Island Boy

 megküzdési mechanizmusok szivárványa Phuketen

Nem igazán van mód arra, hogy úgy tegyünk, mintha 2022 végén nem változtak volna meg az erőviszonyok. Korábban egy egy hónapos ázsiai út egy családnak 600,000-1,000,000 Ft körül kihozható volt, egy két hetes "Tunézia, Jordánia, Törökország és társai" utazás pedig ennek nagyjából a negyede volt. Középosztálybeli lakosként a második opció azért, ha valaki akarta, összejött, de az első opció is meg-megjelent a Facebook üzenőfalon - ha máskor nem, hát a nászutas képeken biztosan. Egy ázsiai repjegy 150 körül volt, ha az ember "kifogta" és 200 körül, ha csak simán megvette. Közép-Amerika ugyanez. A közelebbi uticélokat pedig jóformán bagóért, akár 10 ezer forintért is le lehetett csapni. 

Egy generációval előttünk ez nem így volt. Akkoriban egy ázsiai utazás csak az igazán kiváltságosok úri murija volt, a tengerpartot pedig sokunk nem sokszor, vagy egyáltalán nem látta. Persze továbbra is a középosztály berkein belül nézelődök. 

A Covid időszak egy izgalmas periódus volt utazás szempontjából. Gyötrelmes és soha nem látott korlátokkal övezett, de mindenképpen valami új. Amikor végül nem múlt el az egész katyvasz pár hónap alatt, már pedzegettük, hogy ennek nyoma lesz, amikor pedig már évek teltek el, gyakorlatilag tudtuk, hogy ennek márpedig nyoma lesz. És mindenki spekulált. Milyen hatással lesz azokra az országokra a helyzet, akik nyitnak, és mi történik azokkal - mint amilyen például Thaiföld is volt - akik teljesen bezárnak? Mi lesz a légitársaságokkal? Ki fogja túlélni a vendéglátásban? Persze kajálni kell, de minden turizmustól pezsgő övezet bérleti díjai és üzleti tervei alapvetően arra alapoznak hogy turisták jönnek-mennek, esznek-isznak, szórakoztatják magukat valahol és aztán alszanak valahol. 

A covid alatt már írtam párszor arról, hogy kik lehetnek a covid vesztesei. Mostanra egész nyugodtan ki tudom jelenteni, hogy a covid vesztesei közül elég előkelő helyet foglal el a középosztály közepe. Az infláció, a szépen lassan ránk telepedő gazdasági válság, és az elmúlt időszak legyengült immunrendszerei miatti folyamatos betegséghullámok ezt a réteget érintik a legjobban. A szegénység köszöni szépen, eddig sem ment Tunéziába vagy étterembe, a felső osztály pedig korábban sem a fogyasztásáért vette meg a Mercédeszét. Mindig a középréteg fogja meghatározni az általános jólétet. 

Az utazási költségek, ami alatt elsősorban a szállást és a repjegyet értem, többszöröződtek. Újra Egyiptom lesz a jobb megélhetéssel rendelkező középosztálybeli család desztinációja, a messzebbi utazások pedig visszacsúsznak a privilégium kategóriába. 

Szóval itt az első érzelem a sok közül: hogy írjon az ember kalandos utazós blogot egy privilegizált helyzetből? Annó Nepálban havi 150,000 forintból jöttünk ki  ketten egy hónapra, szóval poén volt azt írni, hogy "te is megtehetnéd, ha lenne hozzá merszed". Persze nem írtam ezt. De mégis benne volt a pakliban az, hogy ez most egy választás és nem feltétlenül egy olyan szerencsés helyzet, amihez nem lehet már kapcsolódni. És ez így viccesebb. És ha nem akarod, akkor meg itt vannak a képeim. 

Hát most másképpen van. Nem tudom, hogy vissza fognak-e menni az árak, vagy így marad-e minden. Én mindenesetre igyekszem úgy csavarni a dolgokat, hogy ezek összejöjjenek, és inkább nem lesz Mercédeszem, vagy inkább élem fel, amit sikerült összegyűjteni, ha ezen múlik. Nem szeretném odaadni a jelenemet semmilyen áron, és most tisztában vagyok vele, hogy az, hogy ennek a lehetősége egyáltalán fent áll, már szerencsésnek mondható. 

Ettől függetlenül fogok utazós blogot írni. 

A repülőtérre érve azt azonnal kijelenthetjük, hogy a COVID véget ért. Már ebből a szempontból. A korábbi utazások során ilyenkor mindig betettem egy képet az üres reptérről, és leírtam, hogy ez mennyire szürreális élmény. Hát ennek vége. Ferihegy nyüzsög az emberektől, a repülők pedig nevetségesen magas áron teltházzal indulnak olyan desztinációkra, ahol tudom, hogy minden kibaszott drága lesz. Azért tudom, mert az előkészületek során minden felmerülő országot végig vettem, csináltam egy kb 20-30 helyből álló listát és összehasonlítgattam a repjegy és szállás árakat. És reménytelen volt. Minden egyes helynél ugyanaz van. Amikor a covid lockdown alatt Mexikóba mentünk, 20 ezer forint körül volt egy ötcsillagos hotel a tengerparton Cancúnban all inclusive ellátással. Most ez 80-100 körül van. ÉS NINCS HELY!

És szépen sorjában csekkol be mindenki a Balenciaga pólóiban meg a Louis táskáival, mintha mi sem történet volna. Nem vesztette itt el mindenki mindenét. Az összetétel talán azért más, mert a hátizsákos turizmus most egy időre kvázi véget ért ebbe az irányba. Ferihegy 2B az Andrássy útról öltözködik. Vagy ez a 2A? Nem tudom. Nem nézem meg. Akkor most én is, mi is ezek közé az emberek közé tartozunk? Ez lenne az ára ennek? Vagy érdemes kihagyni ezeket az utazásokat akkor, hogy ne váljunk ilyenné? Hogyan nem változik az ember tulokká egy tulkokkal tömött gépen? Hogyan lesz egy ilyen utazás meghitt és igazi? 

Nagyjából ezek jártak a fejemben. 

Az utazás Farkassal nehezebbnek bizonyul, mint amilyen Málnával volt anno. Ez részben azért is van, mert Farkas nehezebben alszik el és nyugtalanabbul alszik, részben meg azért, mert most emellett egy másik gyerekkel is foglalkoznunk kell. Mi december 21-én megyünk, Lilla szülei pedig december 29-én jönnek utánunk. Otthon mindenki beteg, én pedig utálok beteg lenni. Végül nem betegszünk le. 

Phuket első pillantásra olyan, mint régen. Imádom ezt az országot, ez az első gondolatom. Egy kicsit bele is szédülök, amikor Lillával megszámoljuk, hogy ez az ötödik utazásunk a mosolyok földjére. Nekem ez valahogy több, mint egy hely, amit egyszer érdemes megnézni. A pókeresekkel itt eltöltött két hónap tíz évvel ezelőtt az egyik legmeghatározóbb időszaka volt az életemnek. Más ember lennék ezek nélkül az emlékek nélkül. Az emlékek pedig térnek vissza a 7/11 csilingelésekor, a tea ízénél, az emberek karattyolásánál. 

Az utcai árak nem emelkedtek sokat. A masszázs 250 helyett 300 bhat, a kókusz pedig 40 helyett 50 bhat. Egy évtized alatt az korrekt. Maga a bhat viszont sokat drágult. Vagy mi baszódtunk el, ahogy tetszik. Amikor először jártunk itt 7 forint volt azt hiszem, most 11. 

A helyek egy része nem élte túl a két éves zárlatot. Ez főleg a kis utcákat érinti, a "lepattanó" helyeket, és a hátizsákkal, rövid távra (max 1-2 hónap) érkezőket kiszolgáló egységeket. 

Az oroszok köszönik szépen jól vannak. Már minden két nyelven van kiírva, angolul és oroszul. Spasiba, szólnak oda az árusok. Nem vagyunk oroszok. Zavart reakció. Menő nem szeretni az oroszokat? Vajon mi jó néven vesszük, ha ő sóhajt egyet? Tőlem akár kilőhetnék az egész országot Kínával együtt egy külön bolygóra. Mármint nem akarok nekik rosszat, de szerintem mindkét félnek jobb lenne, ha külön éreznénk jól magunkat. 

Az elején próbáljuk abszolválni a négy fős létet, Ani néni meg Teri mama meg szolnoki utazás meg iskola meg hasonló mankók nélkül. Vajon elfelejtettük, hogy mennyire megviseli az embert a jetlag vagy csak mi öregedtünk? Talán a gyerekek? Lehet, hogy mindhárom együtt? 

A hotel a szerintem leggyönyörűbb Kata Noi parton van és életem legjobb helyei közé tartozik. Farkas és az apósom miatt a család úgy határozott hogy legyen közel a part és legyen minden tiszta és szép. Én elfogadtam, de börtönébe zárt sas lelkem azért visszavágyódik a nádkunyhókba. Tudom, Lilla most azt mondaná, hogy lesz majd ilyen is, de nem akkor amikor Farkas egy éves. Szóval tudom. És megértem. És örülök, hogy itt vagyunk, na. Tényleg. De azért ezeket csak leírhatom, nem? Látom a vendégeket ilyen 8-10 éves gyerekekkel, neadjisten gyerek nélkül és akkor bizony arra gondolok, hogy na én a helyükben biztosan nem ide jönnék. 

Tolom a hülyeséget, a képek meg sehol. Na, ezen ne múljon. 

Karácsonykor a hotel bankettet szervez, ami horrorisztikus áron hozzácsapható az élményekhez. Nem érezzük magunkban a vágyat most erre. Lemegyünk a partra és egy helyi család bodegájában iszunk eszünk három másik társasággal együtt. Egyébként ezekben egyetértünk. Egyszerű karácsony, ahogy szeretem. A mobilfotó csak hab a tortán. A bodegában deep house szólt karácsonyi dalok helyett. 

Az elején négyen jobb híján marad a Tuk Tuk. Régebben talán többet alkudoztam volna, de most nincs annyira kedvem. Bent hagyom a 10-20%-aimat az országban. Talán lehetnénk mobilabbak is, de akár az is lehetne, hogy örülünk annak, hogy milyen jó nekünk és leszarjuk az apró kellemetlenségeket. 

Az esti város színei előhozzák a régi emlékeket. A halszósz, a faszén és a kaffir lime masszázs olaj illata a levegőben Thaiföld illata. Már nem is hallom az orosz szövegelést. 

A megszokott illatok mellé viszont egy új is bekúszik. Nyár óta legális az országban a fű. A helyi vállalkozók gyorsan reagáltak: már most több fűbolt van mint masszázs szalon és gondolom nem fogtok nagyon meglepődni, ha azt mondom, hogy márpedig itt kibaszottul sok masszázsszalon van. Gyakorlatilag minden kevésbé menő vállalkozásból potenciálisan szívóhely lett a foodtruckoktól a pénzváltón át a patikákig. 

Talán a legelképesztőbb az egészben az, hogy mindemellett mennyire nem lehet észrevenni a marihuána használatot. A meg-megjelenő illatot és néhány szokatlanul piros szemet leszámítva semmi sem változott. Nincsenek beszívva randalírozó emberek. Az az alkohol, mint tudjuk. De hát ki lehet akkora szörnyeteg, hogy alkoholos itallal árasztja el a világot? 

Lilláékat persze más mozgatja. 

Én viszont még sosem ettem Thai fagyit. Eddig. A gyerekeknek ez is hamarabb megvan, bár Farkas nem fog rá emlékezni. Málna nem igazán emlékszik az első két utazásra. 

Egy nagy, boldog, fáradt család. Beletelik jópár napba, mire rájövünk, hogy kérhetünk babysittert a hotelben. Ez egyszerre felszabadító és frusztráló is. Miért nem gondoltunk erre előbb? Na mindegy, hiszen végre hódolhatok az egyik kedvenc ázsiai elfoglaltságomnak, a motorozásnak. Ez Málnában is előhozza a korábbi élményeket. 

Ja, hogy nem csináltam képet a motorról. És amikor majd megtudod, hogy az első részben tengerpartos kép sincs, mert az sem csináltam. Addig viszont itt van Málna és egy nagy vadászó madár a kezén. Alapvetően ennél jobban vakít a nap, de most ezzel a színpalettával próbálkozok és egyelőre úgy határoztam, hogy marad így. 

Hova is mehetnénk az első hármas motorozásunk alkalmával, mint a régi lakhelyünkre, Rawaira. A mostani barátaim egy részét itt ismertem meg anno. Megnézzük a régi házat, végig megyünk a régi megszokott helyeken, nosztalgiázva, hogy itt mit reggeliztünk akkoriban minden nap, magunkba szívva a szabadságot, ami árad felénk a múltból. Mindennek megvan a maga helye és ideje. A jó befektetések egész életünkben ott lebegnek majd a vállunk felett. A legjobb befektetés pedig számomra mindig az élmény lesz. Úgy érzem, hogy a végén az lesz az, amit magammal viszek. 

A romantikát félre téve persze nem emiatt jövünk Rawaira, ez csak a "ha már itt vagyunk" program. Utazásunk fénypontja a macsakakávézó. Nem szállok vitába a két lánnyal. Kérek én is egy cuki matcha lattét a cicák mellé. 

Visszafelé azért csak benézünk egy helyre, ahol vannak elefántok meg majmok. Mégicsak itt vagyunk, vagy mivan. Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy egyre inkább úgy tűnik, hogy két iskolára választódik szét az ország. Nevezzük őket zöldeknek és pirosaknak. Ez a hely a pirosak közé tartozik. A kiállítási darabok élőlények. 

Egyszer majd ennek is vége lesz talán. Gyorsan tovább állunk. 

December harmincadikán este megérkeznek Lilla szülei. 

Ez azért jelentősen fellazítja a napirendünket. A második részben majd innen folytatom. Csinálok majd tengerpartos képeket is.