The Easy Way Out

 ez van, kedves Hölgyeim és Uraim

A bejelentés után úgy éreztem, hogy összecsapnak a fejem felett a hullámok. Nem annyira a szituáció nehézsége volt az, ami megérintett. Volt már ilyen, túl fogják élni a cégek és a nap végén túl fogjuk élni mi is. A víruson ráadásul mi magunk már túl vagyunk. Ami megérintett az a tehetetlen várakozás volt. Várakozás arra, hogy a folyamatos sötétedés és hűlés, a reggeli köd, a lefagyott kocsibeálló összekapcsolódjon korlátozásokkal, a félelemmel és a pesszimizmussal. A pillanat, amikor rájössz, hogy nem az a kérdés, hogy sérülünk-e, hanem az, hogy mennyire. 

Jelenleg úgy tűnik, hogy a vírus a mi generációnk traumája. Már ha nem jön még ennél is keményebb trauma - mondaná a 2020-as lélekölt akárki. A 100 az 1000, az 50 ezer az fél millió, a 30 nap az 90 nap, a köhögés pedig kórzáz, a kórház pedig halál. Minden több és durvább annál mint ami, és minden überelhető ha megfelelően tapasztalt és nagytudású szakértőket idézünk.

A saját traumatizálódásom felett még némileg felül tudok kerekedni. Nem ez lesz életem éve, de aztán ha jól megnézzük akkor végülis miért ne lenne. Sok sikeres manőveren és döntésen vagyunk túl, a hendikepp pedig közös. Vicces paradoxon, hogy ha követed a sikeres emberek tanácsait, és nem másokhoz, hanem a múltbeli önmagadhoz méred magad, akkor talán mégjobban csalódni fogsz. A múltbeli önmagad gyorsabban futott, mert nem volt szétkúrva a vírustól. A múltbéli önmagad színházba és moziba járt, meg étterembe. Kezet fogott emberekkel és megölelte őket. Egy olyan időben élt, amikor az optimizmus még nagyobb divat volt mint a pesszimizmus. 

Az egész viszonyítás dolog egy hatalmas katasztrófa. Katasztrófa a tervezés és katasztrófa a nem tervezés is. Az agyunk nem tud mi alapján ítélni, úgyhogy félinformációk alapján ítél, a félinformációk pedig oda vezetnek, hogy az élet mégszarabb. 

Hol húzod hát meg a határt? 

Talán ha úgy éreztem volna, hogy én ki tudom magamból hozni a 150%-ot és van 50%-om arra, hogy kipótoljam másoknak, ha úgy adódik. De kinek van 150%-a most? Kinek van 100%-a?

Összeszorított állkapocs vagyunk. Behúnyt szem a karambol előtt. Megfeszült izom, ami várja az ütést. 

Szerdán délután hazafelé tartva úgy éreztem, hogy én talán itt húzom meg a határt. Semmi sem lehet fontosabb az életben annál, hogy te, a gyereked és a családod boldog legyen. Akárki és akármi állítja az ellenkezőjét, hazudik. Számít egyáltalán ebben a helyzetben, hogy egyszer vagy többször élünk? Persze a Tao azt mondja, hogy csak az lehet morális cselekedet, ami nem valaminek az érdekében történik, egy ember vagy csoport bármilyen jellegű profitálása érdekében, hanem csak a belső meggyőződés motiválhatja, hogy amit cselekszünk az így helyes. Szerencsére ezt nem kell objektíven alátámasztani, elég ha az ember hisz benne. Már a magam részéről mosom kezeimet ha úgy alakul, hogy az objektív valóság az, hogy ez most mégsem helyes. 

Mert ha már be vagyok zárva, akkor hagy válasszam meg én a cellámat. 

Szerencsére a családom viszonylag otthonosan mozog a spontán helyzetekben, így amikor előadtam, hogy másnap reggel világgá kéne menni, akkor Lilla azt mondta rá, hogy akkor ő elmegy boltba, amig én megveszem a repülőjegyeket. 

Elég volt potenciális utazónak kiadnom magam az utazási irodák számára, minden infót megkaptam, amire szükségem volt. Köd, sötét, hideg, depi, karantén, korlátozás kizárva. Tőlem a világ végén is lehet. 

Maradt Mexikó, Brazília vagy Dominika. 

A családom és a barátaim vegyesen reagáltak az ötletemre. Abban mindenki egyetértett, hogy nagy hibát követnék el ha... Abban, hogy azzal, ha nem mennék, vagy azzal, ha mennék már megoszlottak a vélemények. 

Ezekben a helyzetekben jó lenne, ha az ember helyett valaki meghozná a döntést. Ha levetkőzhetném a felelősséget és azt mondanám, hogy akkor most kérnék egy helyes megoldást. Modjuk fél évente egyszer. Szerintem az fair lenne. A többit csinálom én. A közönség segítsége a bonyolult kérdéseknél megtévesztő, hiszen elvileg neked kéne a legjobban ismerni a saját helyzetedet. Az még mindig szubjektív. Én az ultimate objektív legjobb döntést kérném. Amikor tényleg senki nem szólhat semmit mert ezt maga a Világegyetem adta nekem és nem én találtam ki. Ebben az esetben azért elfogadható az, amit csinálok, vagy nem? 

Amikor úgy éreztem, hogy a világegyetem nem reagál, klikkeltem. És megerősítettem. És nyomtattam. Nem tudom, hogy mi a helyes döntés. Azt tudom, hogy ha a másik a helyes, akkor én most nem akarok a tao morális ember kategóriájának megfelelni.  

Pár óra alvás után csütörtökön reggel elindultunk világgá. 

Amikor történelmi romokat nézek, sokszor megpróbálom elképzelni, hogy milyen lehetett. Milyen érzés lehetett az Akropoliszon sétálni, amikor az Akropolisz volt a jelen? Vajon mekkora volt a tömeg Angkor Watban? Milyen szagokat lehetett érezni?

Fura érzés, amikor az ember úgy nézi a romokat, hogy emlékszik rá, hogy milyen volt, amikor az volt a jelen.

Maga a repülőút nem rejtett semmilyen különösebb meglepetést. Továbbra is az az érzése van az embernek, mintha egy óvónéni hozná a szabályokat az alapján, amit olvas az interneten. Kötelező a maszk, de összevissza ültetik az embereket, és nincs hely kihagyva. Fújkálnak, meg spriccelnek, de fogalmunk sincs, hogy van-e bárkinek hőemelkedése. Viszont fantasztikus vírusmegelőző lépésnek tűnik számukra az, hogy az utaskísérők nem szolgálják ki az egyéni kéréseket, csak 3 óránként megjelennek a szekereikkel. 

A második, 10 órás repülésnél megkaptam a negatív jackpotot, amikor egy 1 éves gyerek ült az anyja ölében mögöttem egy kettő éves pedig előttem. És még késtünk is másfél órát, mert két embert le kellett szállítani, mert nem voltak hajlandóak a maszkjukat felvenni, ami annyira abszurd, hogy nem is lehet értelmeset írni róla. 

Egy picit azért büszke vagyok magamra, mert egy órát sikerült aludnom úgy, hogy megállás nélkül üvöltve rúgdosták a székemet. Next level Zen. 

A határátkelés az utazási irodák igéretének megfelelően semmilyen procedúrával nem járt. Hello, pecsét, üdv Mexikóban. 

Első állomásként az egyszerűség kedvéért azt a várost választottuk, ahol a gép leszállt, Cancúnt. Már jártunk itt korábban Csabiékkal, és akkor a legunalmasabb hely volt az egész utazás alatt. És akkor még voltak emberek. 

Mivel dupla holtszezon van, mindent harmadáron próbálnak adni és ezért elcsábított minket egy öt csillagos all inclusive hotel az első négy éjszakára kb egy balatoni két ágyas szoba áráért. Most ez lehet jó lesz így - gondolta a bennem rejlő morális ember. 

Helyesen. 

Gyerekkoromban egyszer voltam all inclusive hotelben és arról az az emlékem van hogy olyan mint egy véget nem érő svédasztalos vacsora csak az élet minden területére kiterjesztve. 

Nos, ez az öt csillagos hotelnél is így van azzal a különbséggel, hogy egészen korrekt dolgok vannak ingyen. 

Elhatároztam, hogy nem adom be a derekam a "one more drink, Lacikám?" jellegű dőzsölésnek, és puritán kultúr emberként fogom megélni a következő négy napot. Ez az első nap 10:00-ig, a pool bar nyitásáig sikerült.

A világ helyzetének kilátástalanságát óráról órára írtotta ki belőlünk a napfény, a meleg, sós levegő és a margarita. A második napon úgy éreztem, hogy amennyiben úgy van, hajlantó vagyok betudni a mostanit az egyik legjobb rossz döntésemnek. A botrányos pesszimizmusom kvázi megszűnt. A gyomromból kiölhetetlennek tűnő szorongás egyre tűnik el. Az agyamra rátelepedett köd, ami teljesen ellehetetlenítette az értékes, kreatív munkát, száll fel. Effektínek érzem magam és ami a legfontosabb: boldognak. A harmadik napra úrrá lett rajtam egy elfojthatatlan optimizmus, amivel olyan, mintha két lépés távolságból tudnám szemlélni az eseményeket érzelmi sérülés és érintettség nélkül, hideg fejjel. Valószínűleg ebben segít a nagyjából 12341 lépés tényleges távolság.   

Aki nem járt itt és a korábbi blogomat sem olvasta annak leírom, hogy az általunk megismert egyik legszebb partszakasz az, ami Cancún és Tulum között húzódik. A homok akár a liszt, a tenger pedig egészen földönkívülien pompázik a türkíz 50 árnyalatában. Nem kell tengernácinak lenni ahhoz, hogy az ember észrevegye a különbséget. 

Ez az az időszak, amikor mi még nem mennénk ilyen helyre, mert otthon nem elég katasztrófális a helyzet. Még nem kezdődtek el a minuszok. Ilyenkor egy jól időzített Görögország is minden igényt kielégít, és ha az embernek szerencséje van, még fürödhet is. Most viszont más a helyzet. Most nem lehet azt mondani, hogy nem elég katasztrófális a helyzet, Görögország pedig zárva. Meg amúgy sem akar az ember egy hétre elmenni ha utána hatósági karanténnal fizet érte. 

Az általunk ismertnél pár fokkal hidegebb van, ami 28 fok körüli hőmérséketet jelent 29 fokos tengerrel és napi egyszer kétszer van egy zápor, ami semmilyen kellemetlenséggel nem jár, cserébe az uv szint bazialacsony, ami viszont kifejezetten szuper. Őszintén azt tudnám mondani, hogy ez még jobb is mint a főszezon időjárása. Én nem vagyok az a nagy 30+ fan. Főleg ha az ember minuszokból érkezik, szinte garantált a napszúrás. 28 fokban alacson uv mellett nem kell arra figyelni, hogy mikor vagy napon. 

Nemrég felhívta Lilla arra a figyelmem, hogy a gyerekkorunkból minden utazásra emlékszünk. Ahogy én is emlékszem az all inclusive hotelből még a zeneszámra is, amire a hosszú hajú animátor srác táncolt. És a fügelekvárra, meg a pizzakemencére. És hogy mennyire érdekes, hogy vannak évek, amikből semmi másra nem emlékszünk, csak a családi utazásra.  

Szóval, ahogy írtam, a saját traumámon még túl tudnék lendülni, de nagyon szeretném, ha ebből Málna minél kevesebbet élne meg későbbi megmaradó negatív élményként. És ezért nagyon szívesen meghozok döntéseket, mert tudom, hogy a világot jelentheti később. Ha belegondolok abba, hogy akár csak egy pici esély is van arra, hogy ebből az évből ő erre emlékezzen a legjobban, akkor szinte könnybe lábad a szemem a boldogságtól.