időkapszula 2021 elejéről
Nagyjából egy év telt el azóta, mióta először elkezdtünk beszélni a vírusról és valószínűleg a "közemberek" közül azok vannak többségben, akik egy éve nem hitték el, hogy most itt fogunk ülni. Persze voltak emberek, akik úgy gondolták, de mindig vannak emberek akik úgy gondolják. Nem ekézhetjük magunkat amiatt, mert nem adtuk be a derekunkat a lehető legpesszimistább becsléseknek.
A magam részéről a világon száz évente átmenő kórság elképzelés mellett tettem le a voksom, és azt gondoltam, hogy a spanyol náthához, kolerához, pestishez hasonlóan itt is egy valamivel erősebb második hullám után szétmutálja magát a vírus és magától elmúlik. Még volt is valami régi sci-fi, ahol le volt írva, hogy wuhanból indul majd egy vírus és olyan hirtelen tűnik el, mint amilyen hirtelen megjelent.
Sokkoló módon nem az történt, mint ami ebben a sci-fi könyben le volt írva. Pedig igazán történhetett volna az is.
Az első lockdown iszonyatosan szörnyűséges időszaknak tűnt, pedig pár hét volt. Szinte nevetséges a mostanihoz képest. Az emberek eltökélték, hogy méltósággal és kreativitással fogják átvészelni. Mentek a közvetítések online, meg a versolvasások meg az esti mesék, és talán ez azért volt, mert mindannyian azt gondoltuk, hogy ez egy hosszú visszatartott lélegzet. Egy szituáció, egy ütés a hasra, ahol az izmokat jól megfeszítve majd kibírjuk valahogy.
Végül talán arra hasonlított legjobban, mint amikor elszakadt a bokaszalagom az egyik EFOTT előtt. A kórházban rákötöztek a lábfejemre valami súlyt, amit iszonyatosan fájdalmas volt tartani. Egy idő után megkérdeztem, hogy mennyi ideig kell még tartanom, amire azt a választ kaptam, hogy addig, amíg az izom teljesen el nem gyengül és ráterhelődik az egész az elszakadt szalagokra.
- Van olyan, aki ezt szeretni szokta? - kérdeztem.
- Nem rajonganak érte.
Az izom általi tartás fájdalma abban a pillanatban vált nevetségessé, ahogy elmúlt és átvette a helyét a "második hullám". A lábfejem függőlegesen lekonyult, és ezzel meg is lett erősítve, hogy valóban elszakadt a szalag. Nem a legszórakoztatóbb módszer, de azt nem lehet rá mondani, hogy nem hatásos. Bár azon sem lepődnék meg ha képes lenne egy részleges szakadásból szakadást csinálni. Amit mondjuk egyből diagnosztizál is.
Szóval itt vagyunk mi, a lekonyuló lábfej, aminél elengedett az izom. Most derül ki, hogy mekkora a szakadás.
A szakadásban - a sok sok egyéb szuper dolgon felül - ami egész jó, az az, hogy egyértelmű minden szempontból. A szituáció állapottá változik. A részemről egy ilyen kék izé került rá. Már nem emlékszem, hogy hány hétig. De megvolt, hogy hány hétig és megvolt, hogy utána mi fog történni.
Szóval van ez a pont, amikor minden átváltozik és utána már "ez van". Mármint hogy EZ VAN és kész. A gyászfolyamat nem egy szuper hosszú valami. Ozorára már ezzel a lábamon mentem, és nem sirattam el dolgokat, amiket nem tehettem meg. Hiszen nem volt B opció.
Szépen megy végig a társadalmon a kollektív gyászfolyamat.
Sokk. Harag. Depresszió. Elfogadás.
Azt kijelenthetjük, hogy a sokk elmúlt. Azt is kijelenthetjük, hogy a harag még nem ért közösség szinten véget. "Köcsög vírus!" vagy "Köcsög korlátozások!" - pick your poison.
Az én meglátásom szerint viszont a nagy átlag átlépett a harmadik stádiumba. Depresszió.
Lao Tzu idézettel élve: Ha depressziós vagy: a múltban élsz, ha szorongsz: a jövőben. Ha békében, akkor a jelenben.
Hát persze, hogy a múltban élünk. Annyi mindenünk volt, ami most nincs. Szerintem minél több volt, annál nagyobb a depresszió. És persze van szorongás is. Hogy mi lesz még. Hogy meddig maradunk bezárva. És hogy vajon lesz-e még olyan, mint régen.
Mikor jön vajon el az a pillanat, amikor készen állok letépni az EFOTT karszalagomat és azt mondani, hogy akkor "ez van" és ideje elkezdeni jól érezni magam? Mikor lépek / mikor lépünk a negyedik stádiumba? Mert talán ez az elfogadás lesz az, ami lehetővé teszi, hogy újra a jelenben éljünk.
Mert a jelen megint csak könnyű. Osztottak egy lapot és nincs más lap. Nincs feltétlenül jó vagy rossz, hiszen a skálák egy része megszűnik egy olyan parányi pontban, mint a jelen. Ez egy lap, és MOST érezhetjük jól vagy rosszul magunkat tőle. Kihozhatjuk belőle a maximumot vagy eltékozolhatjuk. Ha az összes lapot összehasonlítjuk egymással, akkor ez nem olyan jó lap. De egyrészt - ami általában így van - ezt kaptuk és nincs más, másrészt - ami viszont nagyon egyedi - kvázi mindenki hasonló helyzetben van.
Most nem számomra ért véget az EFOTT, hanem mindenki számára.
Miért nehezebb így mégis ennek ellenére?
Végül azt találtam, hogy olyan frontokon veszítettük el a kontrollt, amihez nem vagyunk hozzászokva. Olyan szintű bizonytalanság vesz körül, aminek az ellenpólusa már szinte elengedhetetlenül vagy spirituális vagy nihilista. Vagy nem? Létezik más út?
Ha a világ egy póker karrier lenne, akkor ez lenne a downswing. Ez lenne valószínűleg életünk legkomolyabb downswingje. Amiről Homer Simpson életbölcsessége jut eszembe.
Voltak olyan pókeresek, akik majd az egész karrierjük során egy ilyen lejtmenetben voltak, és töredékét keresték annak, mint amire képesek voltak. Később, amikor a visszavonulásom után évekkel visszamentem elolvasni pár hírt, láttam, hogy ezek közül az emberek közül a legtöbben eltűntek, de lett olyan, aki azóta a világ egyik legjobbja.
Egy igazi vízválasztó egy ilyen lejtmenet. Kiejti a gyengéket és megerősíti az erőseket. Klasszisokat csinál az egész jókból, vagy veszteseket. Biztos vagyok benne, hogy a mostani helyzet is értelmezhető ilyen gondolatok mentén és nyilván ez majd sokkal könnyebb lesz retrospektíve. És sokkal haszontalanabb is lesz.
Egy érdekes gondolatot hallottam tegnap. Konfuciusz szerint a levertség egy olyan állapot, amikor az embernek nem szabadna levertnek lennie. Érdekes módon csak akkor tudunk depressziósak lenni, amikor ezt "megengedhetjük magunknak". Ha ez most egy háború lenne, akkor nem lenne időnk ilyen dolgokra, hanem gőzerővel túlélnénk.
A depresszió legyőzésénél nekem úgy tűnt, hogy az egyik leglényegesebb momentum, a "minek érezzem jól magam, úgyis mindegy?" állapotból a "miért ne érezzem jól magam, úgyis mindegy?" állapotba való átmenet.
József Attila nem kifejezetten felvillanyozó módon így fogalmazta meg a Két Hexameterben:
"Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis."
Bár nem vagyok benne biztos, hogy József Attilával mennyire lehet a depresszió átlépése tekintetében példálózni. De ha "tisztességes" részt kicserélem azzal, hogy "boldog most azonnal", akkor az már egész jó. Szóval eldöntöttem, hogy jól fogom magam érezni és kész. Nem azért, mert indifferens vagyok mindennel szemben. Nem azért, mert leborulok istenségek akarata előtt. Nem azért, mert kiterítenek úgyis.
Hanem azért, mert nem mindegy.
Mert ha ne, akkor az élet elmegy mellettem, mint egy jajveszékelő csöves mellett a reggeli csúcsforgalom. Nem lesznek helyettem boldogok, és semmit nem számít az együttérzésük. A depresszió egyik legnagyobb ellenségének gondolom az együttérzést, hiszen legitimálja a depressziót. Lehet együtt érezni gyásszal. Mert a gyász felett nincs hatalmunk. A gyász megtörténik, és kész. Sőt, az adna inkább aggodalomra okot, ha valamiért kimaradna. A depresszió viszont már egy választás. Ráadásul egy rossz választás. Nem kaphat megerősítést és támogató szavakat. Meg kell tőle szabadulni, amilyen gyorsan csak lehet. Minél hamarabb gyűrjük le ezt az egészet belül, annál nagyobb az esélye annak, hogy a generációs trauma nálunk megáll, és nem megy tovább a gyerekeinkre.
Megvan Guido (Roberto Benigni) az Élet Szépből?
Szóval szerintem itt az ideje, hogy mindenki elkezdje azt a történetet írni, amit majd később szívesen fog mesélni az utókornak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése