Tri Hita Karana

Bali másik arca

Sok minden történt a legutóbbi bejegyzés óta, és úgy éreztem, hogy emésztenem kell ezt az egészet, mielőtt nekilátok beszámolni arról, hogy miért fogjuk végül december közepén itthagyni a szigetet. 

Lilla vetette fel az ötletet először, az én első gondolatom meg az volt, hogy elválok, és beköltözök valami kolostorba a világ végén. Még órákkal a sokk után is abban a szellemben ültem le erről beszélni, hogy az én életem határait elértük, meggyőzhetetlen vagyok gyakorlatilag ennek az ellentétéről, és készen állok egy új, remete életre, ahol nem szükséges ilyen jellegű döntésekkel szembenézni. 

Izgalmas dolog ez az emberi lélek, és talán a bennünk zajlő lenyűgöző folyamatok feltérképezése volt az, ami annó a pályámra irányított. 

Szóval ott álltam, és tudtam, hogy két koncepció van bennem, és azt is tudtam, hogy az egyik egy materiális, ego dolog a másik pedig az a belső megérzés vagy érzés, ami a valóság. A probléma az volt, hogy fogalmam nem volt, hogy melyik melyik, és most én voltam a lány a filmből, aki a barátja és a gonosz alakváltó között váltogatja a pisztolyát, miközben mindkettő üvölti neki, hogy "én vagyok az igazi, őt lődd le". 

Azt sem feltétlenül tudtam megmondani, hogy melyik a kevésbé ijesztő számomra. Az egyik oldalon ott van az, hogy sok-sok minket körülvevő ember éli ezt a választást az életben, és az ő elmondásuk alapján is bizony vannak mélypontok, amiken túl kell lendülni. Ez lehet egy megérzés nem? Mármint hogy most van ez a pont és csak túl kell rajta lendülnünk és akkor minden paradicsomi lesz. A kitartás az eredeti megérzés mellett. 

Aztán rámkiabál a másik, hogy márpedig az a megérzés, hogy a rendhagyó döntést hozd meg, mert a hozzád legközelebb álló emberek ezt szeretnék. Hogy a legnyitottabb szívvel érkeztünk és falakba ütköztünk. Ez is lehet megérzés. Érzed, hogy valami nincs rendben és hogy a színfalak mögötti valóság nem az, amit a brosúrák és az utazóblogok mesélnek. Hogy nem ez az őszinte út. Hogy az a nem várt eset lépett végül fel, hogy az eredeti megérzés jó volt, de nem azért, amiért gondoltuk. 

Szóval két kérdésem lenne, ha most kaphatnék valami külső segítséget az objektív létezés berkeiből. Akkor most júliusban elbasztuk vagy nem? És most? Most elbasszuk? 

Lilla szerint minkettő kérdésre nem a válasz. Marci szerint akkor basznánk el, ha félelemből és egóból nem mernénk meghozni ezt a döntést. Mert hogy mit fognak majd szólni, biztos azt gondolják, hogy kudarcot vallottunk. Hogy megijedtünk a spirituális mélységtől. Nem bírjuk Bali hatalmas energiáját. Ami mindenkinek sikerült, az nekünk nem sikerült, mert nem voltunk elég kitartóak meg bátrak. 

Mind a négyünk számára más jelentősége volt ennek az útnak. Azt gondoltuk, hogy az egyik fix pont Farkas lesz, akiről gyakorlatilag 100%-os magabiztossággal kijelenthető, hogy imádni fogja a dagonyázást a dzsungelben, az állandó jó időt és a kedves és elfogadó óvónéniket. 

És ez az első pont rögtön megbukott. Nem számoltunk azzal, hogy mekkora törés lesz neki az, hogy a nyelv, amit elsajátított, hirtelen használhatatlannak bizonyul, és nulláról kell kezdeni az egészet. Nem számítottunk arra, hogy ennyire erős kötelék fűzi az otthonához és a tágabb családhoz. 

Közel három hónapnyi "haza szeretnék menni, nem érzem magam jól itt" után nehéz döntéssel kellett szembenéznünk. Megszoksz vagy megszöksz. Ha beletörjük Farkast ebbe az állapotba, az potenciálisan károkat okoz majd benne, főleg, ha utána pont mire elfelejtette a nagyszüleit meg az otthonát, bejelentjük, hogy most viszont akkor megyünk haza. 

Én a magam részéről úgy éreztem, hogy még nyitott vagyok a további élményekre, de ezzel gyakorlatilag egyedül maradtam. Persze az én utam sem felhőtlen, sőt, de kíváncsi voltam mire megy majd ki ez az egész. 

Végül úgy tűnik, hogy erre ment ki, és a sziget furcsa módon az otthonunkkal erősítette meg a kapcsolatot. 

Szóval ez most egy gyerek központú döntés, de azért szeretnék mesélni a saját érzéseimről és tapasztalataimról is. Ami miatt én jöttem az valamilyen mélyebb érzelmi, vagy spirituális mélység, gyönyörű természet, erős, számunkra már elfeledett közösség. 

Tri Hita Karana

Megvan, hogy ez mi? Keress rá, ha gondolod. Egyébként nyilván elmondom itt a blogban is, de utána is olvashatsz. 

A Tri Hita Karana a három elemből álló harmóniát jelenti, ami a Balinéz kultúra alapja. Harmóniában a természettel, harmóniában a közösséggel és harmóniában az istenivel. 

A magam részéről azt gondolom, hogy az általam meghatározott két fő elemével ez összecseng a spiritualitásnak. Én a saját magam által megismert különböző kultúrákból azt ollóztam össze, hogy ez a két elem a következő: 

Az első a hit abban, hogy az élet több annál, mint véletlenek összessége, és egy kvázi dinamikus rendszer, ahol az életünk történései a lelki evolúciónk szempontjából optimális történések. Hogy ezt ki vagy mi okozza, az másodlagos. 

A másik az együttérzés, ami pedig azt jelenti, hogy érezzük és átérezzük a minket körülvevő létformák életét, és közösségben, együtt megélésben gondolkodunk. Egy döntésnél számít, hogy örömet, vagy bánatot okozunk vele másoknak. 

Nyilván ez bonyolultabb ennél, de nagyjából azért remélem lejön, hogy mire gondoltam. 

A balinéz filozófia esetében a természet és az emberi közösség külön van választva de ettől függetlenül számomra rezonál azokkal az alapelvekkel, amikkel máshol találkoztam. 

Ez alapján a hármas osztás alapján fogom elmesélni azt, amit Balin tapasztaltam.

Természet \ Környezet

Ez a harmónia a természettel és a környezettel dolog elég kézenfekvő. Ott vannak a rizsteraszok, meg az emberek a bambuszkalapjukban, ahogy dolgozgatnak rajtuk. Meg a szent vízesések meg a dzsungelek meg a tengerpartok meg a vulkán. Azt gondolná az ember, hogy ez egy easy win. 

Aztán ha pár napnál többet vagy itt, akkor elkezdesz felfigyelni pár dologra, és utána ezekkel el kell számolnod magad felé. 

Az egyik a szemét, és bár értem azokat a gondolatokat, hogy a helyiek évszázadokig csak természetes és lebomló anyagokat használtak, és a kultúrájuk része az, hogy mindent eldobálnak, nekem ez kevés. Az eldobált szemetet aztán nemes egyszerűséggel elégetik az árokban, és ez alakítja ki Bali jellegzetes illatát: füstölő és égő műanyag. 

A másik a természet folyamatos pusztítása, hiszen a turizmus hatására végtelen igény van új villákra, specialty kávézókra, jógatermekre és smoothie bárokra. Ezek a területek rizsföldekből és dzsungelekből alakulnak ki. Az egyik nap még elmész egy ilyen mellett a motoroddal, és azt mondod milyen szép, a következő héten eldózerolt homoksíkság az egész és már öntik bele a betont az ideimportált vendégmunkások valamilyen szegényebb szigetről. Minél inkább "helyi" egy projekt, annál rosszabbak a körülmények. 

De nyilván az expatokat sem kell félteni. 

A rendszer egy európai rendszerhez szokott ember számára egészen elképesztő. Mivel külföldi nem birtokolhat földterületet, 25-30 évre bérbe adja neki a helyi tulajdonos. A természet totális eradikálása után a bérbevevő beépíti a területet kénye kedve szerint. A bérleti időszak lejárta után meg majd kiderül. Ha a bérbeadó nem szeretné tovább bérbeadni a területet, akkor a felhasználó vagy elviszi a házát a hátán, vagy otthagyja és ennyi volt. 

Ez végül egy olyan jelenséghez vezetett, hogy az ingatlanok építése jóval magasabb megtérüléssel kell, hogy rendelkezzen. Nálunk otthon az a bevett, hogy az ingatlan értékének 4-5%-a a bérleti díj. Ez itt nyilván nem rentábilis, mivel mire visszatermelné a költséget, már adhatjuk vissza, ugyanis nem a miénk. A bérleti díjak emiatt a bekerülési költség 15-30%-a körül mozognak Balin éves szinten. Hasonlóan, mondjuk, mint ha egy éttermet akarnál kialakítani egy bérelt üzlethelységben. 

Ez két dolgot eredményez: az egyik, hogy már a közép távon itt élők is kvázi belekényszerítve érzik magukat abba, hogy saját házat építsenek, a másik, hogy rettentő szexy üzlet, hogy ilyen profit mellett építsenek és hasznosítsanak mégtöbb ingatlant. Ennek köszönhetően most itt vagyok egy úgynevezett ökofaluban a sziget egyik eldugott pontján, a nappaliban, és nem a természet hangjait hallom, hanem a buldózer és a markoló robaját. Ezzel ébredek és ezzel alszom el. 

20%-os éves hozam mellett az ember könnyen viccel. Sajnos ezt a viccet most nem értem. 

A harmadik, hogy hasonló éghajlatű szigetekhez képest gyakorlatilag nincsenek állatok. A természet elpusztítása csak az egyik indok, a másik a világszinten élvonalban lévő orvvadászat. 

Egy hasonló helyen costa ricán például papagájok repülnek el feletted, majmok ugrálnak, hatalmas gyíkok hesszelnek a kertek alatt. Itt nem. 

Közösség 

Az egyik fő indok, amiért jöttem, hogy ezen a téren valami újat, többet meg tudjak tapasztalni. Rögtön az elején érdemes egyből két részre osztani a lakókat helyiekre és bevándorlókra, mivel akkora szakadék van a kettő között, hogy szinte kaszt érzése van az embernek. 

A helyiek élik az életüket, sokan tradícionális ruhában vannak, piacra mennek, a ceremóniák pedig napi szinten szerves részei Balinak. A balinéz emberek egy része elfogadja a turizmust, mint megélhetési formát, és ebben helyezkedik el. Bár a külföldiek szeretnék a saját lelki nyugalmuk érdekében vendéglátóknak nevezni őket, inkább szolgálók. 

Az itt lakó külföldiek egy jelentős részének több fős állandó személyzete van, akik bizonyos esetekben bent is laknak a villákban. Sofőrök, nannyk, takarítók, kertészek, medencések, szakácsok, biztonsági személyzet, villa manager, amit akarsz. 

A balinéznek nevezett élet a külföldiek számára jobban hasonlít egy gyarmatosító életére, mint egy valóban balinéz ember életére. 

A helyiek másik fele pedig látszólag olyan távol tartja magát ettől az egésztől, amennyire csak lehet. Elmehetsz helyi étterembe, boltba, bárhova, kedvesek veled, mosolyognak rád, de nem kiváncsiak az életedre, és azt szeretnék, hogy te se legyél az övékre kiváncsi. 

Nem ez az első hely, ahol Magyarországon kívül több időt töltöttünk el. Ha legalább három hónapról beszélünk, akkor ázsiában ez a harmadik, a világon pedig az ötödik nekem. Szerintem nem arról van szó, hogy nem tudtam, mire számítsak, vagy hogy illúzióim vannak a külföldön tartózkodásról. 

Thaiföldön az érkezésünk utáni második naptól kezdve csörgött a telefonom megállás nélkül, és úgy szippantott be a közösség, mintha feladatul kapták volna. Lilla az első héten meglátogatott egy művészfalut, ahol a helyi thai festők másnaptól ottlakóként tekintettek rá. 

Nepálban a második hónapban már egy isten földi reinkarnációjának tartott, nagy vallási jelentőségű ember invitált magához, nepáli családdal töltöttük az újévet és együtt főztünk, és közel 10 másik családnál töltöttünk el napokat. A külföldiek esetében szintén kb az érkezésünk másnapjától fogva fontosnak számítottunk és küldetésként tekintettek arra, hogy segítsenek nekünk megismerni az országot. 

Balin nehéz volt nekem az, hogy folyamatosan betonfalakba ütköztem, amikor egy-egy szociális kapcsolat esetében mélyebbre szerettem volna menni az időjárásnál. 

Valószínűleg az van, amit már tíz évvel ezelőtt is kimondtam: a hosszú távú külföldön élés nehezen megvalósítható egy olyan ember számára, akinek mély és szerteágazó kapcsolati hálóra van igénye. Ez egy szűrő. Két típusú emberből látok szignifikánsan többet itt: az egyik az, aki elvan egyedül, vagy egy online térben, a másik pedig az általam connecternek nevezett embertípus, aki szinte networking jelleggel sok-sok kapcsolatot szeret kialakítani, de nincs különösebb igénye a mélyebb dolgokra. Egy teljesen idegen emberrel megismerkedni nagyobb izgalmat ad, mint egy sör egy olyannal, akit már ismer.  

Valószínűleg ha rááldoznék még 1-2 évet a dologra, akkor több értékes és mély kapcsolatot sikerülne kialakítani, és egy idő után talán a helyiek is hajlandóak lennének befogadni. De akkor ez most azt jelenti, hogy rá kell, hogy áldozzak ennyit? Az is kérdés, hogy én mit adok fel ezért cserébe szerintem. 

Szóval a részemről inkább nem. Sokkal befogadóbb külföldi országokat ismertem meg életemben ha külföldön szeretnék élni, otthon az meg otthon. Nehéz versenyezni egy évtizedek alatt megerősödött szociális hálóval, közös múlttal, közös kultúrával, közös nyelvvel és persze az otthon lakó családdal. 

De nem is erről beszélek igazán. Azt a gondolatmenetet kaptam egy expattól, hogy nincs értelme olyan emberekbe invesztálni, akik aztán lehet, hogy egy év múlva hazamennek. Nincs erre itt ideje senkinek. Ha fixen maradnék legalább két évet, akkor az már esetleg jelentene valamit. Akkor lehet megérné. 

Én mondtam neki, ahogy Morpheus anno mondta Neonak, hogy tökéletesen értem, hogy mire gondol. Nem kell beszélnie a gyerekkoráról, vagy a párkapcsolatáról vagy semmi olyasmiről, ami nem komfortos, de szerintem igenis lehet mély beszélgetést folytatni egy olyan emberrel, akivel talán sosem találkozunk újra. 

Az istenek

A hit és a spiritualitás valamilyen formában elkísérte az életemet a kezdetektől. Az olyan koncepciók, mint a sors vagy a karma, az összefonódó energiák és az élet mélyebb értelme gyerekkorom óta lenyűgöznek, és később ez a rajongás abba váltott át, hogy előszeretettel olvasok és gyűjtök tapasztalatot a témában, elköteleződés nélkül. Egy vallásfilozófus kényelmes pártatlanságával tekintek a hit különböző iskoláira, és igyekszem arrogancia nélkül, szimpla érdeklődéssel állni a témához. 

Az egyik kulcsmomentum, amit az életem során meghatároztam az a konzisztencia. Egy valódi hit (legyen az akár az abban való hit, hogy 2+2=4) szerintem alapjában határozza meg az ember életét és hozzáállását a világhoz. Nem tűnik el, vagy változik bizonyos történések vagy élethelyzetek hatására. 

Itt is lehetne most különbséget tenni a külföldiek és a helyiek között, mert teljesen más a szituáció. 

A Balin vásárolható spirituális élmények egy jelentős része például külföldiek által üzemeltetett biznisz. A jóga, meditáció, légzőgyakorlat tanárok főleg külföldiek, akik kőkeményen meg is kérik ennek az árát. A helyiek körében a jóga nem is annyira elterjedt, mint gondolná az ember. 

A spiritualitás, ami az expatok számára az esetek jelentős részében egy üzlet, a helyiek számára morális párna. Próbálnak jó kapcsolatot ápolni az istenivel, de a balinézek által a balinézek irányába formált kritika az, hogy vajon mennyire jó dolog az, hogy az itt lakók az összes pénzüket ceremóniákra költik, virágokra, meg felajánlásokra, ahelyett, hogy mondjuk egymáson segítenének. Ahelyett, hogy szemétszállítást, egészségügyet, oktatást vagy hasonlókat fejlesztenének ezekből az összegekből. 

Mennyire oké, hogy a virágszirmok, amiket a tengerbe dobunk megbocsátásért, a szintén ide dobált műanyaghulladékkal úsznak együtt? 

Visszatérnék a konzisztenciára. A közlekedés talán az egyik, ahol nekem sok-sok disszonancia szúrja a szemem. Nem sok közlekedési konfliktust láttam, de amiket láttam, ott egytől egyig elrobogott az okozó, nem vállalva a felelősséget. Balin az erősebb kutya baszik elve érvényesül, a szabályok inkább csak jelzés értékűek sokszor. Nem igazán van jelzés előzékeny cselekedetekre: a duda, a fénykürt, minden azt jelzi, hogy én fogok menni, és engedj. 

Amikor ott állok az egyik kezemben egy háromévessel, egy másik nyolc éves kezét fogva egy gyalogátkelőhelyen és brümmögnek, villognak meg dudálnak az autók, hogy jelezzék, eszembe ne jusson elindulni, mert nekem jönnek, akkor úgy érzem, hogy ez valószínűleg sok színes virágba fog kerülni majd. 

Van-e valami Balin? Létezik-e ilyen, hogy Bali energia, vagy portál, vagy akármi? Én úgy érzem, hogy igen. 

Számít?

Valószínűleg igen, de azért ne gondoljuk, hogy ők "megérkeztek". Ugyanúgy tanulnak, ugyanúgy készülnek az ítélet pillanatára, ugyanúgy vannak akik jobban és vannak akik kevésbé vannak eltévedve. 

A balinzézek alapvetően békés emberek, szinte nem létezik bűncselekmény a szigeten. Egy nap alatt több mosolyt zsebelsz be, ami az irányodba érkezik, mint Magyarországon egy hónapban. A vallásosság továbbra is egy összetartó erő, ami jobbá tesz egy országot.  

A kérdés az, hogy ellen tudnak-e állni a nyugati kísértésnek, folytatva az útjukat, vagy beletörnek. Mi vagyunk az ő próbatételük. Ezért nincs itt most rám\ránk szükség extrában. Ez nem a mi színterünk. 

Az, ami számomra a spiritualitás izgalmas szintjét jelenti, a konzisztens, morális ember. A pont, amikor előnyök és profit helyett egy döntés vélt helyessége az, ami mozgatja egy ember tetteit. 

Egy ilyen országban nem lehetne bérbe venni az emberektől a természetet, nem lennének levadászva és eladva veszélyeztetett madarak, nem kerülne 10,000 forintba egy 2 órás jóga workshop. Egy ilyen ország nem úszna a szemétben, mert az egyéni kényelmet felülírná a közösség sok-sok tagjának jövőbeli kényelmetlensége iránti együttérzés. 

Diétázni könnyű, ha nem éhes az ember. Szerintem az határoz meg, hogy hogy döntesz akkor, amikor kényelmetlen meghozni a helyes döntést. 

A moralitás lényege, hogy soha nem fordítod el az arcod. 

Köszi, hogy elolvastad a gondolataimat.