Ki viszi át a szerelmet?

gondolatok hagyományról és művészetről

Nem volt fix, hogy ez a bejegyzés az üzleti vagy a személyes blogba fog majd kerülni, mert sem a sörfőzdéhez sem az utazásokhoz nem tartozik szorosan. Mégis fontosnak érzem, ha másért nem, hát azért, hogy megmaradjon egy lenyomata ennek az időszaknak. 2024-ben sokan és sokat gondolkoztunk ilyen dolgokról. 

Mivel végül az utazós blogra került fel az írás, ebből a szempontból is elmesélem az eredetét. Baliban talán az a különleges, hogy olyan, mintha mindnekinek azt adná, amire szüksége van. Akkora különbség lehet két ideutazás élmény között, hogy szinte abszurd, hogy ugyanazon a területen történt mindkettő. 

Nekem az egyik ilyen az, hogy megfelelő távolságba kerülök az otthonomtól ahhoz, hogy a nagyobb folyamatokat át tudjam gondolni és látni. Ehhez kapok itt egy olyan referenciapontot, ami ezt elősegíti. Mik azok a dolgok, amikre azt gondoltam, hogy lokális problémák és közben globálisak? Mi az, ami globálisnak tűnik, de valójában csak a nyugatra jellemző? Milyen társadalmi különbégek magyarázhatják azt, hogy másképp alakulnak dolgok? Ha meg hasonlóak a folyamatok, akkor tudom, hogy mik azok a társadalmi különbségek, amik nem számítanak, mert ugyanaz történik. 

Talán a legfurcsább nekem az, hogy olyan dolgok kezdenek kimenni a divatból, amik végigkísérték az emberiség történelmét. Persze naív gondolatnak tűnhet, hogy vannak, amik annyira örökérvényűek, hogy nincs az a fejlődés, vagy változás, amit ne élnének túl. Valószínűleg amiatt meglepő ez, mert nem vesszük figyelembe, hogy a technológiai ugrásaink egyre rövidebbek időtartamban. Ebből a szempontól teljesen lényegtelen, hogy mi volt korábban. Nem fogjuk tudni megjósolni a jövőt.

Csak közben meg úgy érzem, hogy a művészetet nem kellett volna kidobnunk, mint fölösleges súlyt, hogy ne lassítsa a gyorsulásunkat a képzelt csillagok felé.

Mostanában kezdünk rájönni, hogy az elektronikai forradalom lehengerlő pozitív hatásai után a századvégi digitális forradalom volt az, ami már nem tette jobbá az életünket, sőt, igazából mindent elrontott.

Lehet, hogy hosszú lesz a gondolatmenet, de szerintem mostanra két részre oszlottak az emberek: az egyik része továbbra is szeret olvasni, és örömmel tölti el, ha meg tudja adni a módját ennek, időt tud eltölteni vele, a másik része viszont 2-3 mondat után szorongani kezd és erős vágyat érez arra, hogy inkább megnézzen egy videót az avokádó 5 olyan gyógyhatásáról, ami még a tudósokat is meglepte. Szóval mindkét csoport esetében úgy érzem, hogy ezt most megtehetem.

Azt gondolom, hogy az fog minket, embereket felszabadítani, ha elfogadjuk ezt a kettéosztódást, és mindenben, amit csinálunk, odafigyelünk arra, hogy ne silányítsa el a termékünket az, hogy mindeninek szól.

Gyakorlatilag minden, ami körbevesz téged a digitális térben, valamilyen szinten hazugság. A legfélelmetesebb azonban az, hogy ezek a hazugságok annyira próbálják leutánozni a valóságot, hogy már az az érzésem van, mint amikor az alakváltó és a film főhőse győzködi a lányt a fegyverrel, hogy "én vagyok az igazi, őt lődd le". A multicégeknek már nem elég, hogy multicégekként viselkednek, már ők szeretnének lenni a gimis barátod is.

Mi meg hagyjuk nekik.

A vicces videók, a nagy megmondások, az újságírás 99%-a, még a mémek nagy része is valójában reklám. Terméket reklámoznak, szolgáltatást reklámoznak, illetve reklámfelületet reklámoznak. A reklámfelület pedig a modern világban az utca embere. Szóval a srác, aki éppen avokádómagokból farag neked angyalokat, vagy fél lábbal síel le egy arab homokdűnén, valójában saját magát reklámozza, mint reklámfelület. Ha sikerül neki, akkor a következő alkalommal már kolát fog inni közben vagy kihozza a saját dűnesíelő designer óráját, jobb esetben dűnesíelő online workshopját.

Te meg ott állsz, hogy "ja ez erre ment ki?". Nos, jobb ha túlteszed magad rajta. Nem biztos, hogy erre ment ki, lehet, hogy csak egy lövés volt a sötétbe, egy ártalmatlan kis önkifejezés. Persze az is lehet, és ez a valószínűbb, hogy a kezdetektől fogva ez volt a valódi cél.

A kérdés, amit inkább feltennék a helyedben az az, hogy "hogyan tudom akkor megmondani, hogy valami valódi?". Ez az a kérdés, amin én is gondolkozok már egy ideje és nem tudom.

Sokat gondolkodok azon, hogy mi lesz velünk, mint modern társadalom. Látok szegmenseket, amik függetlenek a digitális trendektől, és\vagy nem hajlandóak magukat lezülleszteni arra a szintre, ami ahhoz kéne, hogy mindenkihez szóljanak. Pedig mára már minden úgy van beárazva, hogy akkor leszel rentábilis, ha mindenkihez szólsz. Úgy látom ezeket a szereplőket, mint aranyhalak, amik egy kiszáradó tóban élnek. Független színházak, független újságírók, fényképészek, videósok, festők, grafikusok, zenészek és a többiek.

A fennmaradásukat az tudja biztosítani, hogy a zord körülmények miatt időről időre csökken a számuk, és - mint ezekben a fornite szerű játékokban - kevesebben még éppen elvannak az egyre csökkenő térben. Azok a generációk, akik eddig jegyeket vettek, most már támogatással is hozzá kell hogy járuljanak a működésükhöz.

És a legjobban mégsem ezeket a projekteket, embereket, vállalkozásokat sajnálom, inkább az utókort.

Szerintem meg sem tudjátok mondani, hogy ki baszta el ezt az egészet?

Olyan mély a nyúl ürege, hogy ki sem lehet bogozni. Az individualizmus? A generációs hatások? A politika? Az internet és a globalizált világ? A kapitalizmus elvadulása? A covid? Oroszország? Kína? Amerika?

Kiválaszthatod a saját mérgedet, ha gondolod. Nem tudom, hogy segít-e. Én a magam részéről próbálom különböző kategóriákra osztani a történéseket. A kiválaszott két tengelyem a közösség mérete és az erőfeszítés, amit pedig vizsgálok, az a folyamatok pozitív irányba változása. Mindkét tengely önmagában könnyen értelmezhető: nagyobb erőfeszítés (ez bonyolultabb, de egyszerűsítsük most) nagyobb hatással jár, kisebb közösségben pedig könnyebb hatással lenni.

Ha akarom, akkor tudok húzni egy vonalat, ahonnan megéri valami. Ha akarom, akkor azt is meg tudom határozni, hogy mi az én időmnek és erőfeszítésemnek a legeffektívebb elhelyezése.

Ha figyelembe vesszük a közösség méretét, ahol hatással tervezünk lenni és sikerül valóban olyan erőfeszítésbe fektetni az energiánkat, ami pozitív, akkor sikerrel fogunk járni. Ez egy olyan dolog, amit az internet elfeledtet velünk. Hogy valami akkor is létezik, ha nincs rajta sok like.

A megerősítés belülről kéne, hogy jöjjön. Ez az egy like elég kéne hogy legyen ahhoz, hogy büszkeséggel töltsön el minket.

A modern világ nem az értékekre, hanem a reputációra fókuszál. Ebbe az irányba megy minden. Mivel az információáradat hatására a fiatal társadalom szép lassan tanult tehetetlenségbe züllik, elveszíti a motivációját majd a képességét arra, hogy elválassza az értékest az értéktelentől. Nem is beszélve arról, hogy nem ugyanazt szeretni veszélyes. A saját, celebritások vagy újságcímek által korábban nem kinyilatkozott gondolatok pedig mégveszélyesebbek. Könnyű úgy indítani egy csajozást, hogy kinek mi a kedvenc száma Azahriától. Az, hogy a "véleményem" nem független, hanem valamilyen trendből táplálkozik, egy védőpárnát is húz körém. Kikezdhetetlen vagyok mások trendi gondolataival felvértezve.

Úgyhogy ezzel a reputáció dologgal oda jutottunk, hogy a reputáció kezdi meghatározni, hogy valamit értékesnek tartunk-e vagy nem. Nem ismeretlen ez azért az emberiség számára. Nem tudjuk, hogy Picasso korából hány olyan művész volt, akinek a művészete megközelítette Picassóét, mégsem vált ismertté soha. Biztosan voltak különbségek kialakult reputációban és valódi tehetségben.

Ami a hatalmas különbség viszont a modern világban az az, hogy nem feltétlenül szakmai alapú reputáció alakul ki, hanem univerzális. És nem feltétlenül igényel szakértelmet egyetlen területen sem. Az, hogy valaki egy korábbi kor ismert emberének a gyereke, már elég ahhoz, hogy referenciapontként fogadjuk el a gondolatait, a termékeit és a szolgáltatásait. Az, hogy valakiről készült egy videó az interneten, ami sok emberhez eljutott - még ha semmilyen szakmaisággal sem rendelkezett - már felruházza őt ezzel az univerzális reputációval.

A globalizált társadalomra nem lehet analógiát hozni a múltból. Nem tudom azt mondani, hogy ez olyan mintha Picassonál sikeresebb festő lehetett volna a falu szép lánya, akit messzi földön ismertek a szépségéről, meg arról, hogy egyszer egy falubálon azt mondta, hogy rá kell köpni a fiúk péniszére, mert azt szeretik. Nem igazán jött létre ilyen messzi földön ismertség egyáltalán és még ami össze is jött, az sem jött létre kizárólag a semmiből. A mai kor egyszerűen semmihez sem fogható az emberiség történelmében.

A hatalmas cégek ugyanazon az alapon működnek, mint ahogy mindig is működtek. Azt csinálják, ami a legnagyobb profitot ígéri. Az, hogy ezeket az embereket karolják fel, az azért van, mert ez valóban működik. Ha Eva Mendes mondja, hogy ne igyál csapvizet, akkor elhiszed neki, mert ő biztosan tudja, hiszen híres. Eva Mendes viszont drága, a kukira köpő lány sokkal olcsóbb, a hatás pedig nagyjából ugyanannyi.

Jelenleg úgy érzem, hogy ezek a folyamatok furcsa, eddig ismeretlen, önmagából teljesen kifordult, disztópia szerű világ felé vezetnek, és nem látom a soft landing lehetőségét. Amit látok az az, hogy ez a rendszer él és virul, a fiatal generáció számára kényelmes. Soft landing akkor lehetne, ha már most forrongna valami. Akkor lenne arra esély, hogy ne akkor ébredjünk fel az álmunkból, amikor fejjel a földbe álltunk.

Amikor Balival állítom kontrasztba, akkor mégszebben körvonalazódik az egész. Az itteni lakosok a vallásukat, a ceremóniáikat, a népviseletüket generációról generációra viszik tovább. Nem látszik ez a "vágás", mint nálunk, ahonnantól kezdve nemkivánatossá vált a múlt. Gazdasági szarságok persze vannak, de ha visszajövök ide 10 év múlva, akkor is azt fogom látni valószínűleg, hogy egy ilyen ceremónián mindenki ott van 1 és 100 év között, kivétel nélkül. 

Merre akkor?

Én régóta azt mondom mindenkinek, hogy a kisközösségek lesznek a kiút ebből a helyzetből. Sokkal komolyabban kellene vennünk, hogy hol bérlünk lakóhelyet. Fontosabb a szomszédság mint a lakóterület. Le kell hajolni 20 emberért, 50 emberért, 200 emberért. Fontos az is, amiből nem lesz Index címlap vagy víruspost a tiktokon. Mindenki, akinek van erre hatalma, kis közösségek építésére kell, hogy fordítsa az idejének és energiájának egy részét, adott esetben lemondva a profitmaximalizálásról. Ez egyfajta társadalmi felelősségvállalás, ami el kell fogadnunk, mint kvázi kötelességünk.

Nem kérem, hogy legyél vallásos, de szeretnék rámutatni arra, hogy a múltban - és sok helyen a jelenben is - morális bástyaként tudtak szolgálni a vallások az emberek számára. Nem az számított, hogy létezik-e bármi vagy bárki, hanem az, hogy feltették az emberek maguknak a kérdést, hogy amennyiben figyel most engem valaki, vajon hogy vélekedik a cselekedeteimről. Ha néha feltesszük magunknak ezt a kérdést - csak teoretikusan - hogy mi lenne a jelen helyzetben a mi megítélésünk egy mindent látó és tudó entitás által, szerintem pozitív irányba változtat meg minket. Könnyebb ezzel a képzelt referenciával helyes döntést hozni. Ha azt játszod, hogy minden ember, akivel találkozol, lehet, hogy a messiás álruhában, gyökeresen változik meg a hozzáállásod a téged körülvevő világhoz. Ha nem lenne szükség ezekere a játékokra, akkor a filozófia szerinti aranykorban lennénk már. 

Féltem azokat az embereket, akik védtelenek azokkal a folyamatokkal szemben, amik történnek a világban. Akik nem tudnak effektívebbek vagy keményebbek lenni. Ebbe a csoportba tartozik azoknak az embereknek a nagy része, akik művészien végzik azt, amit végeznek. Virágkötők, zenészek, színészek, képzőművészek, performanszművészek, szakácsok, költők, írók és még sokan. 

Ami ezekben az emberekben közös az az, hogy elengedik a mainstreamet, hogy megvalósíthassák magukat. A mainstream elengedése pedig soha nem volt még annyira veszélyes, mint manapság. 

Nem vagyok versfaló, néha hatással van rám egy-egy alkotás, akár egy évtizedig is, meghatározza azt, hogy hogyan gondolkozok az életről. Az a típusú ember vagyok aki 4-5 zenei albumot hallgat meg egy év alatt, de azokat addig, amig minden apró részletet meg nem ismerek. 

A verseknél is így van, elidőzök egy-egy sorral, vagy kifejezéssel, és lehet, hogy napokkal, de lehet hogy évekkel később érzem azt, hogy megértettem a valódi gondolatot mögötte. 

Egy ilyen verssel zárom ezt a bejegyzést. 

Nagy László 

KI VISZI ÁT A SZERELMET

Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!