Dibaj

 amikor az átszállóhelyről nincs hova átszállni

Hogy kerül főhősünk egy ilyen meglepő helyre? Inkább kezdem korábbról. 

Az év végi időszak felkorbácsol egy csomó érzést és emlékeztet egy csomó mindenre, ami kéne, hogy legyen és nincs. Próbálkozunk életben tartani az éttermet, meg működtetni a sörfőzdét meg működtetni saját magunkat. 

- És te hogy vagy? 

- Hullámzó. 

Hullámzó. 

Néha olyan érzésem van, hogy nincs most olyan ember, aki nem ezt a választ adja. Hullámzó. Néha jobban, néha szarabbul. Attól függ. A párok igyekeznek váltani egymást a hullámokkal, azokban a ritka pillanatokban, amikor meg mindketten épp fent vannak. Nos, azokban a pillanatokban fogannak a karantén gyerekek. 

Továbbra is kíváncsi vagyok, hogy majd később hogyan fogjuk jellemezni ezt az időszakot. Büszkék leszünk rá, hogy kibírtuk, mint ahogy az idősebbek közül sokan érzik ezt korábbi szarságokkal kapcsolatban? Vagy elfelejtjük, mint a Trónok Harcát? Ne beszéljünk róla, hogy volt ilyen, és akkor mindenkinek jobb? 

Lesz egyáltalán lehetőségünk elfelejteni? - teszi fel magának a kérdést egy nehezebb pillanatban az ember. A 'hullámzó' alsó felében. Aztán azokban a nagyon szerencsétlen időszakokban, amikor összetalálkozik egy párnál a két mélyrepülés, születnek a nagy elhatározások. Hogy 'mit tegyünk', meg hogy 'hogyan ne veszítsük el a józan eszünket'. Mert a mélypontok közös jellemzője a félelem, hogy sosem érnek véget. Hogy innentől ez lesz az alapállapot, és majd innen indul felfelé a jó, és lefelé a még rosszabb. 

Dubaj vagy semmi? Nagyjából ez a menü 2021 januárjában, ha az ember nem 20 órát szeretne repülni és nem egy hónapot tartózkodni valahol. 

Akkor legyen Dubaj. Két PCR teszt, ha átestél ha nem, de az egyiket intézi a légitársaság kint. 

Ferihegy továbbra is lehozó. 10 gép indul naponta kb. 

Egy lélek sincs. 

Kint minden készen áll mindenre, futószalagon megy a tesztelés. Arra még nem volt idő, hogy írjanak egy papírt, hogy az átesettek és a beoltottak ez alól kivételek, szóval egyelőre mindenki csinálja, ami a papírra le van írva neki. Az esélytelenek nyugalmával vetettük le a teszteket mi is. 

Gondoltuk ha már 128 darab öt csillagos hotel van és nagyjából egy otthoni wellness árszintre vannak levíve az árak... miért is ne. Ha Rómában vagy, ugye. A szállás nem csak nekem volt a legmonumentálisabb valaha, de Lillának is. Ehhez itt úgy tűnik, hogy nagyon értenek. Vagy inkább van pénzük idehívni azokat, akik ehhez nagyon értenek. 

Azt gondoltuk, hogy a gyerekrész lesz majd az, ami a mi szabadidőnk/munkánk záloga lesz, és igyekeztünk ezt priorizálni a legjobban. 

Málánál továbbra is úgy érzem, hogy szinte nulla törést jelent majd a covid időszak. Csúszdázás közben tervezgeti a februári szülinapi buliját. Bulijait. 

Bár vittem a fényképezőm, szinte kizárólag mobillal fotóztam, mert semmi olyan dolog nem volt, aminél én úgy éreztem, hogy hozzá tudok tenni a dokumentációhoz a mobilhoz képest. 

Fura egy város ez. Nehezünkre esett bármi olyan dologgal kapcsolódni, ami nem egy világváros, hanem mondjuk kifejezetten Dubaj. Néha olyan érzése van az embernek, minta a kecskepásztornak lett volna egy arany tojást tojó tyúkja és aztán gyorsan előre megyünk az időben 100 évet. 

Csak itt lehet egy pláza emeletén több mint egy Luivutton bolt. 

Csak itt képesek Amerikából ideszállíttatni egy valódi dinoszaurusz csontvázat, hogy berakják a pláza közepére. 

Csak itt képesek egy pláza közepén cápákat úsztatni. 

Ja és említettem már, hogy a pláza közepén mik vannak? 

Drága. Szinte képtelenség bármi értelmeset csinálni anélkül, hogy az ember belefutna komolyabb költségekbe. Arányaiban a legolcsóbb a taxizás. Van, hogy 2,5 deci kóla drágább, mint egy taxi út. Van, hogy 2,5 deci kóla drágább, mint amire a legnagyobb jóindulattal is rá lehetne mondani, hogy érthető. 

Az építkezés őrületes tempóban zajlik és nem azon a szinten mint nálunk, hanem úgy, mintha a piramis építő fáraók szociális intelligenciájával nyúlnának a 21. század végtelen pénzéhez. A felhőkarcolók brandeltek, a plázák is brandeltek, látszik, ahogy a különböző sejkek vagy hatalmas megavállalatok versengenek egymással, hogy kinek van több égig érő háza a sivatag közepén. XY by EMAAR XY by DAMAC. 

(És ezzel meg is volnánk az egész út alatt lőtt három nem mobilos képpel.)

Persze kvázi-rabszolgákkal építtetik őket Bangladeshből, de ezt gondolom nem volt nehéz kitalálni. 

Nyilván ne tegyünk úgy, mintha a cipőnkkel meg még jópár dologgal nem ugyanez lenne a helyzet. Csak az olyan, mint a vákumozott steak, ami már elég távol van a haláltól. Rosszabb ezt így szemtől szemben látni. Nincs nyilvánvalóan szem előtt, csak ha kicsit mozgolódik az ember, akkor veszi észre.  

Ez lett volna az a pont, amikor előkaphattam volna a fényképezőgépem. Itt valószínűleg lett volna értelme. De ez most nem az a hét volt. Egy Florian Büttner nevű fényképész képét beteszem most a sajátjaim hiányában. 

Még a mi életünkben véget fog érni ez az olaj faszság, és én azért kíváncsi leszek, hogy mi marad ezekből a dolgokból. Fura, hogy a világ néhány helyének szimplán joga van ahhoz, hogy folyékony pénzt szivattyúzzon ki a földből csak azért, mert épp alatta van. Néha olyan érzésem van, hogy ezeket a döntéseket már azok hozzák meg manapság, akik pontosan emiatt kerültek döntéshozó pozícióba. Szóval ja, szívás és akkor én leszek a sejk te pedig a rabszolga. És kizárólag ez a különbség kettőnk között. Na mindegy.

A programok közül a legérdekesebb a vidámparkozás volt. Nyilván jóval kevesebb a turista, mint egyébként és azok is sokszor félig üzleti indíttatásból tűntek úgy, hogy itt vannak. A családos utazók aránya meg aztán tényleg nagyon kicsi. 

Így sikerült egy egész vidámparkot csak magunknak megkaparintanunk. Nyivákolhattok, hogy kit érdekelnek a vidámparkok, de tudom, hogy élveztétek volna. 

Néha próbáltunk elképzelni, hogy milyen lehet emberekkel. Elég szürreális élmény volt. 

Ezt száz kép sem tudja valószínűleg átadni. Nagyon vicces volt. 

És persze mindig van feljebb. Hasonlóan Vegashoz, itt is aranyszabály, hogy a több az több. A pálma sziget tetején lévő Atlantist néztük meg az utolsó napon. Ennek a hotelnek hálistennek saját plázája van és medencés rész helyett saját vizividámparkja (ahol a gyerekrész mellett a mi "otthoni" gyerekrészünk eltörpült). 

A többit meg nem fotóztuk le, mert eszünk ágában sem volt telefonnal közlekedni. De erre pont jó az internet. A park főeleme egy elmebeteg kamikaze csúszda, aminek a végén egy cápákkal teli medence közepén csúszik át az ember egy csőben. Ezt felváltva kipróbáltuk Lillával. 

Para. 

Az Atlantisban továbbá van egy olyan akvárium, amiről megintcsak süt, hogy a lovetta nem volt faktor. 

Korábban három féle nézőponttal találkoztam. Volt egy "hülye vagy eszem ágában sincs", volt egy "egyszer látni kell" és volt egy "legjobbhelyever" variáns. Úgy érzem, hogy értem, hogy melyik mögött milyen gondolatok vannak. 

Mi egyszer láttuk, valószínűleg túléltük volna az életet nélküle is, de kár lenne azt mondani, hogy nem éreztük jól magunkat, mert jól éreztük magunkat. De szerintem kb kimaxoltuk és azért ha lehet máshova is menni, akkor majd máshova mennénk inkább legközelebb.