volna Costa Rica elképesztő dzsungel-dominanciájában, akkor itt dőlt volna el véglegesen: ez az ország baromira rendben van. 

De most komolyan, beszarás nem? Ezt az egészet meg lehet kapni másfél nap alatt, és egyébként is a következő naptól elérhető volt az a szállás, amit nagyon szerettem volna, és picit ehhez igazítottam az utazás eddigi részét helyileg és időpontokban is. Irány a Braulio Carrillo Nemzeti Park. 

Az egyetlen olyan szállást szerettem volna elcsípni, ami a Nemzeti Parkon belül van, és most három éjszakára sikerült. A program adott volt, bent vagyunk a sűrűben, nincs tengerpart meg vízpart, csak a dzsungel, ami éjjel nappal körbevesz minket. 

Itt egészültünk ki a végleges létszámunkra, 12 főre, eddig "csak" nyolcan voltunk. Volt egy három hetes és egy kéthetes turnus. 

Itt nem voltak bőgőmajmok, de volt cserébe minden más, és próbáltuk a lehető legjobban körbejárni a területet. Mostanra már dzsungel freak lettem, és semmi más nem érdekelt, csak az, hogy minél több időt töltsek a természetben. Körülbelül itt ért a következő felismerés, a második indok, ami miatt érdemes Costa Ricára utazni: az emberek segítőkészek, kedvesek és boldogok. Próbálok ebből minél többet befogadni, de azért elég keményen ki vannak égve ezek a reléim európaiként. 

Három fő programot választottunk ki, és ez nagyjából le is fedte az összes dolgot, amit lehetett csinálni. Ezek a nappali dzsungel túra, az éjszakai dzsungel túra és a dzsungel zipline voltak. 

Ezen kívül volt még egy nemzeti parkon átívelő felvonó szerűség is, ami azért volt jó, mert mindenki részt tudott benne venni. 

Nappali dzsungeltúra. 

El kellett engednünk azt az állatkertbe járós ezerállat-testközelben dolgot, és át kellett állnunk arra, hogy a minket körbevevő természetet a maga komplexitásában fogadjuk be. Az élmény lélegzetelállító. 

Ez az eddig legjobb képem - sajnos - egy tukánról, pedig az egyik leggyakoribb madár itt. Sorry, ezt tudom nyújtani, mert nem készültem teleobjektívvel. Vagyis hogy nincs ilyen objektívem és nem ruháztam be emiatt egyre. 

A levélvágó hangyák éjt nappallá téve szeletelik a növényzetet, akárhova megyünk. 

Ez a nagyjából két centis jószág a bullet ant, vagy a puskagolyó hangya, vagy a 24 órás hangya (utálom ezt a nevet, olyan mintha az fordította volna, aki a hollywoodi filmeket magyarítja pl Erőszakik-ra) és arról híres, hogy a világ legfájdalmasabb és leghosszabban tartó csípését produkálja. Nem próbáltuk ki még szerencsére. 

A nem túl sok nem-rohadtul-veszélyes csúszó-mászó lény egyike. 

Az éjszakai túra. 

Nem gondoltam volna, hogy ez lesz az eddigi legszórakoztatóbb probram. Mostara már hozzászoktam, hogy gyilkológépek vesznek minket körül, akik bár képesek a gyilkolászásra, nem annyira motiváltak ezügyben, ha nem baszogatjuk őket. 

Kialakul az emberben egyfajta fókuszált, fürkésző sétálás, ahol meg kell nézned, hogy hová lépsz, és a kezeiddel nem nyúlkálsz csak úgy hozzá mindenhez, mintha mondjuk egy Zara boltban lennél. 

Már majdnem elkezdtem írni, hogy erről a túráról nincsen fényképem, amikor rájöttem hogy azért van pár. Mindenesetre ha tapírokat, fán mászkáló fura lényeket, pillankót elkapó pókot meg hasonlókat akartok még látni, akkor - és ezért bocs - ismét csak a Tiktokos videókat tudom ajánlani. 

Szóval azt gondoltuk, hogy bandukolunk egy jó fél órácskát aztán jó esetben látunk pár békát, de a helyzet nagyon durván nem ez volt. Már az első 10 percben annyi állattal futottunk össze, mint korábban egy teljes túrán (se) és egészen elképesztő volt, hogy mennyire megáltozik ugyanaz a környék este. 

Na ez a kígyó például ha megmar akkor 20 másodperc alatt elveszted a kontrollt a tested felett és nagyjából két óra múlva meghalsz. Ez elvileg egy támadásra kész állapota, amiben épp van. 

Ennél a békánál már azt mondtam, hogy megvan, amiért jöttem. 

A fene sem gondolta volta, hogy majd tarantulát fogunk látni, végül aztán hárommal is találkoztunk.

Ez meg... jejzus. Mi folyik itt? 

Zipline

A 700 méteres csúszás a dzsungel felett elég izmos programnak igérkezett, úgyhogy erre sem mondtunk nemet. Plusz miután megkaptad az első éttermi ebéd számládat, rájössz, hogy biztosan nem a programokon érdemes spórolni. Sajnos sem videót, sem képet nem lehetett csinálni, de végül "jutányos" áron adtak azért párat nekünk. A többiek szerint nem kellett volna megvennem őket. Már késő. 

Bwahaha

A fotós azért volt annyira kényelmes, hogy 3 darab 300 méteres és egy 700 méteres pálya helyett inkább kényelmesen letáborozik egy 60 métees pálya aljában, a többit meg meghagyja a képzeletnek. 

Fura lenne azt mondani, hogy telítődtünk a Braulio Carrilo Nemzeti Parkkal, mert nem, de a harmadik éjszaka után nagyjából adekvátnak tűnt volna a döntés, hogy továbbálljunk, akkor is, ha nem lett volna ez lezsírozva egy jó fél éve. 

Ez az egyik fő különbség a gyerekkel utazás és a hátizsákos utazás között. Sokkal de sokkal kevésbé lehetsz spontán. 

Az utunk innen az Arenal Nemzeti Parkba vezetett. Nevethetsz, hogy minden alkalommal nemzeti parkba mentünk, de az van, hogy mivel az ország 28%-a ehhez hasonló védett övezet, a buli ezeken a helyeken található. 

Szóval ja. Az Arenal vulkán és környéke következik. Innen folytatom.