Hurghada

 van is Egyiptom, meg nincs is

Egyszerű tervet eszeltünk ki még azelőtt, hogy bejelentették volna, hogy elmarad az őszi szünet: elmegyünk egy napos helyre még azelőtt, mielőtt elkezdődik a nagy lebetegedős időszak. 

Istenem, annyira unalmas utazásról írni egy kisgyerekes időszakban. Szóval igen, az volt a terv, hogy ne legyen mindenki beteg télen. Az utazás nagy kalandja pedig az volt, hogy meg kellett találni az utazási iroda buszát a repülőtéren, ami elvitt a hotelig. 

Ugyhogy nincs félszemű Igor, akinek beszállunk a buszába, nincs skorpió evés a tábortűz mellett, nincsenek vadászó oroszlánok a sátraink körül, nincs oxigénhiányos állapot az alaptáborban. De lesz, hiszen mindannyian erre vágyunk. Farkas is, csak ő még most nem tudja elmondani, meg először meg akar tanulni egyedül kakilni.

Hurghadára azon egyszerű okból esett a választás, hogy nem volt más hely, ahol októberben még elég meleg van a tengerben fürdéshez, de öt óra alatt el lehet oda jutni. 

Az utazási irodára pedig azért esett a választás, mert csak így volt direkt járat (ilyenkor még nem volt wizz air, és egyébként is, wizz air...)

Apáékkal mentünk, ami kvázi nyaralást varázsolt a nyaralásból, mert voltak olyan pillanatok Lillával, amikor ketten tudtunk időt eltölteni. Erre is szükségünk van azért. 

Egy ideig vártam a bloggal, valahogy nem akaródzott megírni. Talán azért, mert nem tudtam még megmondani, hogy akkor mi is volt az, amit szerettem, és mi volt az amit nem szerettem az egyiptomi utazásban. 

Szerettem, hogy jó idő van, és imádtam, hogy ennyi ideig minden étkezésre közel keleti kaját ehetek. A sült padlizsán, az oliva, a humusz, na ezektől én nem tudok betelni. 

Nem szerettem, hogy az egész hely egy természetellenes, épített szállodaváros a semmi közepén, ahol "körülnézni a városban" egy olyan program, amit később inkább kihagytunk volna.

Szerettem, hogy nem kellett gondolkozni azon, hogy ki vásároljon reggelit, és azt, hogy a hét végére teljesen feltöltve éreztük magunkat energiával. A sós víz, a párás levegő és az egész napos napfény az én immunterápiám. (nagyon különleges ember vagyok)

Kifejezetten nem szerettem, hogy a távolságok miatt nem tudtunk egyetlen piramishoz vagy akár romhoz eljutni az ittlétünk során. 

Szerettem, hogy a szállodának volt saját csúszdaparkja, ahol Málnával végtelen időt el lehetett tölteni. 

Nincs csúszdás képem. 

Nem szerettem, hogy a második napon a kamikaze csúszdán kiszakadt a dobhártyám, ezzel korai búcsút intve a további mókának. A csúszdázást könnyebb volt elengedni, mint a könnyűbúvárkodást, de majd bepótolom máskor. 

Honnan tudom, hogy kiszakadt? Ki tudom fújni rajta a vizet. 

Egy hónap alatt beforr. 

Honnan tudom, hogy mennyi idő? Ebből a szempontból nem volt szerencsés gyerekkorom. Hálistennek azóta feltalálták az orrsprayt, és a gyerekeink vagy nem örökölték, vagy ennek köszönhetően már nem tapasztaláják meg ezt. 

Kifejezetten szerettem, hogy bevállaltuk, a sírások és a kakis pelenkák ellenére. A mostani bejegyzést a nagy téli utazásunk előtt két nappal írom. A hazaérkezés után egy kicsit elkezdtem parázni azon, hogy mennyire állunk készen egy nagyobb úrtra, de mostanra ez elmúlt. Már látom, hogy ez mind mind egy természetes folyamat, aminek a végén ott lesznek a nagy kalandok együtt, négyen.