Krétán felejtett élmények

feldolgozott és feldolgozandó gondolatok utazással kapcsolatban

Rájöttem, hogy nem szeretnék leállni azzal, hogy irkálok az utazásokról, csak azért, mert nem utazzuk keresztül az esőerdőket egy félszemű mexikói arc furgonjában. 

Sajnálom azért, és néha a kalandos fiatalságom elillanását látom abban, hogy felelősségteljesnek kell lennem. Úgy fogalmaztam párszor, hogy akkor még nem ígértük meg senkinek, hogy nem fogunk meghalni, most viszont ez már máshogy van. Nem az hiányzik, hogy okádok egy hétig valami parazitától, vagy a hepatitiszes Lillát 15 napig ápolgatom valami 350 forintos nepáli földre terített matracon. Inkább azon gondolkozok, hogy vajon amit leírok, az még érdekes-e egyáltalán. Érdekesebb-e mint egy instagram post. 

Mennyire mainstream a gyereknevelés? 

Vannak azért szintek itt is a bátorság és a bevállalósság terén, de olyan, mintha szűkülne a spektrum.  Az egyik ilyen utazgatós pár, akire mindig példaként tekintettünk, az On the Spot párosa, és amikor nagyon elszontyolodok, akkor Lilla arra hívja fel a figyelmem, hogy mióta gyerekük van, ők sem a Gázai övezetből tudósítanak, hanem csak befizetnek (vagyis gondolom kifizetik nekik szponzorációban) valami komolyabb privát utazásra, aztán tudósítanak a hajóról, miközben egy babysitter ringatgatja a babát. 

Jó, de akkor most időszakosan vagyunk valamiben, vagy simán csak megöregedtünk? Ez az, amit próbálok magam számára megválaszolni. Mások válaszolgatnak nekem erre, de nem vagyok képes rá, hogy meghalljam. Ha már nem kell a babysitter, akkor Eszter és András majd visszatérnek még a veszélyesebb vizekre, vagy maradnak a természet lágy ölén, olyan kényelmesen, öregesen, olyan David Attemborough féle 4k-san, drónnal videózva a gorillákat? 

Csak szeretném, hogy mondja meg valaki, hogy megöregedtem-e, én meg azt mondjam rá, hogy "ez így teljesen érthető és logikus és elfogadom ezt a gondolatot", akármi is legyen az. Én viszont nem érzem a különbséget, fizikailag legalábbis biztosan nem. Az, hogy 12 éve majdnem megmakkantam 5000 méter felett egy, a mostanihoz képest szarabb fizikai állapotomban volt. Mármint idén áprilisban lefutottam a félmaratont basszus, akkor meg nagyjából 3-4 km volt az, amit ki tudtam volna magamból préselni, pár évvel később meg a 100 méter sem ment már. Nem állok készen arra, hogy megöregedjek, és totálisan kikészülök minden olyan dologtól, ami ezt akarja velem elhitetni. 

Az egyik ilyen az all inclusive ellátás egy szállodában. Ez az a pont, amikor úgy érzem, hogy mindennek vége. Hogy mi lettünk azok, akiknek - Lukács Laci szavaival élve - elég a Coca Cola. Csak mondj valamit, amivel bebizonyíthatom, hogy nem így van. Hagy legyek hiteles magam számára valamilyen módon, mert én vagyok az, aki lázad, és én vagyok az, aki fél ettől az egésztől. 

A thaiföldi útnál is már hatalmas harcban voltam saját magammal, és végül beadtam a derekam érzelmileg. Picsogásnak tűnik, de lehet, hogy ez is annak a jele, hogy öregszem, hogy faszságokon lamentálok. A rosszabb hotelt szerettem volna, akkor, amikor már biztos volt, hogy csak olyan helyre tudunk menni, ahol van reggeli Farkas miatt. Én akkor is a rosszabbat szerettem volna, mert a jó az túl jó volt, és az bizonyíték lesz arra, hogy már nem vagyunk érdekesek és már nem vagyunk emberközeliek és unalmasak vagyunk, akik szép hotelbe mennek. Egyszer valamilyen pszichológus kurzuson mondta nekem az egyik előadó olyan bölcsen/büszkén, hogy ha megöregszem, már csak négy csillagos hotel felett akarok majd szállást. Na, én majd megmutatom neki, ha addig élek is, hogy ez nincs így. Egyik része sem lesz soha. 

Aztán a szebb hotelt választottam, miután az anyósom azt mondta, hogy ő viszont már öreg, és nem fog amiatt büdös ágyneműk között aludni, hogy én alterebbnek érezzem magam. Cserébe a szálloda melletti bódéban töltöttük a karácsonyt a homokban, műanyag székeken. Már, ha lehet önámításról beszélni. 

Amikor Krétán a szállást választottunk, az egész mintha tetőzött volna. Minden félelem, meg szorongás, meg önutálat. Egyrészt hogyan kerülhet ennyibe egy utazás? Ráadásul Krétára, ahol én sosem voltam, de tudtam, hogy oda azok mennek, akiknek a szüleinek egy picivel jobban fizető állása van, mint az enyéimnek. Utána jött a Kanári, ami már valami fura vízió volt csak a fejemben, inkább egy eszme. El sem akartam soha képzelni, nem is akartam látni. És utána Thaiföld. Oda már senki nem ment. Az azt jelentette, hogy valamit elloptál, valakit átvertél, valahol csaltál, vagy nemesi származású vagy. Politikus, vagy vállalkozó magyarul. Én nem ezért jutottam el ezekre a helyekre fiatalon, hanem azért, mert vállaltam a matracot meg a parazitát meg a hepapitiszt. Ez valahogy legitimizálta bennem ezt az egészet és elfogadhatóvá tette számomra, hogy az én utam egy tiszta út. Egy választás és nem egy privilégium. 

De Krétára azért sokan mentek, és sokan mennek most is, és már ez is milyen kibaszottul drága. Aztán ultimátumot kaptam, hogy választhatok olyat, amiben nincs ellátás, ha minden reggel bevásárolok meg elkészítem a reggelit, meg utána leviszem a gyerekeket a partra, meg rendbe rakom a szobát és kb ezen a ponton csak becsuktam a szemem és klikkeltem. Ha azt csináljuk ott, amit itthon egy átlagos napon két gyerekkel, akkor az nem lesz hatalmas kikapcsolódás az biztos. 

Akkor legyen így, és akkor legyen ez az én döntésem, azzal a végszóval, hogy Lillának meg kell esküdnie, hogy nem lesz örökké így, mert ezt hallanom kell kimondva századjára is. Mert én nem akarok ilyen lenni. Választom ezt, hogyha nincs más ésszerű választás, de ha van, akkor én inkább alszom az oroszlánokkal egy sátorban még akkor is ha akkor és ott totál be vagyok szarva. Azt szeretném, hogy határfeszegetés legyen, meg kaland, meg történet, meg inspiráció. Flow. 

Hogy miért írom ezt az egészet le? Talán pont amiatt, amiért hónapok óta nem írtam erről az utazásról. Mert ahhoz viszont már tényleg túl öreg vagyok, hogy kirakatblogot írjak, csak azért, hogy legyen mivel kitenni képeket. Akkor inkább nem írok, mert szégyent éreznék. Van egy hatalmas szabadság abban, amikor csak mi utazunk, abban, hogy bármilyen érzelemről írhatok anélkül, hogy szerkesztenem kéne. És ezt nem kell rossz értelemben venni feltétlenül. Erre pont a nagy Mexikó, Guatemala, Belize utazás után jöttem rá, amikor Csabáékkal voltunk. Hogy figyelembe veszem, hogy ők is olvasni fogják, és aztán biztosan olvasni fogják a szüleik is meg mittudomén még ki és szeretném, hogy megfeleljen minden. Hogy venné ki magát, ha ilyenekt írkálnék, mint amiket például most írok? 

2023 július

A legrosszabb az egészben, hogy Lillának igaza van, és én vagyok éretlen és türelmetlen. Kényelmes, hogy készen van a kaja és kényelmes, hogy a szép helyekhez nem kell autóba ülni és összerámolni mindenkit. Van etetőszék.

Az is kényelmes, hogy egy nagyobb helyen minden korosztálynak van megfelelő szórakozás. Már úgy értem, hogy a tíz alattiaknak. 

Igazából nem is vittem kamerát, elég volt a telefon. 

Szerintem nem fogok soha informatívan írni ezekről a helyekről. Sosem lesz olyan nagyon érzéki és részletgazdag. Szerintem nem lennék jó regényíró, de ha lennék is, az valószínűleg olyan fura katyvasz lenne, ami végül mégis szórakoztató, mint a Zabhegyező és nem olyan, mint mondjuk amilyeneket Márquez írt. Nem vagyok jó megfigyelő. 

Voltunk egy hajón. Hallani sem akartam róla. Végül persze jó volt. 

Az egész utazás egyik érzelmileg jelentős momentuma az volt, amikor beültünk egy autóba és elmentünk egészen délre egy Matala nevű helyre. 

Na ez - mondtam itt. Na, erre gondoltam én, ilyen helyre kell jönni. 

Kis kifestett utcácskák meg éttermecskék. Pici régi házak, amiket kiadnak az odalátogatóknak. Ez, na ez Kréta. Ez egy történet. 

Miután órákon keresztül utaztunk és megéltük a hippi álmot, próbáltunk valami helyet találni és átvonszolni a babakocsit a köveken aztán a homokon, aztán már mindannyian homokosak voltunk, a gyerek meg már üvöltött. Végül beültünk egy helyre inni valami jókis hippi smoothiet ahol rohangáltunk utánuk, mert Farkas le akart esni a lépcsőkön a hippipartra. 

Aztán megtaláltuk az autót és picit homokosan meg picit összeszedetlenül beültünk, hogy aztán másfél órán keresztül autózzunk "haza", a hotelbe. 

És veszekedtünk. 

Ez az első alkalom, hogy veszekszünk - mondta Lilla. - És tudod miért? 

Tudtam. 

Majd egyszer menni fog az elfogadás, és az, hogy az az ember legyek, akire büszke tudok lenni. Sajnos a nehezebb időszakok esetében hamarabb győz maga az idő múlása, mint én. Egyszer csak vége lesz, én pedig nem fejlődtem. 

Jó volt, ha esetleg ez kimaradt volna az írásból. Tényleg. Kényelmes volt, finomak voltak a kaják, meleg a medence, szép a tenger, gyönyörű az idő. Mindenesetre ezek voltak azok a gondolatok, amiket le szerettem volna írni e mellé.