Grúzos tészta

korianderrel és kaporral

Ahogy beléptem a reptérre, úgy ereztem, mintha egyből valami betegség kapott volna el. A gépünk mindenesetre csak egy óra késéssel indult. Wizz airhez képest összetehetjük a kezünket. Akar a lassan 12 órája a máltai gépükre várakozó - és kínjában lerészegedő - társasághoz is tartozhattunk volna. Viszonylag korán szálltunk le Kutaisiben. Meglepő első élmény volt, hogy az útlevelünk lecsekkolása után egy üveg köszöntöttek minket a határon. Hat ez felénk fordítva működött anno. A varos 20-30 kilométerre volt a reptértől, olcsó megosztott taxival házhoz vittek minket a szállásunkra. Reggel 7 volt meg csak, úgyhogy megpróbáltam egy jó alvással kiheverni a nyavalyát, de végül fel 3 korul feladtam, es elindultunk megnézni Kutaisit.  

Túloznék, ha azt mondanám, hogy egy új varos felfedezésének az izgalmaiból nem vesz el semmit, ha az ember lázas es be akar hányni. Mindenesetre próbáltuk kihozni a dologból a maximumot. Mivel laptopot nem hoztam, kézzel írtam le az élményeket, de a betegen leírtak annyira szarkasztikusra sikeredtek, hogy meg talán 444-es cikknek is elment volna. Ezért írom le most újra, egészségesen. 

Elso blikkre Gruzia egy erdekes vegyulete a kornyezo orszagoknak. Kutaisi tulnyomo resze lakotelep szeru, izlestelen - gondolom akkortájt dizájnosnak tartott - épületekkel kiegészítve. A kertvárosi részek inkább törökös, arabos hangulatúak, de van egy-két olyan épület, amire szerintem Nepálon kívül máshol nem is adtak volna építési engedélyt. Az utakon mindenhol tehenek, malacok, lovak, csirkék, kacsák es egyéb állatok mászkáltak, ami szinten egy kis ázsiai beütést ad a helynek. 

Az emberek nagy része szegényesebbnek tűnik, mint otthon, és bar inkább a férfiak tudnak nagyon elvetemülten kinézni, valójában sokkal kedvesebbek, mint amilyennek tűnnek. Kivéve ha sorbanállásra vagy vezetésre kerül a sor. Ebben a két esetben nincs helye sem írott sem íratlan szabálynak.

A Grúz mellett oroszul általában mindenki beszel, angolul a fogadosok es a pincerek elhanyagolhato szazalekat leszamitva kb senki. Ez egy kicsit megnehezíti a dolgokat, am meglepően sok mindent el lehet érni es magyarázni mutogatással es hümmögéssel. Ez a segítőkészségüknek es a vendégszeretetüknek is köszönhető. A vilag nagy reszevel ellentemegtben itt egyaltalan nincs korrupcio. Het eve kicsereltek a kormanyt, es a rendorseget is. A turizmust a reptéren ajándékba osztogatott (meglepően jó minőségű) vörösbor mellett olyan dolgokkal is segítik, mint pl. az, hogy a Tbilisiből Mestiába tartó repülőjáratok árának felet az állam állja. Hogy honnan van erre pénz? A vendéglátónk szerint a korrupció csökkenésével arányosan a gazdaság fejlődni kezd, es meglepően sok mindenre marad pénz. Lassan angolt is taníthatnának. 

Az emberek a masrutka nevu tomegkozlekedeskent funkcionalo kisbuszt hasznaljak utazasra, ami bagóért elviszi az embert akárhova, ha az hajlandó kicsit áldozni a kényelemből. Az akárhova alatt persze nem mindig azt kell érteni, hogy amerre az ember szeretne, inkább csak úgy valahova. 



Mi fel akartunk jutni az első képen látható templomhoz, de ehelyett eljutottunk egy másik templomhoz egy másik varosban. Na nem mintha olyan nagy különbség lett volna, de valamiért mindig úgy érezzük, hogy látnunk kell egy templomot, ha egy új helyre érkezünk. 

Miután ezt letudtuk, felmerült a kérdés, hogy most hogyan jutunk haza. Tudomásunk szerint a masrutka majd jön errefele újra, viszont az két óra múlva indul Kutaisiből. A templom környéken csak vallásos tárgyakat árultak, vagy leginkább kéregettek, úgyhogy elindultunk lefele a hegyről gyalog, es addig mentünk, míg nem találtunk valahol fagyit es kávét. 

Itt megvartuk a masrutkat, es hazamentunk. En azota is lazas voltam, szoval 8 kor el is aludtunk es másnap 10kor keltünk. 

Kutaisi nem nyerte el annyira a tetszésünket, hogy a szűkös időkeret ellenére tovább maradjunk, így másnap reggel elrajtoltunk észak fele. Két terv volt az egész napunkra; eljutni a Kaukázus lábánál fekvő Mestiába, es nem behányni a masrutkába. Most vicces lenne azt írnom, hogy a terveinket 50%os hatásfokkal valósítottuk meg, de láss csodát; mindkettő sikerült. Pedig a 3 óra szerpentin az inter-city masrutkánkkal meg egy egészséges embernél is kiverhette volna a biztosítékot. 

Ahogy megérkeztünk, már tudtuk, hogy valami ilyesmire gondoltunk, amikor Grúziát kiszemeltük. Ez egy télen síelő, nyáron túrázó központ körbevéve a Kaukázussal. Az épületek, és a lakosság kb. 80 százaléka valamilyen módon bekapcsolódott az itteni turizmusba, és kisboltot, éttermet, vagy panziót üzemeltet. A levegő, a rendezett kis épületek, és a lélegzetelállító panoráma meg meg lett fejelve a rossz idő végét jelző hatalmas szivárvánnyal, én pedig azonnal meg is gyógyultam. Na jó, az utolsó rész nem igaz, továbbra is beteg voltam. Ja és nincs kefir, kösz élet, megyünk haza...

Az első nap egy kis túrát terveztünk 2400 méter körül, ahol a sípályák is voltak. A főbérlőnk  - nem meghazudtolva a grúz vendéglátási szokásokat - felvitt minket a saját autójával ingyen. Jó mentőövnek tűnt, hogy ha bármi van, használhatjuk a felvonót. A túra második felére mar egész jól éreztem magam, és erre energiamegmaradás-szerűen lett Lilla egyre rosszabbul. A felvonót végül használtuk lefele is, és onnan hazastoppoltunk, ami baromi egyszerű errefelé. Mestiában Lilla végrehajtotta azt, amit végig azt hittem, hogy én fogok, úgyhogy ismét lefeküdtünk nyolckor, hogy reggelre meggyógyuljunk. 

Én felkelés után már teljesen jól voltam, Lillában viszont meg nem voltunk biztosak, ezért könnyített nap volt betervezve. Az idő továbbra is nagyon szép volt, úgyhogy szereztünk egy terepjárót sofőrrel, és elindultunk Usguliba, ami Európa legmagasabban fekvő állandóan lakott települése. Ide az út 42 kilométer volt, és két és fel óra, ráadásul úgy, hogy az első fel órában meg lehet tenni a táv felét. Na onnantól keményebb a terep 1600-ról kb. 2400ig. Az egyik folyómederbe beszorult egy teherautó, és totál leállt a forgalom. Mint mar említettem, a férfiak vérfarkassá változnak a benzinszagtól. Ez a mi sofőrünkkel sem volt különbben, intett, hogy szálljunk ki, és megpróbált átugratni a busz mellett. Na ez mar első ránézésre is halva született ötletnek tűnt, és természetesen nem is sikerült. Egy ideig meg voltam győződve róla, hogy oldalra belezuhan a folyóba és lecsúszik, de végül csak beszorult a kamion mellé. A mutatványra odagyűlő emberek segítettek összeszedni a letört darabokat, és egy kötéllel kihúztak az autót. Addigra mar észrevettük páran, hogy a teherautó másik oldaláról át lehet menni. Szegyen szemre így csatlakoztunk a konformistákhoz, és mi is ott mentünk át. 

Usguli elég lenyűgöző látvány volt. Ettünk egy meglehetősen rosszat, és körbesétáltuk a helyet.  Két-három óra után elindultunk haza. A hazaút mar belefért az előirányzott 2,5 órába, de egy időre kizötyögtük magunkat. Olyannyira, hogy kicsit lelkiismeret furdalásunk is lett, hogy nem figyelünk eléggé oda arra, hogy Lilla terhes. Másnap vezekeltünk, és pihentünk, nem csinaltunk semmi veszelyeset. A legmegterhelőbb az volt, hogy kiolvastam egy könyvet, aminek nem lett happy end a vége.

A helyi kaja nagyon finom tud lenni, ha jól készítik el. Vannak az alapfogasok, ami mindenki szamara kötelező. Ez a hússal töltött lepény, meg a hússal töltött batyu, meg a hússal töltött tekercs. Elő és utóételnek télen-nyáron. A többi fogás - legyen az saláta, vagy leves, köret vagy akármi - kaporral és korianderrel készül. Na az kiderült az itt tartózkodásunk során, hogy egy kis kapor és koriander mindenben elfér. Nagyon jó lesz tőle a marhahúsleves, a birkapörkölt, vagy a majonézes csirkesaláta is. Mindezt a helyiek általában lekísérik egy kis sörrel vagy háziborral, az idősebb helyiek pedig egy üveg vodkával. Vodkát nem is kérsz itt felessel, csak üveggel. És ha valaki az első alkalommal nem akarta elhinni; nincs olyan, hogy kaukázusi kefír. Az egész életünk egy hazugság. 

Az utolsó nap (ma) a háziúr segítségével a szomszéddal és a kocsijával Mestiábol Mazeribe mentünk, Itt vart minket egy újabb cimbora, akivel lovagoltunk a hegyek között. Kis túlzással. Igazából ültünk a lovon, ami néha gyalogolt, néha legelt, de ez is nagyon szép volt, és jó lezárása az itt töltött időnek. 

Délután a főbérlőnk odaadta a laptopját, úgyhogy tudok blogot írni. A képeket viszont csak otthon tudom betenni, úgyhogy addig fel sem fogom tölteni.

Holnap reggel megyünk vissza Kutaisibe, és másnap hajnalban indul a gépunk haza. Nem hinném, hogy olyan sok dolog történne ez alatt az idő alatt, de ha mégis, akkor azt majd meg hozzáírom otthon.