Plitvicei-tavak

El Dorado újrafelfedezése. Húszszor...

Még sosem írtam Horvátországról. Egy kicsit úgy voltam vele lehet, hogy túl közel van, és mindenki ismeri, és emiatt nem annyira különleges.

Aztán gondoltam most mégis írok egy picit. Egyrészt hogy lehet az, hogy szinte minden környező országban hihetetlenül közel hozzánk elképesztően gyönyörű részek vannak. Oké, nálunk is vannak szép részek, de a Dunakanyarban minden zsebkendőnyi földrészért már három gyereket kell szülni. meg belépni a pártba. Olyan részekért, amiket itt még csak be sem vetnek gabonával. Fű nő rajta. A tengerre néző házikó meg lakatlan, az ajtaja bedeszkázva. Mert van jobb. Vagy nem tudom. 

Na. Nem számít. Nem erről akartam beszélni. 

Hanem arról, hogy azért Horvátország tényleg megér egy misét. A tengerpart talán csak azért nem a legpopulárisabb, mert túl közel van és túl elérhető. A plitvicei tavak meg... Ejha. Hát ezt a részt talán tényleg érdemes látni mindnekinek. 

Málnát a nagyszüleivel hagytuk a tengerparton és Lillával ketten indultunk el Plitvicére egy kvázi szülinapi két fős romantikus program gyanánt. Az odaúton az volt az érzésem egy kicsit, mint Amerikában, hogy lélegzet elállító környezetben alig lakik valaki. Tényleg, mintha ezek a tájak ott nem jelentenének semmit. Hogy annyira sok ilyen rész van, hogy nem számít. 

Maga a nemzeti park pedig olyan fullosan ki van építve, mintha a Grand Canyon lenne. Minden patent, minden szép. Már-már sok is. Hatalmas belépődíj van, meg időkapuk a belépésre. És teltház szinte mindig a szezonban. 

Mi egy kora reggeli időpontban mentünk be, hogy még ne legyenek sokan és egy hibrid túrát tervezünk, ami valamivel rövidebb, mint a "nagy" túra. A Plitvicei-tavak annyira szépek, és a táj annyira monumentális, hogy olyan érzés egy kicsit, mintha El Doradót fedeznénk fel éppen. Aztán fedeznénk fel újra.

Meg újra.



Meg újra.



Meg újra.



Meg újra.

Na szóval egy idő után az a fura érzése támad az embernek, hogy már nem tudja hova pakolni a látványt és az érzéseket. Megtelítődött teljesen. 

Ilyen fahasábokból összerakott kis hidacskákon lehet sétálni, sokszor a víz felett. Arról beszélgettünk, hogy sok helyen itt már biztosan plexi lapok lennének a korlátok, de legalábbis lennének korlátok, hogy ne essenek bele az emberek a tavakba. A sok hülye. Már mindennek hülyebiztosnak kell lennie lassan. 

Gondolom mostanra mindenkinek lejött, hogy mi történt ezután. 

Hát ez van, kedves Hölgyeim és Uraim. Én vagyok az a hülye, aki miatt kellenének a korlátok. Pár kép a teljesség igénye nélkül, amig kiröhögitek magatokat:

Vége? Még kell? Itt van még pár:

 

Akkor most folytatom.

Körülbelül három óra után értük el azt a pontot, ahol a közepes méretű túra véget ér, és fel lehet szállni a buszra. Itt még tovább folytattuk a sétát, olyan utakon, amik a különböző bejáratok felől mások számára akár az egész túra első szakaszaiként is funkcionálhatnak. 

Már figyelmeztettek minket arra, hogy 11 körül eléggé bedugul a park, ami már így is limitálva van, de ezen a ponton éri el az elméleti maximumot a vendégszám. Na ez egy egybefüggő embersorban nyilvánul meg, ami kábé olyan, mintha a nemzeti parkot kombinálnánk a deák téri metróállomással. Vagy Disneylanddel. Kinek mi hozza meg a vizuális élményt. De azért ha még így sem, akkor itt egy kép erről az állapotról: 

Ez már egy picit kevésbé szórakoztató így, sőt talán inkább frusztráló, de szerencsére már abszolut telítődtünk a szépségből, és nem nagyon lehetett már elrontani az élményt semmivel. 

Szuper volt. Tényleg.  Ajánlom mindnekinek. Foglaljatok előre jegyet, és legkésőbb reggel nyolckor induljatok el. Ja és nézzetek a lábatok elé, amikor fotóztok.

Köszi a figyelmet!