Boracayról, Maniláról és arról, ahogy ellopták Kínában a laptopom

ez az utazás záró bejegyzése 

Kezdjem a menő képpel, hogy hogy többen kattintsanak, vagy inkább építsem fel a feszültséget? 

Na jólvan. 

Tényleg fura volt az, hogy El Nidoból nem hazafelé indultunk, hanem még egy harmadik helyre. Szingapúr már olyan távolt volt, leülepedett emlékekkel, mintha évekkel ezelőtt lettünk volna ott. 

Nyolc repülőúttal kevesebb mint három hét alatt rekordgyanús ez az utazás. 

Ismét meglepődtem azon, hogy az Lio reptér milyen szinten kicsi. Nem tudom, hogy nálunk egyáltalán lehetne-e ilyet engedélyezni. Igazából egy fel-, és leszállópálya van, az érkezés egy előszoba az indulás meg egy terem, és a becsekkolás kisebb, mint egy nagyon egyszerű minihotel recepciója. 

Ettől függetlenül működik: egy repülőtársaság használja exkluzívan, és jópár olyan turista van, aki 10 ezer helyett fizet egy repjegyért 50 ezret, csak hogy ne kelljen Puerto Princessába 7,5 órán keresztül buszozni a legközelebbi reptérre. 

A szállásfoglalásokat úgy csináltam, hogy egyre jobbakat néztem, ahogy megyünk előre az időben, hogy több féle élmény legyen. 

A boholi szállás olyan volt, ahol 10 évvel ezelőtt szálltunk volna meg kb: van egy ágyad, meg egy zuhany, reggel meg sütnek neked a bárban rántottát, ha kéred. 

El Nidon egy szinttel fentebb mentünk: itt már volt kis kanapé az ágy előtt meg egy extra ágy, úgyhogy nem négyen aludtunk egy hotelágyon, és már büféreggeli volt, de az a fajta, ami már éppenhogy büféreggeli, de a végén igazából itt is csak süttetsz magadnak egy rántottát, meg töltesz egy pohárral a kávés termoszból. 

Boracayon viszont bemákoltam az interneten, mert volt egy egy napos 75%-os kedvezmény egy öt csillagos hotelbe, aminek köszönhetően szinte ugyanannyiért foglaltam le ezt, mint Lion a másikat. 

Itt egy egyenruhás ember várt minket a repülőtéren, aki felcimkézte a cuccainkat, és beültünk a hotel buszába, ami elvitt a hotel kikötőjébe, ahol egy "loungeban" beregisztráltak minket és előkészítették a hajót, amivel elittek minket Boracayra, ahol átpakoltak egy másik mikrobuszba, elvittek a hotelbe, ahol meg felvitték a cuccainkat a szobánkba, ami két szobás volt már. 

A reggeli meg az a kategória volt, amiről már cikket lehet írni, bár nem én leszek az, aki cikket ír róla. 

Az utolsó pár napra igazából csak azt szerettük volna, hogy ezekkel kelljen foglalkozni: reggeli előtt a kondiban súlyzós vagy kardio edzés, mit szedsz reggelire magadnak a tányérodra, árnyékos vagy napos ágyat foglalsz a parton, medence vagy tenger. 

Más textúrája van egy gyerekes utazásnak és egy huszonéves hátizsákozásnak. Nem mindig opció a pihenés, más költsége van az aktivitásnak, szóval a végén ha ugyanazokat csinálod, az egyiknél elégedett leszel a másiknál meg nem. Ezt el kell fogadni, és kész. 

A kérdés továbbra is az volt, hogy akkor most Boracay jó-e. Volt-e értelme még egy harmadik szigetnek? Mindenkitől azt hallottuk, hogy na majd a tenger meg a homok, de őszintén nem voltam benne biztos, hogy El Nido-t szarrá lehetne verni.  

Végül nem lettem expert, de amennyire én láttam, arról van szó, hogy ez egy nagyon pici sziget, ahova hajóval kell átjönni a legközelebbi repülőtérről. Boracay arról ismert, hogy van egy White Beach nevű sok kilóméter hosszú tengerpart, amit az egyik legszebbnek tartanak a világon. 

Ezen a parton ilyen baywatch szerű vizimentő állomások vannak, amik számmal vannak ellátva, és ezek alapján három fő részt határoznak meg: Station 3, 2 és 1. Ahogy csökkennek a számok, egyre drágább és exkluzívabb lesz minden, a hármas full backpacker rész, 2-300 forintos kajákkal és olcsó hostelágyakkal (de ugyanez a minőségű part) az egyes meg már főleg vízparti étterem és hotel. 

Már úgyis láttad az első képet, szóval nem lesz nagy reveal, de hadd mondjam el a saját gondolataimat a tengerpartokkal kapcsolatban: én külön kategóriákra osztom őket, mert mindegyiket ugyanazon a skálán összehasonlítani értelmetlen lenne. 

Van a lakatlan szigetes tengerpart ahova csak hajóval jutsz el, és amitől elvárod, hogy emberfeletti módon szép legyen, és nem akarod, hogy legyen ott bárki is rajtad kívül. Már egy kókuszt áruló bódé is illúzióromboló. 

Van az eldugott part, ahova hosszan utazol, nem tudsz ott lakni, de van valami élet. Szintén elvárod ilyenkor, hogy megérje idáig eljönni arról a partról, ahol alapból laksz. 

Aztán van kettő olyan, ahol már lehet lakni: az egyiknél ilyen white lotus exkluzív kriptoremete életet szeretnél, a másiknál meg arra vágysz, hogy egy nyüzsgő valami legyen, ahol válogathatsz a különböző bárokból meg éttermekből, leülhetsz idegenekhez beszélgetni, és melléd is le akarjanak ülni. 

Kb ez a négy, de az is lehet, hogy rosszul látom. A negyedik kategórióban Boracay csúcskategóriás. Zéró hullám, kristálytiszta víz, kemény, lapos, liszt szerű fehér homok (lehet futni rajta), nyügzső, de mégsem dzsuvás meg bazári, nincs telebaszva fizetős napágyakkal, nem akarnak 2 percenként plédeket meg napszemüveget eladni neked. És az, hogy hátizsákos utazóként is elérhető, gyakorlatilag hihetetlen. 

A boracay-i tuk-tukok pedig a tuk-tuk verseny abszolút győztesei, mivel nem csak a legkényelmesebbek, hanem elektromosak is, emiatt nincs hangzavar és szmog sem a szigeten. 

Hatalmas kalandokért nem érdemes ide jönni, arra a másik két általunk meglátogatott rész sokkal alkalmasabb. Nincs nagy snorkel paradicsom, nem annyira megy a búvárkodás, nincs környező híres apró szigetecske, nincs szörf, csak kitesurf a sziget másik oldalán. Ezen a részen ezt komolyan is veszik. 

A lényeg a lényeg, hogy úgy tűnik, hogy ide kifejezetten azért érdemes jönni, hogy a tengerparton süttesd a hasad. El Nidoval ellentétben szerintem itt nem is laknak hosszú távon külföldiek sokan. Hát így lett Boracay egy tökéletes harmadik állomás, ami a Fülöp-szigetek egy harmadik arcát mutatta meg. 

Fun fact: nekünk végül tuk-tukkal kellett a white beachre menni, mert mi egy Station Zero nevű helyen voltunk, ami külön álló, és privát partokból áll. Egyébként ezek szerintem valamivel alulmúlják homokügyileg a white beachet, de ugye ez már a hármas nem a négyes kategória, meg most pff... Tökmindegy egyébként. Ezen a ponton az ember már csak a saját szórakoztatására hasonlítgatja össze a helyeket, minden más sznobéria, mivel mindegyik nagyon szép. 

De ha mindenképpen modnanom kéne valamit: a Station Zero hármas kategóriában 9/10 White Beach négyes kategóriában 10/10

Az utolsó kép hátterében látszódik a kicsi kék móló, ahonnan Manilába indultunk az utazásunk utolsó előtti napján. 

Ez volt az a város, amitől az internet is meg mások is óva intettek, mivel benne van a világ 10 legveszélyesebb városa listákban. Gondolom, hogy nem mindegy, hogy mit értünk Manila alatt, mivel van egy két milliós "city of Manila", van egy 15 milliós "Metro Manila" és van egy 41 milliós "Mega Manila". 

Én csak a belvárosról tudok pár szóban mesélni, ami egy Szingapúrhoz és Kuala Lumpurhoz hasonlító üzleti város, rendezett utcákkal, 8-16 sávos utakkal és hatalmas tech cégek felhőkarcolóival. Szingapúrhoz hasonlóan tilos a dohányzás az utcán, és a rendet annyi rendőr őrzi, mintha Budapesten minden kuka helyén egy fegyveres őr állna. 

A családban volt valaki, akinek ez nagyon bejött. 

Szóval teljesen korrekt, nem kell beszarni. A Mall of Asia mellett szálltunk meg, és Lilla már előre kijelentette, hogy ez valami gagyi ázsiai pláza lesz, aztán amikor meglátta ezt a 600,000 négyzetméteres monstrumot, azonnal vissza is szívta ezt a kijelentését. 

Kevesebb, mint 24 óránk volt itt, és a plázáról nem annyira szeretnék ennél többet mesélni, a lényeg, hogy egy pozitív csalódás volt. Itt viszont én már előre szorongtam azon, hogy az indokolatlanul olcsón vásárolt China Eastern járatunk (Manila - BP, 20 óra totál, fejenként 94 ezer forint) hazafelé mennyire lesz kínzás. 

Az első kínos élmény az volt, amikor a manilai reptér egyes terminálján rájöttem, hogy nem is China Eastern hanem China Southern jegyet vettem, ami a fél órányira lévő hármas terminálról indul. Szerencsére mostanában öregesen fél órával többet számolok (2 helyett 2,5) ezekre a repterezésekre, hogy az ilyenből ne legyen probléma. 

Annyira alábecsültük ezt a légitársaságot, hogy szinte sokkoló volt az első járat Kantonig. Percre pontos felszállás, 20 perccel korábbi megérkezés, normális étel. Kanton a repülőről iszonyatosan jól nézett ki, annyira, hogy én még el is ejtettem egy olyan mondatot, hogy "elutazgatnék még itt egy hónapig Kínában" 

A reptéren már kicsit hűvösebb volt a légkör. A security checknél, amikor a táskákat kell felrakosgatni a futószalagra, hogy átvizsgálják, az útlevél átnézéskor már keményen ránkripakodtak, hogy egyesével álljunk, majd amikor Lilláét nézte az arc elsőre, ráncolta a homlokát, és telefonált valamit. A kérdésünkre, hogy minden oké-e nem reagált. 

Mi közben elkezdtük felpakolni a cuccokat a szokásos módon, tablet, laptop ki, minden a maga kis dobozába. Mire Málnával a végére értünk volna az útlevél ellenőrzésnek, egyszer csak azt kapjuk, hogy neki ki kell mennie, vissza. Nem tudjuk miért, de ő nem jöhet be. Erre mondtuk, hogy akkor megyünk vele, de az útlevelünk meg minden szarunk már átért a másik oldalra. A legkisebb mozdulatra ezek felé a cuccok felé viszont már olyan ellenállást és kiabálást kaptunk, hogy Málna el is sírta magát. Tényleg fura volt. 

Végül visszakaptuk az útleveleket, hogy vissza tudjunk jönni, és kimentünk, ahol kiderült, hogy az egyik Manilában becsekkolt bőrönd átvilágításánál találtak benne egy öngyújtót (nem értem mi ez a fixáció az öngyújtók iránt, Szingapúrban és a Fülöp-szigeteken is iszonyatosan haraptak rá). Miután ezt kibányásztuk, visszaállhattunk a sorba, ahol újra lecsekkoltak minket, de mire átértünk, a korábban átküldött laptop és tablet már nem volt sehol. 

Lilla itt azt mondta, hogy szerinte el is engedhetem az egészet, mert soha nem fogjuk ezekből az arcokból ennek a megoldását előrántani, de én erről hallani sem akartam. Internetet semmilyen módon nem tudtam a telefonomra csinálni - note to self: ha Kínába mész, előre legyen meg az e-sim a telódon - úgyhogy ők osztogattak meg velem hotspotokat, amik szintén szart sem értek, és elkezdtük keresgélni lokátorral az addigra 100 méterre lévő cuccokat. Sikertelenül. Két órányi kameravisszanézés és totális mentális összeomlás után megtalálták a tettest, és visszakaptam a cuccaimat. Ezt a történést nárcisztikus pofontként értelmeztem, és Lilla manilai plázás elhamarkodott kijelentése után én is visszavontam a "lennék még egy hónapot Kínában" gondolatomat. 

Van valami megmagyarázhatatlan szigor érzése az embernek itt. 

A második járaton egy ázsiai arc részegen jött fel, és elég zavaróan viselkedett, énekelt meg másokat baszogatott. Ez után feljött a fedélzetre egy láthatósági mellényes hölgy, aki kedvesen megkérte, hogy mutassa meg mégegyszer az útlevelét és a beszállókártyáját. Mondta, hogy szeretne ezekről egy fényképet csinálni, és utána elment. Ez után ez az ember vigyázban ült egy szó nélkül a székében a következő 11 órán át. 

Fogalmam sincs, hogy mik ezek, de abban biztos vagyok, hogy nem egy 4 és egy 9 évessel fogok ennek nekivágni. A kínai utazásos aspirációimat hivatalosan 5 évre jegelem. 

Éééés még így is, ha ezt a pár fura dolgot levesszük - már ha lehet ilyet - akkor az egyik legzökkenőmentesebb hosszú repülés volt az utóbbi időben. A China Southern profizmusa szerintem még egy Turkish Airlinest is lepipál, az ilyen Lufthansa, Air France, LOT és társaira pedig kilómétereket ver. 

Ne vigyetek gyújtót, igazából ennyi. 

Jó volt visszatérni Budapestre. Van egy ilyen ázsia-por, amit mintha csak az itthoni kádban lehetne véglegesen lemosni. A háttérben már zúg a mosógép, és nagyjából két nap és 15 ciklus után minden szép és tiszta lesz újra. 

Én pedig ezzel most zárom is a soraimat, és megyek bőröndöt pakolni. Remélem az, aki velünk tartott lélekben ezen az utazáson, végül jó szórakozásnak tartotta az erről olvasást.

 

Találkozzunk a következőnél.