2010. május 6., csütörtök

elszálltam


A következő írás az étteremben az első napi betanítás összefoglalójának indult

Nehéz nap. Megkóstolni a különféle francia borvidékekről származó vörös és fehérborokat, miért? én azt hittem dolgozni jövök nem hogy megkínozzanak. majd a pincérsegédek végeláthatatlan sora hozta be ezernyi tálcán a különböző fogásokat. A gyomrom feszít, már úgy érzem képtelen vagyok egy újabb falatot enni a libamájból, és hozzá megkóstolni a francia muskotály bort. és még hol vannak a desszertek. Az egyetlen dolog amit tartja bennem a lelket az, hogy legalább fizetést kapok ezért a gyötrelemért amit elszenvedek, és hogy ha ennek vége végre elkezdhetem azt, amit az életcélomnak tartok. Gyötrelem, hisz nem érdemlem meg. És következtek a megolvasztott csokoládéval leöntött kézzel készített fagylaltok, a csokikrém és a többi válogatott borzalom, amit munkánkból kifolyólag kénytelenek voltunk magunkba tuszkolni. De tűrtük... tudnunk kell hogy mivel szolgáljuk ki Őket, még ha nem is vagyunk rá méltóak, hogy akár egy pillanatra is megtapasztaljuk az élményt, amit Ők tapasztalhatnak. Nincs mit tenni, ha most feladom, sosem élhetem át a gyönyört, amit mások igényeinek feltétel nélküli teljesítése okoz. A mámort, ami azzal jár, hogy többé nincs szükségem véleményre, hiszen egy annál sokkal magasabb rendű vélemény birtokosa lehetek: a vendég véleményéjé. A vendég... Mi is lehet fontosabb ennél? Az örökké tettetett rajongás, az arcunkon ülő konstans mosoly a mögötte megbúvó teljesen irreleváns érzelmek, vagy ideális esetben már az érzelmek teljes hiánya a vendéglátás kvintesszenciája, az életünk értelme.
És ha kendőzetlen törekvéseink célba érnek, talán kaphatunk egy kicsit abból, ami nekik van, és nekünk nincs, ami sok-sok évszázada fajunk társadalmi evolúciójának legfőbb mozgatórugója, és minden kétséget kizárólag a legfontosabb dolog, aminél többet és jobbat nem kívánhatunk az életben, a halálban és úgy egyáltalában véve bárhol.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése