mélyszegénység és szép partok
Az első éjszaka után megegyeztünk abban, hogy nem fogjuk meghosszabbítani a szállásunkat, hanem elhagyjuk a szigetet a három éjszaka elteltével.
Elszigetelve érezzük magunkat az élettől itt. Később kiderült, hogy ez azért van, mert főleg muzulmánok jönnek a nyugati részre nyaralni és nekik minél privátabb a dolog annál jobb. Szóval itt még egy étterem sincs, csak házak sorban. És a végeláthatatlan part.
Nem vagyunk annyira azok a parton ülős koktélivós nyaralók. Akiknek libabőrös lez a háta a boldogságtól, ha valahol nincs senki. Inkább nevezném magunkat utazóknak, mint nyaralóknak talán. A safarival meg az összes Tanzánia belterületét illető dologban pedig pár rövid diskurzus után már nem hittünk az ittenieknek, úgyhogy vettünk egy repjegyet, és átmegyünk a Kilimanjarohoz. Ez lesz holnap.
Ma pedig megosztom a Matemwéban töltött utolsó két nap történetét.
Először is kíváncsiak voltunk arra, hogy milyen az északi rész, ami az itteniek szerint egy igazi turistagettó. Autóval mentünk, mert még nem éreztük magunkat elég komfortosan ahhoz, hogy a helyi busszal menjünk. Kell egy pár nap, mire az ember hozzászokik ehhez.
Ami érdekes, hogy ahogy mentünk át a falvakon, az az érzésem támadt, hogy ez már egyáltalán nem Ázsia másik zenével és különböző külsejű emberekkel. A szegénység kezdett egy olyan szintet ölteni, ami számunkra ismeretlen volt, pedig jártunk már szegény helyeken. Lehet, hogy megfakult az emlék már, de azt mondanám, hogy vagy veri Nepált is, vagy egy szinten van vele. Az összes többi helyet, ahol jártunk, egyértelműen ver.
Az egész annyira intenzív, hogy kifakad belőled az a lehetetlen kérdés, hogy "ez most be van rendezve, vagy ez komoly?". Ezen a ponton persze szégyenkezel egy kicsit a kérdésed abszurditásán, de mégis nézed a beszélgetőpartneredet, hátha bólint. Hátha azt mondja, hogy "igen, ez egy turistáknak berendezett falu rész, hogy megmutassa, hogy régen hogy éltek". De nem bólint.
Nem tűnik halálosnak, és nem tűnik olyannak, ahol gépfegyverrel elrabolnak, meg váltságdíjat kérnek érted, meg mittudomén. Olyan is van, de Zanzibár nem olyan, mesélik neked. Itt a helyiek csak a maguk komótos tempójában élnek bele a mindennapokba. Olyan mindennapokba, amik számodra elképzelhetetlenek. Olyan tempóban, ami számodra elképzelhetetlen.
Sokan soha nem hagyták el a környéket, a legtöbbjük pedig a szárazföldön közvetlenül szomszédos fővárosig, Dar es- Salaamig jutott el maximum. Kérdezheted őket a Kilimanjaroról, vagy a Serengetiről, kérdezheted őket a falujuktól egy órányira lévő érintetlen szigetről, ami földi mennyország egy Európainak. Csak néznek rád, mintha egy föld felett lebegő üveg tesla-gömbben lebegnél végig a falujukon a fehér ruhádban, a felturbózott biomechanikus szerveiddel meg a mesterséges intelligenciával ellátott szemüvegeddel. Te meg a repülőid, amik csak úgy elvisznek helyekre. Te, aki el sem tudod képzelni, hogy hogy lehet az, hogy ők soha nem hagyták még el Zanzibárt.
Néznek hogy észreveszed-e őket. Köszönnek, hogy visszaköszönsz-e. Hogy olyan vagy-e mint ők.
Persze elsőre azt mondanád, hogy berugdosnád ide a lakótelepen picsogókat, akiket felbasz, hogy 3 órát kell várni a fül orr gégészeten. Hogy értékeljék, amilyük van. Aztán rájössz, hogy eddig is mennyire keveset tudtál, és mi lenne, ha most egy pillanatra nem hoznál szabályokat. Ha csak néznél ki az üveggömbödből, és elgondolkodnál azon, hogy amit látsz, az micsoda. Vajon ez az ára a nyugati kapitalizmusnak? Vagy csak "itt ez van, nálunk meg nincs ez"?
A turizmusból élőkön látszik, hogy azok.
Aztán már teljesen átvált az egész szuvernírboltba, és érzed, hogy közel a tengerpart. Megjelennek a fehér emberek. Te pedig még mindig nem tudod hová tenni az egészet. Még mindig azon gondolkozol, hogy vajon tényleg meg volt-e rendezve. Annyira biztos nem lehetnek szegények, hogy ajtó se legyen a házukon.
Aztán eléred a partot, és a kedélyek kicsit lenyugszanak. A bambuszfedeles éttermek felől már hallani lehet a shape of you tengerparthoz idomított elektro remixét. Ehhez könnyebb kapcsolódni. A helyeken látszik, hogy nem helyi sem a tulaj, sem a general manager. Ugyanaz minden, mint bárhol, ahol pálmafák és homokos part van. Kérsz egy sört, eteted a teknősöket, eszel egy grillezett halat sült krumplival. Kapsz egy üvegg ketchupot meg egy üveg édes chili szószt. Tudod, hogy ehhez melyiket szoktad enni, tudod milyen íze lesz, pedig életedben soha nem jártál itt. Pontosan tudod, hogy mire számíts, és pontosan azt kapod. De azért tovább gondolkozol azon, hogy hova tedd saját magadat ebben a történetben. Hogy a saját életed és világlátásod szempontjából mi a jelentősége annak, amit láttál.
Az utolsó teljes napunkon beadtuk a derekunkat a helyi programfelelősnek és motorcsónakkal tettünk egy délelőtti túrát. Nagyon érdeks látvány, ahogy a helyiek apályban vadásznak halakra lándzsákkal. Persze a legjobb képet Lilla lőtte abban az 5 percben, amig nála volt a gép.
Az enyém már csak olcsó utánzata az övének.
Egy félig lakatlan szigetre vittek minket, ami az egyik legszebb part volt, ahol valaha jártunk.
Persze nem voltunk egyedül.
De tudtunk magunkat úgy érezni.
Az a húsz ember nem oszt nem szoroz ilyenkor. Thaiföldön, amikor 200an vannak, az már más.
Azon a rövid szakaszon pedig, ahol hazafelé ki kellett szállni, sikerült belelépnem egy tengeri sünbe. Talán ez egy olyan dolog, amin mindenkinek túl kell esnie egyszer. Talán csak béna voltam. Mentségemre legyen mondva, hogy a homokréteg alatt volt, arra várva, hogy megszúrja a lábam.
Azt hinné az ember, hogy szörnyű, de annyira nem vészes. Talán mint egy méhcsípés.
Nagyszerű pillanat arra, hogy az ember Vikingnek képzelje magát.
A takarítónő eltörte Málna tabletjét, kellemetlen morális döntés elé állítva minket. Ha biztosan tudnám, hogy az indiai vállalkozó vállalja az ezzel járó költségeket, könnyebb lenne. Legrosszabb esetben, majd odaképzelem, hogy én törtem el. Úgyis el szoktam ezeket törni.
Holnap repülünk tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése