Török Road Trip I.

Termessos, Pamukkale, Egirdir és Konya

Szerencsésen indult ez az utazás, mert a helyzet ellenére tíz felnőtt és két gyerek gyűlt össze Törökországra velünk együtt. A kijutási feltételek nem voltak bonyolultak: védettségi kártya vagy PCR teszt. Lillának 60 nap alatt nem sikerült megkapnia az övét, szóval egy tesztet mi is csináltunk. 

A reptér már nem annyira apokaliptikus, mint a durvább időszakban, de azért még távol van a régi fényétől. 

Az utazás szempontjából minden zökkenőmentes volt. Az autóbérlésnél már azért lehetett érezni a balkánt, de aki ezt nem tudja szeretni, annak fölösleges is errefelé jönnie. 

A társaság nagyjából a fele Antalyában marad a tengerparton, mi pedig a másik felével elindultunk egy autós kalandozásra. Daniék már az első Antalyában töltött éjszaka után leszakadtak, mert fix hegymászós programjuk volt, ahova oda kellett érni, így Gergővel és Krisztivel vágtunk neki az utazásnak, mindenki mással később tervezve összefutni. 

Daniék tervei alapján mi is megnéztük, hogy merre lenne érdemes menni az Antalyai reggelink mellett és végül egy huszárvágással elindultunk egy másik irányba, Pamukkale felé. Ezt a  részt szerettük volna, de esélyes volt, hogy nem fog beleférni, hát így most belefér. Minden más meg majd a jövőbeli énjeink problémája lesz. 

Útközben egy Termessos nevű barna táblánál letértem az útról, mert valahonnan emlékeztem erre a névre. Egyszerre egy nagyon kihalt látogató központban találtuk magunkat, ahol a két takarítónő\akármi elmagyarázta nekünk Google Translate segítségével, hogy a hegy tetején egy ősi város található. Ezt úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk. 

Nem igazán volt rajtunk kívül senki. A portás. A romok jelentős része egyelőre szortírozatlan kő, a színház kivételével, ami egyébként valamiért mindenhol az ilyen helyek egyik ékköve. Vagy csak nem tud annyira szétesni. 

Lilla egy ideig hősiesen bírta, de a végén Málnával kiürültté nyilvánították a glikogén raktáraikat és megvártak minket egy kényelmesnek tűnő helyen. A spontanitás sajnos most azzal járt, hogy ebédidő helyett romoztunk. Aztán megfogadtuk, hogy ezután erre jobban oda fogunk figyelni mert hét hónapos terhesség, vércukor meg fiziológia meg miegymás. 

A színházat így mégnagyobb vehemenciával fotóztuk le, hogy nekik is megmutathassuk majd visszafelé. 

Pamukkáléba viszonylag későn és fáradtan érkeztünk, ezért úgy döntöttünk, hogy két éjszakát alszunk itt, a programot másnapra tolva, amire a szállásadónk is egy teljes napot javasolt. 

Pamukkale egy gyógyvízű forrás által kialakított mészkőmedencék összessége. Régen  volt mellette egy kétszázezres város, amit Hierapolisznak neveznek. A forrásnál van egy gyógyfürdő is a hely tetején, ahol még állítólag Kleopátra is fürdött. Stílusosan Kleopátra fürdőnek lett elnevezve. Ez biztos Kleopátrának is imponált annó. 

Itt már elég sokan voltak, és az a durva, hogy a lokál arcok azt mondták, hogy "egy lélek sincs". Mármint a valódi, covidőszámítás előtti szezonhoz képest. Szerintünk így volt épphogy nem túlságosan nagy a tömeg, de ismerek olyat, akinek ez már az elviselhetetlen kategória lenne. Többet kell sajnos lökdösődni, mint amennyit szeretnénk, de legalább szeretett orosz turistáinkat viszont láthatjuk sok hónapnyi kihagyás után. 

A hegyre csak mezitláb lehetett felmenni és hatalmas meglepetésemre ezek a fehér részek egyáltalán nem csúszósak, sőt. Igazából olyan jól tapadt a lábam, mint még soha a hegyről a kövön lefolyó vízen simán baktattunk fefelé. 

Lilla egész jól bírja továbbra is bár a 40 fok azért keményen kifingatja a csapatot. Locsoljuk a fejünket meg mindenkünket vízzel meg iszunk meg most már van nálunk mindenféle ásványi só is. 

A Kleopátra fürdő elég menőn néz ki, de a 36 fokos víz ebben az időjárásban nem túl kímélő. 

Hierapoliszhoz kicsit csaltunk. Vagy nem tudom, hogy csalásnak számít-e, de Lilla és Málna ezúttal szeretett volna végig velünk tartani és mi is szerettük volna, hogy így legyen. 

Sikerült egy jó kép Gergőről is. Nem gondoltam volna, hogy összejön, de végül ezt is megéltük. 

Sajnos több nagyszerű kompozíciómba is belesétált =(

A hegy érdekessége, hogy ásott árkokkal vezetgetik hol ide, hol oda a vizet. Az egyik része mindig az, ahol van a sok medence, a többi ilyenkor teljesen ki van száradva. Azon morfondíroztunk, hogy akkor most ez mennyire természetes is itt. 

Persze itt is a színház az egyik legjobban karbantartott rész. A többi még work in progress.

Már ezen a napon a túra végeztével a hegy alatti park fűvében feküdve elkezdtük a kezünkön számolni a hátralévő napokat, mert Daniékkal Cappadociában, a társaság hátralévő részével pedig Belekben kvázi fix napokon kéne találkozni. Arra jutottunk, hogy sajnos itt ért minket utól a múltbeli kényelmeskedés és az ezt követő napot a komfortzónát túllépően egy hosszabb autózással kell töltenünk. Elhatároztuk, hog Gergővel felesbe fogjuk ezt majd levezetni. 

Reggeli után az út felénél - az én etapom végén - az egirdiri tónál ebédeltünk, ahol véletlenül abszolut túlrendeltük magunkat. Mentségünkre legyen mondva, hogy a képen látható "reggeli három főre" után a főételeket elcsomagoltattuk. 

Meg egyébként is, milyen három fő reggelizik ennyit? És itt még nem hoztak ki mindent. Még jött a gyümölcstál, a sajttál és a padlizsán is. 

Ebéd után még volt egy pici időnk, hogy lamentáljunk a tóparton, mielőtt tovább kellett indulnunk.  

Konyába már késő délután érkeztünk, és Málna kedvéért a naplementekor tartott imát megnéztük a mecsetben. Erről beteszek egy fekete-fehér képet, hogy lássátok, hogy komolyan veszem a fényképezést.  

De csak azért, mert nem tudtam eldönteni, hogy melyik kép legyen a kettőből.

Előző nap jól kiterveltük, hogy a főtértől 50 méterre fogunk megszállni, hogy kicsi erőfeszítéssel még megnézhessük egy picit a városból, mielőtt tovább megyünk. 

Aztán megint jól bekajáltunk, bár már leglább nem söröztünk mellé, mert nem igazán lehet kapni. Azért hízunk rendesen. Mármint én. A többiek nem hinném. Max Lilla. De neki lehet. 

Holnap Cappadociában alszunk és felvirágoztatjuk az insta fiókjainkat.