Beágyazódás

 remélem, hogy blogbejegyzésem jó egészségben talál! 

Van egy nagy rakás szép képem és egy adag olyan gondolatom mellé, ami nem illik össze a képekkel. Nem arról van szó, hogy csak rosszak, jók is, de hogyan illusztráljam ezt egy öböllel. A régi klasszikus utazóblóg még jó volt, amikor csak annyit kellett leírni, hogy elmentünk az öbölhöz, szép volt, bumm - öbölkép. 

Aztán rájöttem, hogy alapból nem annyira olvasnak már az emberek, van szalagcím, meg fotók, meg reakcióvideó a fotókról, de mi értelme van annak hogy egy x plusz 1-edik ember ajánlgatja neked az egyik random öblöt a világ valamelyik pontján. Ez az "elmentünk ide, felszálltunk oda" dolog talán kiüresedett a hatalmas zaj közepette. 

Úgyhogy akkor maradjon úgy, hogy mesélek, őszintén, és közben meg jönnek fotók, amik nem biztos, hogy tükrözni fogják az aktuális sztori szellemiségét. Már írtam egy korábbi bejegyzést szeptember 16-án, amit aztán nem osztottam meg. Gondoltam majd lehet ezt még jobban is később. 

Van egy elméletem arról, hogy ha elköltözöl egy másik helyre és az élettered jelentősen alulmúlja a korábbit, akkor egy "nyaralásnyi" idő letelte után nem fogod magad jól érezni. Na ez nekünk akkortájt letelt. A szeptember 21-i átköltözés előtt kezdett nagyon nehéz lenni a 2x15nm bungaló egy 10nm-es konyhafülkével. 

A másik oldalról meg sajnos az van, hogy pici gyerekekkel nincs az a paradicsomi környezet, ahol ne lennének időszakos megpróbáltatások. Nincs ilyen. Emiatt sok helyzetben érzem azt, hogy egy érzelmi hullámvasút az életünk. 

Egy ilyen gondolattal találkoztam a minap, hogy kár, hogy a modern világban nem lehet kimondani azt, hogy mennyire nehéz haladó szemléletben nevelni a gyerekeket. Az, hogy úgy váljon belőlük értékelhető ember, hogy közben nem csépeled, meg fenyíted őket agyba-főbe. Na erről majd lehet, hogy máskor érdemes beszélgetnünk bővebben. Vissza a hullámvasúthoz. 

Az egyik pillanatban a jelenben vagyok, jobban, mint korábban. Annyira, amennyire régen. 

Diamond Beach

Örülök, hogy ez nem csak egy történet marad, és el lehet még ide érni. Elhatároztam, hogy mindennek adok egy esélyt, és kipróbáltam pár olyan dolgot, amiről tudtam, hogy félig-meddig hozzátartozik Balihoz, mint a szörfözés, meg a meditálás, meg a breathwork "wörkshoppok", meg pár olyat is, amiről sosem gondoltam volna hogy ki fogom. Ilyen például a hétfői apukafoci az iskola füves pályáján. 18 éve nem játszottam, és a második alkalom után már én mondtam a többi apukának, akik azzal jöttek, hogy 18 éve nem játszottak, hogy ez nem jelent semmit, utána azt fogod mondani, hogy ez a legjobb dolog, ami történt veled. A jógáknál is jobb, meg a szörfözésnél is. 

Amikor ez a 15-20 apuka a 30 fokban szétkoncentrálja az agyát, és mindenki csak erre az egy pillanatra figyel, eltűnnek a meetingek, meg a zárások, megszűnik a múlt és a jövő és csak a most létezik. Na egyrészt ez nagyszerű és ezt tudtuk, hogy nagyszerű, csak tényleg a fene sem gondolta volna, hogy egy apukafoci lesz az, ami az első igazán transzformatív élményem lesz Balin. 

Ezért még nem kellett volna elmenni - gondolhatod. Erre viszont azt mondom, hogy soha nem mondtam volna igent erre otthon. Ez a helyzet vesz rá arra, hogy belemenjek dolgokba, leparkoljak az út szélén és végignézzek egy ceremóniát, megváltoztassam az eredeti terveimet. Több teret hagyjak a fantáziának és a spontaneitásnak. Ha már úgyis kimondtam, hogy ez az időszak erről fog szólni. Ez sok önfeledt pillanatot hoz. 

Nagyon szépek tunak lenni egyszerű pillanatok. 

Uluwatu Temple

Jatiluwih

Máskor meg picit szomorkásabb vagyok. 

Ezt az egy részletet megosztom a szeptember közepén írt szellembejegyzésemből: 

"Valószínűleg egy kegyetlen dolog volt a részemről, hogy azt vártam Balitól, hogy elfeledteti velem, hogy a világ éppen darabjaira hullik. Azt szerettem volna, hogy tökéletes legyen. Legyen a kis sziget, ahol minden rendben van úgy, hogy máshol nincs. Hogy valahogy úgy vészeljem át majd a most következő időszakot, mintha csak egy hidroplánnal hajtanánk végre kényszerleszállást egy trópusi szigeten, ami bár lakatlan, de mégis minden reggel van büféreggeli. 

Az van, hogy iszonyatosan elfoglalt mindenki. Nem csak a munkában, hanem a szabadidőnkben is. Nem férnek bele az üresjáratok."

Azt vettem észre, hogy átalakultunk, mint társadalom, és már fontosabb egy jó fotó egy élményről, mint maga az élmény. Mintha csak lefényképeznénk az ételt, de meg már nem ennénk. Vannak ezek a csúcshelyek, ahol pörögnek a likeok az instán a fotókra és sokszor az van, hogy mondjuk már le sem mennek az emberek a híres tengerpartra, mert az macera, bőven elég a fotópontig elsétálni a parkolóból, aztán jöhet a következő, haladjunk, hogy minél több beleférjen. Sokszor a jelentőségét vagy a történetét sem ismerik egy helynek, csak annyit, hogy "hát az nagyon híres". 

Mármint tudok mutatni ilyen képet, hogy tessék, Bali, a földi csoda. 

Ulun Danu Beratan

De valójában ez a helyzet: 

Ezek a leretusált, de a valóságot annál jobban érzékeltető részletek egy kicsit analógiák nekem a világra most. Már csak imitálni tudjuk a tisztaságot. 

Ha mész pár lépcsőt, amit más lusták a turisták megtenni, akkor készülhet egy kép. A te hamis pillanatod.

Kelinking Beach

De közben ez történik picivel alattad: 

Ezt a részét továbbra is nehéz nekem feldolgoznom. Azt, hogy egy hazugság az egész életünk. Hogy úgy érzem, hogy a mi emberek egy betegsége vagyunk a földnek, és annyira hiányoznánk, ha nem lennénk, mint a koronavírus. 

Na de ez majd biztos javul. Már nem az emberiség, hanem a gondolat nyomasztása. Addig is itt egy kép egy majomról, aki lelopott egy RayBan-t egy turista fejéről. 

Note to self: a drónvásárlás nagyon jó ötlet volt, és sok örömet okoz, amikor próbálkozom reptetni a kis valamimet. Olyan perspektívából is meg lehet nézni helyeket, ahonnan korábban ez lehetetlen lett volna. Éééés, nem kell sorbaállni a fotólehetőségért. 

Angel's Billabong

Broken Beach

Diamond Beach

Vannak azért szép helyek. Már, ha megtehetem, hogy kicsit eltérjek a gondolatmenettől. 

Itt az utolsó képnél tényleg ennyien vannak odalent, úgy, hogy a fenti fotópontnál (lásd első kép) 600 ember öli egymást. Ráadásul mindenhol ezek az instázó szerkezetek vannak felépítve, amik valami nagyon furcsa eltorzult, életszerűtlen pillanatot mutatnak az életből. 

Mint egy ilyen hinta müvüves alappal. A kilátás persze szép, de mintha rá lennél kényszerítve, hogy valami furcsa pózban tekints meg dolgokat úgy, hogy nem is oda nézel, hanem máshova. 

Vagy ez a teljesen odanemillő hajóorr. 

Jó visszacsatolás az, hogy a pici gyerekek mit élveznek, akik még nem rendelkeznek social media fiókkal. 

Crystal Bay

Crystal Bay

Még ennek a pici majomnak is jobban tetszik ez a levél, mint egy RayBan szemüveg. 

Uluwatu

Még van egy utolsó képem egy csirkeszállítóról, de már nem fűznék hozzá nagy megfejtéseket. Túlbeszéltük valószínűleg. Innentől cuki képek jönnek és cuki gondolatok. 

Costa Ricával szöges ellentétben itt a helyiek nem tűnnek rettentően lelkesnek a turisták láttán. Ott az volt az érzésem, hogy folyamatosan vendégül akarnak minket látni, és örülnek, hogy náluk vagyunk. És ez nem azokra korlátozódik, akik ebből élnek, hanem az utca embereire is jellemző. Üdv Costa Ricában, üdv az országunkban, Pura Vida, remélem jól érzitek magatokat, gyertek máskor is. És az az érzése az embernek, hogy tényleg, őszintén ezt gondolják. Tényleg örülnek. 

És tudjátok mi az érdekes? Az, hogy Costa Ricán szinte semmit nem lehet látni a helyi kultúrából már. Olyan mintha beleolvadt volna a mostani állapotba, és létrejött volna egy olyan helyzet, ami kicsit amerikai, kicsit karibi, kicsit kalandos, kicsit all inclusive. 

Hozott a nyugati kultúra sok jó dolgot, de ugye minden varázslatnak ára van. Az ár jelen esetben - mindenhol - az, hogy ugye voltál valaki. Na ez mostmár nincs így. 

Mostmár mindenki vagy. 

Na itt az az érzésem, hogy az emberek csak élik az életüket, köszönik szépen. Lehetne minden jobb azzal a mércével, amivel mi érkezünk. Aztán hatalmas felháborodásra Bali azt mondja, hogy neki jó így is és - mégegyszer - köszöni szépen az építő jellegű hozzászólást. 

És boldogok, hogy rohadnának meg. 

Pedig lehetne jobb, de ezt nem értik. Lehetnének elégedetlenek, de nem hallgatnak ránk. 

Mennek a mindennapos szertartások, kiteszik a házad elé a felajánlásokat az isteneik számára - helyetted -  nem érdekli őket, hogy te hiszel-e benne vagy nem. És talán ez a kulcs. Hogy nem érdekel, hogy amit csinálsz, arról másnak mi a véleménye, és hogy változtat-e ez bármin. Ez a csoda a vallásosságban néha, hogy emberek csinálnak dolgokat szimplán azért, mert azt gondolják, hogy így helyes. 

Ez lenne az ellenszer a mi nyugati fertőzésünk ellen? 

Hogy tartják fent ezt az egészet úgy, hogy ennyi turista jár ide? 

Itt van ez a pici kert, és 50 méterre tőle, a kerítés másik oldalán turisták százai, mint például yours truly, aki éppen fotóz belefé a fal felett. És mégis...

Ellentétben Costa Ricával, ami a világ élén jár környezetvédelemben, itt Balin a környezetszennyezés, a fák kivágása, a műanyag égetése, a szemét nagyon durva, és néha kikészít. Nehezen tudok vele mit kezdeni. Azt mondják a nyugati világ "ajándéka" volt az itteniek számára a műanyag és mivel egész történelmükben ahhoz voltak szokva, hogy természetes anyagokba csomagolnak mindent, valahogy megmaradt az, hogy elhajítják és elégetik a szemetüket. Ez banánlevéllel oké, koláspalackkal valamivel kevésbé. 

Talán pont ez a nemtörődömség, ami miatt megmaradhatott a kultúra és a vallás?

Nehéz lenne megmondani, hogy melyiket választanám. Talán azt mondom, ha mondani kell valamit, hogy Costa Rica például ebből a szempontból sokkal kevesebbel tud hozzájárulni az én okulásomhoz, mint Bali, de ez sovány vigasz. 

Mára ennyi. Köszi, hogy elolvastad.